Harminc év – harminc választott vers! Mikor először belegondoltam a vállalkozásba, belerémültem: a harminc év annyi, mint egy emberöltő – nagyon sok! S a magyar költészet oly végtelenül terjedelmes, hogy még csak felületes áttekintést is alig kockáztathat meg bárki – hiszen nincs olyan kritikus, aki, ha őszinte, nem vallaná be, hogy sok olyan többkötetes, elismert költő is működik, akiktől vagy semmit, vagy szinte semmit nem olvasott: a választás tehát eleve korlátozott érvényű és esendő. S ahány kritikus, annyiféle ízléssel és előzetes preferenciákkal – micsoda szórás fog itt bekövetkezni!

S mikor megláttam az eredményt, a „rangsort”, nem is tudom, hogy meglepődtem-e vagy sem: az előttem fekvő hatalmas lista „első” harminc-negyven verse mind kitűnő költő verse, mind első osztályú alkotás – mindet kedvelem és mindet csak dicsérhetném; sőt, mondhatnám: ha én válogatnék harminc verset, a lista erősen hasonlítana a mostanihoz (ha lennének is eltérések…), legalább tucatnyit magam is vállalnék közülük. Íme, kritikus-barátaim és kollégáim valóban megfogalmaztak, a matematikai valószínűség (?) vagy automatizmus (?) esztétikai alkalmazásával egy nagyon erősen élő és ható kánont: a mai magyar irodalomban működő kánonok és preferenciák közül az egyik e gesztusrenddel nagyon hatásosan és affirmatíve mutatta be magát. Ami abban is megragadható, hogy a lista további folytatása, az első száz-százötven versig terjedően nagyon csekély szóródást mutat: a megszületett halmaz erősen homogénnak tűnik.

S mikor mélyebben belegondoltam ebbe az eredménybe, nem is tudom, hogy megijedtem-e vagy inkább igazolva láttam magamat. 1999-ben (tehát már történeti távolságban!) a debreceni irodalmi napokon előadást tartottam a líra épp aktuális fejlődéséről (?) vagy helyzetéről – s arra a következtetésre jutottam, hogy az ezredforduló körül a lírában nem érződik a radikális paradigmaváltás vagy irányzatos elkülönböződés igénye, az akkor induló költők között nem véltem felfedezni oly indulatot, mely a megelőző költőnemzedékek teljesítményével és szándékaival szemben kívánta volna artikulálni önmagát, s a költészet „mozgásában”, az „újabb” költők törekvéseiben inkább a folytonosságot, mintsem a szakítás igényét véltem tapasztalni (megjelent: Alföld, 2000, február). S most ijedten (vagy büszkén?) kérdezhetem: no de ennyire? Hiszen ez a lista mintha megismételné a hetvenes-nyolcvanas évekre már megszilárdult lírai „rangsort”, kiegészítvén az azóta, de már a kilencvenes években érkezők közül Borbély Szilárd, Tóth Krisztina és Térey János verseivel – akik pedig, minden eredetiségük mellett is, sokkal inkább a folytonosságban, mint a szakításban látszanak érdekelve lenni. Ilyen hatásos lehet vagy lenne a szakmai, „céhes”megítélés egykori ereje? – negyedszázad után is szinte teljhatalommal ismétli önmagát?

Holott mégis mennyi minden vethető fel hiányként egy ilyen lista esetében is! E harminc éven keresztül mindvégig erősen érvényesült, igen sok költőnél, az a költői játék, hogy a szerző – kihívó szerepjátékként – más fiktív figura nevében énekel, akár magányosan, akár csoportosan, látványosan opponálván a líra hagyományos szubjektum-felfogását: mily érdekes, hogy az ily típusú versek mind kimaradtak (pl. Kovács András Ferenc: Szabadvendég című József Attila-újraírása)! Vagy: mennyire érződik itt a magyar irodalomtörténet szemléleti hagyománya: az avantgárd törekvések vagy gesztusok, ugyanúgy, mint az elmúlt száz évben, itt sem tudták áttörni a zárt formákra irányuló esztétikai kanonikus szemlélet korlátait: az itt prezentált sorozatot szinte meg sem érintette az „avantgárdizmus”: mily jellemző, hogy Tandori szélsőségesen zseniális Koppar Köldüs-ének az a záróverse kerül be a kánonba, amely éppen opponálja az egész kötet nyelv-koncepcióját, s amely önmagában, kontextusából kiszakítva, tulajdonképpen klasszicista elégiára hasonlít… Vagy mily jellemző, hogy az olyan típusú költészet, mint például Szilágyi Ákos Szittya szótyára, amely a hagyományos szöveg-alapú poétikákkal szemben kezdeményez valami mást, csak nagyon hátra soroltatott a sorrendben. Abban pedig, hogy az első helyezést Petri híres, természetesen kiváló verse „nyerte el”, vajon nincs egy hajszálnyi ideológiai túl-preferencia – hiszen a további hosszú sorban alig következik más Petri-opus…?

S persze a nagy dilemma: a harminc év időhatára – hiszen maga a kiírás hátrányba hozza a fiatalabb nemzedéket; aki idősebb, annak eleve több ideje és esélye volt bizonyítania magát, mint a fiatalabbaknak (s ne áltassuk magunkat: egy ilyen lista összeállításában legalább annyi szerepet játszik az, hogy milyen tekintélye van egy adott költőnek – nyilván nem egyszerűen egy remekműben gondolkozik a válogató, hanem remek szerző egyes művei között válogat; listázáskor automatikusan beindul az egyébként tagadott nagymester–kismester kategória…). Ám a tendenciát nézve e kor-meghatározottság mégiscsak fájdalmas (is): hiszen az ezredforduló után nem kevés olyan jelentős költői tehetség emelte fel fejét és tollát, akiknek működésében én már erősebben észlelném a folytonossággal szembeni fellépés igényét és indulatát. Meglehet, persze, hogy az erőteljesebb váltás igénye elsősorban gesztusok szintjén, esetleg egész kötetek esetében, teljes nyelvhasználati váltás prezentálásával érvényesül, s így egy verset kiemelni (még?) kockázatos lenne? Nem tudom – de ma e lista, legalábbis az én szememben, inkább történelmi vízióként, mintsem szinkron leírásként érvényesül.

S talán épp emiatt lehet mégis értelme az ilyen istenkísértő vállalkozásoknak is: nem azt mutatják be, mik a mai költészet „igazi” értékei – hiszen ezen a halmazon kívül is számtalan nagy érték, s másfajta érték is bizonyíthatja magát, hanem azt: hogyan látja a költészetet az irodalmár szakma, s hogy az ily látásmód mily erősen tud értelmezői konvenciót alkotni, s hogyan tudja tovább örökíteni magát.

Tehát: inkább irodalomtörténet, mintsem esztétikai kritika. De ez sem kevés.

S örvendjünk annak: hiába panaszkodik a világ, hogy hanyatlik a költészet – a költők folyamatosan nagyon sok (harmincnál is több!) nagyszerű verset kínálnak nekünk.

(Fotó: Németh Dániel)