Állok az udvaron, rakosgatom egymásra a téglákat. Ez már a harmadik torony, amit idén apám utasítására építek. Ő most a sufni padlóján alszik, engem áztat az eső. A testvérem eltűnt, meglógott, számítógépezik vagy nézi a tini nindzsa teknőcöket a forrófejű Raffaellóval, a busidóharcos Leonardóval és a nuncsakus Michelangelóval. Donatello ebből az epizódból kimaradt, épp egy aktot készít Dávidról. Az új tornyot a deszkák mögött kell felépíteni, fél méterre a komposztáló láda oldalától. Az előzőnél keskenyebb toronyra van szükség, hogy a talicska kiférjen a kerítés és a kiselejtezett WC-csészék között. Szövetkesztyűt viselek, a téglák között undorító állatok tanyáznak, pókok, százlábúak, pincebogarak, apám szerint egyáltalán nem férfias, hogy félek tőlük. Felemelem a téglákat, egyszerre hat fér el az ölemben. Miközben kikerülöm a műanyag lavórt, észreveszem, hogy a szomszédból figyelnek. A kisfiú annyi idős, mint én, csak ő bújhatott vissza a függöny mögé. Még soha nem találkoztam vele, anyám szerint néhány évvel ezelőtt magára rántott egy fazék levest a forró gáztűzhelyről. Úgy képzelem, hogy az arc nélküli fiú sosem lépett ki a lakás ajtaján, és az egész életét otthon töltötte.

*

A megnyitóbeszédre készülve kétszer jöttem be a galériába. Sokáig csak csevegtem, sétálgattam, készítettem néhány fotót, de nehezen találtam fogást a készülőfélben lévő munkákon. Két nappal a megnyitó előtt aztán hirtelen minden a helyére került. Épp a Rezsonya Kata kislányáról készült képeket nézegettem, amelyeken csillogó palástba burkolózva játszik királylányt. Ezek azok az aranyszínű izolációs takarók, amelyekbe a Görögországnál partot ért menekülteket burkolják, nehogy kihűljenek. Visszaidéztem az elmúlt években látott felvételeket: sötétkéken hullámzó tenger, narancssárga mentőmellények, zöld tányérsapkák, fekete hullazsákok. „Két takarót kirakok az épületen kívülre” – jegyezte meg Kata, én pedig a sötétített üvegen kinézve megállapítottam, hogy odakint hideg van, minden csupa jégkása meg latyak, lóg az ónos eső lába. Abban a pillanatban rájöttem, hogy miről szólnak ezek a munkák, amelyek körülvesznek bennünket. Az otthon kereséséről. Vannak, akik otthont találnak maguknak, mások elveszítik azt, de valójában mindannyian ugyanazt tesszük, erről szól az életünk, az otthonunk folyamatos kereséséről, ennek a keresésnek a hiábavalóságáról. A BÁZIS Szobrász Egyesület tagjai pedig most megmutatják nekünk azt, hogy a művészet eszközeivel otthont találhatunk a hiábavalóságban is.

Nézem például Böszörményi Istvánt, ahogy a szobrai között jár-kel, kicsomagolja a zacskóból a műanyag nyolcszögeket meg tizenkétszögeket, leporolja a nadrágját, megmutatja a pingpong-labdát a Klein-palackban, itt átférne, ott nem férne át, nem tudom, mi az a Klein-palack, majd megnézem a Wikipédián, nézzük inkább a márványt, az számomra kézzelfoghatóbb, milyen sima, milyen finom anyag, szinte selymes. Böszörményi mosolyog, Morvai hozta Szibériából, mondja, simogatjuk a márványt, a Petőfi-csontvázas kazánkirály, válaszolom és próbálok nem gondolni a Möbius-szalagra. Két nappal később csak távolról figyelem, szent áhítat vezeti, ez az ember, noha nem ismerem, mégis meggyőződésem, hogy a munkájában, a művei között van igazán otthon. Hasonló érzéseim támadnak Rigó Istvánnal kapcsolatban is, miközben hallgatom, ahogy a fa hajlíthatóságának korlátairól és a lécek sajnálatosan lekerekített éleiről beszél. Azt csak később tudom meg, hogy ő volt az, aki gyakorlatilag beköltözött az épületbe, és itt hozta létre műveit. S ahogy körbejárom a szabálytalanságában is szabályos fakeretet, eszembe jutnak Böszörményi színes műanyagfelületei. Ha felnagyítanánk, majd beillesztenénk azokat Rigó kompozíciójába, megkapnánk a 37 négyzetméter című alkotás egyik verzióját, amely ott áll Uránváros főterén, s amelynek egyik alkotója éppen a szomszéd szobában vagdossa a tépőzár-szalagokat.

Palatinus Dóra itt elhelyezett installációja egyszerre mutatja meg az otthon ideiglenességét és a lét hiábavalóságát. Képzeljük el, ahogy a narancssárga kis alagutakon keresztül bekúszunk a kétszemélyes sátrakba, át az egyikből a másikba, körbe-körbe, karikába. A próbafülkére emlékeztető kék kabinban kiegyenesedhetünk, de aztán újra vár minket az alagút. Mint maga az élet: időnként sikerül talpra állnunk, egy pillanatra akár ki is húzhatjuk magunkat, máskülönben vakon, térden kúszva rójuk ugyanazokat a köröket. Még sincs miért panaszkodnunk, hiszen ezzel nem vagyunk egyedül az univerzumban. Ezt teszi például a bölcs bagoly is! Ül a faágon, nyújtogatja a nyakát, pislog, aztán felböffent egy galacsint a gyomrából. Évezredek óta így megy ez, az viszont talán még senkinek sem jutott eszébe, hogy bagolyköpetek ezreit összegyűjtve műalkotást hozzon létre. Orosz Klára organikus golyóbisa az élet örök körforgásának szimbóluma, itt egy szép csőr, ott egy hangya, jaj, de szép a biolabda. Morbid, de végül a zsákmányállatok, pockok, szöcskék, denevérek is végső otthonra találtak ebben a lenyűgöző kompozícióban. A természet ihlette Lukács József Jóka munkáit is, én legalábbis nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy az Oboz című darab valójában egy toboz. De ez a fantasztikusan megmunkált fadarab lehetne valamiféle állat is, például egy ündisznó vagy egy obzoska. Miklya Gábor alkotásai is a hiányra hívják fel a figyelmünket. A Lyuk olyan természetességgel simul bele a válaszfalba, mintha mindig is ott lett volna, s valaki csak tévedésből címkézte volna fel kiállítási tárgyként. Ez olyannyira nem igaz, hogy a mű kedvéért egy teljes falszakaszt kellett felépíteni. Ékes példája ez annak, hogy ami látszólag rombolásnak tűnik, az valójában építés. Azzal pedig mindenki csak magának tartozik elszámolással, hogy mire gondolt először, amikor belenézett a lyukba.

A formai bravúrok és a meghökkentő megoldások után klasszikus formákra áhítozó szem megnyugvást talál, ha Böszörményi István szobrait elhagyva elindul a hátsó terem felé. Hamarosan észre fogja venni, hogy a fehér fal előtt két, egymásba karoló alak áll. Ami messziről mészkőnek tűnik, az műanyag, a figurákról pedig nem lehet eldönteni, hogy nők-e vagy férfiak. Ez az androgün parasztpár okozta számomra az egyik legnagyobb katarzist a bejárások során. A földön fekvő alakok félkésznek, élettelennek tűntek. Aztán Kotormán Norbert felállította az egyiket, majd mellé rakta a másikat, amelynek a keze olyan finoman fonódott a párja dereka köré, hogy azt hittem, mindjárt meg is szólal, „szeretlek, drágám”. Végül azonban nem suttogás törte meg a csendet, hanem egy fúrógép. De a helyzet még ennél is nyugtalanítóbbá válik, amikor a Kotormán-alakokkal rokonítható műanyagbábura vetül a tekintetünk. Nyári Zsolt installációján egy majdnem meztelen lány áll a tükör előtt, bugyit visel, a kezében mobiltelefon. Tuti, hogy szelfizett, a kép talán már fent is van a Tumblr-en, mindenki osztja ezerrel. Diáklányok körében állítólag ez az új divat, a meztelen szelfi. Otthon rákerestem a Google-ben a „naked selfie” kifejezésre, és az első képtalálat egy 29 éves ausztrál írónőt dobott elém, aki néhány hónappal ezelőtt coming outolta magáról, hogy biszexuális. Én meg öregszem.

Nyári Zsolt másik kompozíciója végleg az otthon fogalmának társadalmi kontextusaira irányítja rá a figyelmet. A falon végigfutó befizetési szelvény-lánc is egyfajta coming out, megtudhatjuk, hogy a művész családja mennyit költött az elmúlt tizenhét évben villanyra, gázra, telefonra. Ennél érdekesebb, hogy Nyári néhol jegyzetekkel is ellátta a kis cédulákat, amelyek nagyszerűen használják ki a kiállítótér adta lehetőségeket, a hosszú, homogén falfelületen a sárga cetlik szinte a végtelenbe futnak. Az alkotás a Palatinus Dóra által is megragadott kilátástalanságot ábrázolja, a hosszú, sárga csekkcsík okozta depressziót legfeljebb Németh Szilárd tudná feloldani egy újabb rezsicsökkentéssel. Akinek ez nem elég, azt talán a Dankó Rádió tudná jobb kedvre deríteni, ez a csatorna szól a Kiss Andor békebeli hangulatot árasztó konyhájában elhelyezett rádióból. A falusi konyhák világát a modern, minimalista dizájnnal ötvöző enteriőr igazán családias hangulatot kelt, a konyhaasztal betonlapja telitalálat. Kiss Andor olyannyira otthonossá tette maga körül a galéria terét, hogy az itt összeállított konyhát a kiállítás után egyszerűen hazaviszi. Vannak azonban olyanok, akiknek nincs hová hazamenniük. Pál Zoltán Valósághiány című munkája politikai állásfoglalásként is értelmezhető. A rikító színekben pompázó „foglalt” felirat, az aranyozott köztéri pad, a posztamensre állított provokatív kisszobrok és a bűnügyi nyomozást idéző helyszínrajz azokra hívja fel a figyelmet, akik az otthonkeresésért folytatott harcban alulmaradni látszanak: hajléktalanokra, közmunkásokra, a társadalom veszteseire. Az installáció tökéletesen ábrázolja mindennapjaink látszólagosságát: életünk kulisszái színesek, harsányak, látványosak, ami viszont ezen a világon kívül van, arról nem veszünk tudomást. Aki nem bírja a tempót, az lemarad, körberajzolják, elhantolják.

*

Megkerülöm a földhányást, ide temettük a macskát, amit a kutyánk fojtott meg, hiába ütötte közben apám lapáttal a hátát. A világoskék nyakörvet én szedtem le a macskáról, majd kidobtam a kukába. Nézem az udvart, Sziszüphosz udvarát, visszaidézem a gyerekkoromat, az egész életemet. Hiábavalóság, hasztalan erőlködés, újra felépíteni ugyanazokat a tornyokat, majd látni, ahogy elemészti őket az idő, megrogynak, ledőlnek. Hat tégla. Négy autógumi egymásra rakva. Műanyag diszperzites vödrök, gyerekbicikli, fejsze a fatönkben. Lapát, avar. Kuti László világa az én világom, az én otthonom, az én udvarom, az én múltam. Amikor a bejárás során láttam, még élt, lélegzett. Az alkotója mostanra körbekötözte madzaggal, megfojtotta. „Legszívesebben feladnám az egészet, vigyék” – mondta nekem néhány nappal ezelőtt fanyar mosollyal az arcán, és én azt remélem, nincs igaza. Talán hiábavaló, de valahol meg kell lennie az otthonnak. A műanyag asztalnak a meggyfa alatt. A drótüveggel fedett verandának. A betonból formált szívnek a kutyakennel előtt. Valahol meg kell lennie.

(A kiállításról Cseri László fotóit közöljük.)