Természetesen a történet nem ennyire egyszerű (e tekintetben a címnek se higgyünk), arról van szó pusztán, hogy Esterházy Péter ebben a kötetben is nagyrészt a tőle megszokott poétikai technikákkal él, mint amilyen például az önreflexivitás, az intertextualitás vagy a stílusrétegek keverése; sőt, tematikusan is akad visszacsatolás az életmű korábbi darabjaihoz, mely leginkább az apafigura hangsúlyos jelenlétében érhető tetten. „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról.” (6.) – hangzik el rögtön a kötet elején.

Ha a történet egyszerűsége nem is feltétlenül stimmel, valamiféle narratív szál azért mégiscsak akad, visszatérő szereplőkkel, mint Nyáry Pál vagy III. Lajos. Ami a „száz oldal”-t illeti: a kötet fejezetcímeiül oldalszámok szolgálnak, melyek kezdetben még szabályosan követik egymást, majd összezavarodnak. Ezt a zavart értelmezhetjük annak az írói megoldásnak a példájaként, ahogyan Esterházy látszólag próbálja a 17. századot imitálni, majd egy 21. századi csavarral mégiscsak lerántani a 17. századi leplet: az oldalszámok összezavarodása előfordulhat ugyan régi krónikák esetében, de nem fordulhat elő például az, hogy [utolsó előtti oldal]-ból kettő is van.

Az oldalszámok összezavarodását szellemes és tulajdonképpen kibogozható posztmodern gubancként értékelve azonban még mindig belegabalyodhatunk a lábjegyzetekbe, melyek a történetszerűség legfőbb kibillentői a kötetben. A lábjegyzetek sokféle funkcióban jelenhetnek meg: (többségében irreleváns) forrásmegjelölésként, mint például: „Most mi lesz.” – kérdi/állapítja meg a főszöveg, majd a lábjegyzet kiegészítése: „*A Luther nevű nyomozó utolsó mondata egy dán vagy svéd krimisorozat legeslegvégén. – E. P.” (234.); a főszöveghez fűzött magyarázatként, mint amilyen a „matató ménkű”-höz fűzött kommentár: „*A gömbvillám régi, szép neve; a Nemzeti Színház előadásán hallottam, a Mohácsi János rendezte Egyszer élünkön. – E. P.” (32.), vagy épp célul tűzhetik ki a tévedések javítását („Ekkor még nem találkozott gróf Schweidenfeldttel*.” – állítja a főszöveg, „*Dehogynem! – E. P.” – tromfol a jegyzet).

A mindenütt burjánzó lábjegyzetek a narrátori pozíciót is megkettőzik: afféle omnipotens 21. századi elbeszélő hangján szólalnak meg, akinek korrigáló-helyrepofozó kommentárjai csapnivaló krónikásnak állítják be a főszöveg elbeszélőjét, de mivel az idősíkok összecsúsznak, az olvasó a legváratlanabb ugrásokat hajtja végre a 17. és a 21. század között.

Ezek az ugrások azonban előbb-utóbb fárasztóvá válnak, főleg, ha az oldalszámok rendbe szedésétől már a mi oldalunk is szúr. Természetesen akadnak a főszöveget leleményesen kiegészítő megoldások is, sok esetben azonban mintha csak bosszúságot okozna lepillantani a lábjegyzetre. Egy főszövegbeli felsorolás csillagozása utáni lábjegyzetben például ez olvasható: „***És még valami, de az most nem jut eszembe. – E. P.” (192.) Az információtartalom nélküli, inkább csak öncélúnak tartható lábjegyzetek másik esetében pedig még túlírttá is válik a szöveg: „neve is van, de még nem sikerült megtudnunk,*” – közli a főszöveg, lábjegyzetben pedig ez áll: „*Keczer Samu a becsületes neve, már az apjáé is az volt, amiképpen a fiáé (stb.) is az lett, de többé nem szerepelvén a történetünkben, ezt nem tartottam fontosnak megjegyezni. Bár most kissé elbizonytalanodtam. Keczer Samu, a névtelen kocsis. – E. P.” (28.)

Esterházy könyve tehát a tőle megszokott módon nagyon tudatos a formai megoldások szintjén: olyannyira, hogy a végletekig bonyolódik. A kötet erénye ezért nem feltétlenül, vagy nemcsak itt keresendő, hanem a kommentárok kommentárjainak kommentárjaiból itt-ott kibukkanó, egyszerűbben fogalmazott mélyebb igazságokban. Az esetenként jelentkező túlírtságot felróni azonban sajnos mégiscsak muszáj, elvégre ez – bevallottan a kardozós változat lévén – nem a vágatlan verzió.


Pálfy Eszternek a regényről írt hosszabb kritikája a Jelenkor októberi számában olvasható.