Bárhogyan is viszonyulunk a listákhoz, a Jelenkor körkérdése – jónéhány kritikus által harminc jelentősnek tartott vers az elmúlt harminc évből – egyetlenegy dolgot biztosan megmutat: mennyire sokszínű, érzékeny a kortárs magyar líra. Lefuttathatnánk a kötelező vírusirtó programokat, bootolásként, az értékelő listák értelméről, érvényességéről, komolyságáról-komolytalanságáról, a merítés (végül huszonegy kritikus, piha!) szűkösségének torzításáról, a számításmód relevanciájáról, a kánonképződés, -alkotás módjairól, formáiról, közegeiről, vagy akár a listák mámorának popularitásáról. Sőt, még a hungarikum-e a líra? kérdéséhez, vitájához is kapcsolódhatnánk: mennyire élvez kanonikus előjogokat a líra a magyar irodalomban? Mindez azonban nem változtat annak nagyszerűségén, hogy huszonegy versolvasó-hozzáértő komolyan és felelősen végiggondolta, kikereste, átolvasta..., majd ízlése szerint sorrendbe állított 475 verset, merthogy ennyit dobott be összesen a közösbe, és azon sem, hogy az első harminc helyen álló 39 vers (a holtversenyek miatt) a jelenkor lírájának olyan metszetét, erejét, gazdagságát tárja elénk, ami felülírja a van-e értelme kételyeket, a listázással kapcsolatos (komolyság, relevancia, módszer) kérdéseket.

Az eredmény tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő. A magyar líra hetvenes évekbeli „nagy” fordulatából Petri és Tandori költészete és hatása szembetűnő. A Napsütötte sáv (sic!) költészetünk egyik emblematikus sorává, versévé nőtt, pontszáma tízszerese az utolsó harmadban található versek 40 körüli értékének, tehát legalább 14-15 kritikusnak a listájára fel kellett kerülnie, hogy elérjen e napsütötte sávig, míg a rangsor végén álló 12-15 mű bekerüléséhez mindössze 2-3 szavazat is elegendő volt. Tandori három „madaras” versével került a listára, ebből kettő áll az élmezőnyben. A líraújító generáció másik két nagy alakja, Oravecz és Orbán Ottó viszont mindössze egy-egy verssel van jelen az utolsó harmadban. De ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy a teljes listán Oravecz 12, Orbán 10 verssel szerepel, így nem gondolhatjuk költészetüket jelentéktelennek, hatás nélkülinek, az életmű nagysága, tágassága több „legszebb” mű kiemelését eredményezte. Hasonlóan, vagy még szerencsétlenebbül járt Takács Zsuzsa, aki 14, és Szijj Ferenc, aki 12 versével is jelen van a tág listán, de ezek a művek nem csomósodtak össze a választókban.

A lírai megújulás, a posztmodern költészet és minden vele járó nyelvi-poétikai-szemléletmódbeli gubanc nagy jeltárgya a Rókatárgy alkonyatkor, és a nyolcvanas években induló nemzedék tagjai mind ott sorakoznak Parti Nagy mögött, a leghatározottabban Kemény István, akinek hatalmas életművéből négy vers is közös nevezőket mozgat; Kukorelly és KAF, talán a vártnál kisebb népszerűséggel. E szerzőkörhöz sorolhatjuk Tolnait is, akinek magyarországi recepciója késett ugyan, avantgárd gyökerű, az észlelés- és rögzítéskényszer mentén kialakított saját(os) líranyelve csak a rendszerváltás körül kezdett működni és hatni a magyar költészet és befogadóinak erőterében, s épp ehhez az időszakhoz kötődik a Mi volt kérded a legszebb Dániában című hosszúvers is, ám a vajdasági költő további tíz verse is szerepel a teljes listán. Méltán sorolható mellé a szintén szubverzív alkatú Sziveri János nagy hatású versével, a Bábellel. Úgy tűnik viszont, hogy e nemzedék jelentős alakja, Garaczi nyelvet relativizáló, a szubjektum disszemináltságára épülő retorikai eljárásai nem a lírára (hanem a prózára) voltak hatással, hiszen nem találhatjuk az összesített lista élmezőnyében.

A poétikák, az erővonalak és a lírai művek befogadásának sokféleségét az is mutatja, hogy a későmodern horizont továbbírásának kortárs alkotói is élen járnak, így Kántor Péter és Rakovszky Zsuzsa is 2-2 verssel, Kányádi és Baka egy-egy költeménnyel.

Ám úgy tűnik, hogy a rendszerváltás környékén induló, ma középnemzedéknek nevezhető alkotók legnagyobbjainak, mára már terjedelmében és poétikájában is kiteljesedett (vagy le is zárult) életműve izzik leginkább a mai versolvasók-értékelők lelkében, esztétikai hőmérőjén. Tóth Krisztina négy, Borbély Szilárd öt művével van a harminc között, és Térey is kettővel. Természetesen náluk is megfigyelhető a bőség zavara, hiszen Tóth Krisztinának és Borbély Szilárdnak 19 verse van játékban, így ebből a szempontból ők az abszolút dobogósok, őket Rakovszky követi 17 besorolt művével.

A harminc év távlatára, ahogy a felhívásban áll, mintha valóban szükség lenne, hiszen az életműveknek ki kell teljesedniük, a verstermésnek le kell ülepednie ahhoz, hogy érzékelhetően felelős választásokkal, értékelésekkel élhessenek a felkért kritikusok, az első harminc helyre került versek jó része a kilencvenes vagy a kétezres években keletkezett, szinte mindegyike érett, sokkötetes, már jórészt kanonizált életmű egy-egy darabja. Az értékelők kevésbé mertek szembemenni az idő jótékony rostájával, nagyon kevés a jelen évtizedből származó mű, azok is egy-egy nagy (lezárult, ld. Borbély) életmű darabjai. Az egyetlen kivétel ebből a szempontból Varró Dániel legújabb kötetének egyik záródarabja, a Minden olyan mint minden, amely talán a friss megjelenés feletti lelkesedést is jelezheti. (De valóban lehet rá esély, hogy az ars poeticus költemény néhány évtized múlva e korszak lírájának alapdarabja lesz.) A fiatalabb nemzedékek a teljes listán is viszonylag kevés művel szerepelnek, és az első harminc közé sem emelte őket a befogadói konszenzus, közülük – most – Szálinger Balázs, Krusovszky Dénes és Simon Márton említhető.

A poétikai irányok értelemszerűen rendkívül szerteágazók; a hálózatok, kapcsolatok, átfedések számbavétele is számtalan irányba vinne, és költőink (e versei) épp versbeszédük, poétikájuk szuverenitása, egyedisége által emelkedhetnek ki az átlagból. A különböző magyar költői vonulatokat továbbépítő, átformáló, lebontó, feszegető vagy éppen ironizáló poétikák közösnek tűnő vonása, hogy így vagy úgy: vagy a költői nyelv regiszterét, a megszólalásmód újabb lehetőségeit keresve (hétköznapi nyelv, szlogenek, közhelyek stb. versbeszéddé formálhatósága, verstörmelék, töredék, dadogás), vagy a nyelvhasználattal szorosan összekapcsolódva a képalkotás, a versvilág közege, a témaválasztás, illetve a gondolat kiindulópontja számos alkalommal a mindennapi, az apró, a jelentéktelen, a látszólag felszínes, közhelyes dolgokból, nyelvi formákból, az észleletek, látványok pontos, részletező rögzítéséből indul, a détail-ok felől halad, azokból építkezik, és ezek segítségével, által, ezeken lépdelve jut el valami egészig, lényegig, a létezés egészét érintő megállapításig, gondolatig, érzésig. A múlthoz erős szálakkal, fonatokkal kötődő kortárs vers legalább már a nagy szavakkal, az elkoptatott metaforákkal, szimbólumokkal nem tud és akar együtt élni, próbál leszámolni a mindenkit foglalkoztató, bevett gondolatkörök, témák közvetlen artikulálásával, emelkedett kitettségével, az utóbbi évtizedek poétikái szolidabban vagy erőteljesebben, közvetlenebb vagy közvetettebb módon mind ezekkel szembe mozognak, ezek kiüresedésére mutatnak, kérdeznek rá, ezeket kerülik meg, bontják le.

A kiválasztott versek témája, érzésvilága, attitűdje viszont nem szakad el a magyar líra alaptónusától, az utóbbi évtizedek versei sem a lét könnyűségét, könnyedségét tükrözik, nagyrészt az idővel, az elmúlással, a halállal, az emberi lét értelmével és végességével, a félelemmel és ontológiai bizonytalansággal, az életidő méltó ki/eltöltésével foglalkoznak, rengeteg létösszegző, számvető gesztussal kiegészülve. Továbbá nagy számban olvashatunk a magyar valóságot, (elkeserítő) állapotokat, a történelmi folyamatokat, a (rendszerek) változását megjelenítő költeményeket, amelyekben jórészt a reménytelenség, értelmetlenség, rezignáció és nosztalgia hangjai uralkodnak. Ehhez képest e válogatásban viszonylag kevés a magánélet, a szerelem vagy kizárólag a személyes sors közegében maradó vers, a személyesség, az egyéni életanyag, az emlékek is nagyobb összefüggésekben nyerik el helyüket.

Milyenek tehát az utóbbi harminc év legfontosabb magyar versei? Van benne néma H, vágy a napsütötte sávra, változó rendszerek, gyárak, Kelet-Európa, ahol most már meg kell tanulni élni, nyárfavattazápor és sok jeges közelítő tél, súlytalan madár, előleg a halálra, félelem a fák hegyén, a farkasok óráján, a lengő lófejek csillagos egén. Kegyetlenség a csendben, a csonka szárnyban, a fél kutyában, a megerőszakolásban. De nem sorolom, tegyék ezt maguk a versek. A listákban – legyen játék vagy komoly – Akhilleusz pajzsától a Minden olyan mint mindenig ott rejlik az elmondhatatlan, a megragadhatatlan képzete, a sokaság felmérésének vágya és a felmérhetetlenség rettenete és gyönyöre. Vagy ha másként nem lehet, hát beszéljen minden magáért: a vers az vers, az vers, az vers. Da capo al segno.