Háború, tömegmészárlás, erőszak. Nagy közösségi traumákról csak viszonylagos késéssel jelennek meg regények. Akik először reflektálnak: újságírók, történészek, politológusok, interjúkötetekben néha maguk az áldozatok is. Ahhoz azonban, hogy a traumatikus események az irodalomban is lecsapódjanak, idő kell. Ez az idő, az ISIS pokla esetében, úgy látszik, eljött. A Just Another Jihadi Jane (Csak egy újabb Jihadi Jane) az egyik első olyan, amely az Iszlám Állam körüli kínzó kérdésekre keresi a választ.

Tabish Khair, a Dániában élő indiai irodalmár és író nem először nyúl az iszlám témájához. Ehhez származása és indiai muszlimként a nyugat-európai egyetemi léttel kapcsolatos tapasztalatai szolgálnak alapul. Regényeiben többnyire azokat az identifikációs problémákat boncolgatja, melyekkel a hozzá hasonló muszlim származásúak, értelmiségiek és kétkezi munkások Nyugat-Európában szembesülnek. Khair kritikusként a posztkolonialista irodalomkritikának hagyományosabb, posztmarxista irányvonalát követi, sőt regényein is érezhetők ennek a kritikai iskolának a célkitűzései. A Khair-féle irodalomkritikának egyik legfőbb irányelve a társadalmi elidegenedés irodalmi megszólaltatása, illetve áthidalása. Ennek jegyében a Just Another Jihadi Jane is minden erejével autentikus hangot próbál produkálni, kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Mindenesetre Khair igyekszik elkerülni, hogy a narráció kisajátító legyen, aminek a veszélye abban rejlik, hogy középkorú indiai férfiként egy fiatal pakisztáni származású lány tapasztalatának ad hangot. Elmondhatjuk, hogy ez többé-kevésbé sikerül is. A regény narratív alaphelyzete kiválóan oldja meg a feladatot. Jamilla, a huszonéves muszlim lány egy középkorú, nyugat-európai kultúrával rendelkező férfi írónak meséli el addigi életének az ISIS-szel kapcsolatos eseményeit.

A könyv két lány, Jamilla és Ameena sorsán keresztül a nyugat-európai muszlimok helyzetét, a fiatalok elidegenedését és radikalizálódását mutatja be, végigvezetve szereplőit a szíriai apokalipszisen, miközben megpróbál árnyalt, egyénített képet adni a muszlim vallás különböző létállapotairól, mindig mintha Nyugat-Európának mesélve, magyarázva, már-már magyarázkodva. Nem véletlen ugyanis, hogy a regény 2016-ban, de pár hónap eltéréssel kis módosítással és kicsit más címen jelent meg Indiában és Angliában. Indiában egyszerűen ’Jihadi Jane’ lett a könyv címe, míg az angliai kiadás címében mintha enyhe gúny rejlene: nektek ő „csak egy újabb Jihadi Jane”, akit nem vesztek emberszámba. Ez a gúny és a könyvön egyébként végigvonuló finom didaxis Európának és Amerikának szól.

A regény két főszereplője szinte didaktikus célzatossággal illusztrálja a médiában, közvéleményben gyakran összemosott különbséget az ideológiává vadult iszlamizmus és az ortodox muszlim hívő között. Tabish Khair egyébként több alkalommal felhívta a figyelmet a Nyugat-Európában élő muszlim hátterű emberek helyzetének fonákságaira. Ők egy ostromlott várba szorítva próbálnak független önazonosságot megélni, ahol egyrészről a nyugat-európai iszlamofóbia és a „mérsékelt muszlim a jó muszlim” sztereotípia, másrészről a nemzetközi iszlám terrorizmus torzító hatása szorongatja őket.

Az önazonosság keresése mozgatja Ameenát és Jamillát is, amikor mérsékelt, brit állampolgári értékeket valló családjukhoz képest radikálisabb eszméket kezdenek hangoztatni és saját kulturális és vallási gyökereiket keresni. Láthatjuk mindazt, amiről szociológusok és politológusok beszélnek: második generációs, a honi kultúrájuktól eltávolodott, de a nyugat-európai létbe beilleszkedni nem tudó, perifériára szorult, elmagányosodott fiatalok kudarc okozta frusztrációját, amelyből az Iszlám Állam nyújtja az elkeseredett kiutat. De a regény ezeket a közhelyeket élettel tölti meg, angol és amerikai méltatások szerint is kísértetiesen realista légkört teremtve. Az olvasó nagyon közel kerül a két elmagányosodott muszlim lányhoz és ügyükhöz. A regény kiválóan ábrázolja a tinédzserek kegyetlen világát, amelyben bármiféle kulturális másság kitaszítást eredményez. A kulturális identifikáció viszont az emberré, szexuálisan érett nővé vagy férfivé válás mikéntjére adhatna választ a kamaszok számára. Ez hozza létre azt az ismerős, összeveszésekkel, mini-drámákkal teljes légkört, melyben tizenhat éves kamaszok a felnőttek világának harcait modellálják. Jellegzetes állapot ez, melyben a tizenévesek voltaképpen olyan eszmékért ugranak egymásnak, amelyekről még nincs átfogó elképzelésük, átélt tapasztalatuk. A fiatalok ekkor még többnyire azt a személyt képviselik, akivé válni szeretnének.

Ez az időszak döntő a két lány életében is. Olyan világot képviselnek az osztály nyugati értékrendjével szemben, amelyet maguk sem igazán ismernek. Ezt a világot sem Ameena elvált szülei, újabb és újabb angol barátnőkkel megjelenő apja, sem pedig Jamilla elzárt diaszpórában élő szülei nem képesek már nekik hitelesen közvetíteni. Jamilla családja tradicionális vallásos család, a nők burkában járnak, Jamilla apja és bátyja teljes felsőbbrendűséget élvez a női családtagokkal szemben. Ameena ezzel szemben a gyökereitől elszakadt muszlim fiatalt képviseli, akit egy kamasz szerelmi kaland döbbent rá arra, mennyire nem hasonlít a többi brit tizenéveshez. Ameena ezután Jamillával egyre szorosabbá váló barátsága révén mindinkább bevonódik a helyi muszlim közösségbe. Gondolkodása, elvei, sőt öltözködése is alkalmazkodik lassan az ortodox iszlám előírásaihoz. Ameena érettségi után saját lakásba költözik, így le is rázza a muszlim tradíciók és a nyugati életformahatárán értékválsággal küzdő szüleihez való kötődését is. Jamilla apja nemsokára meghal, bátyja megnősül, a feleség pedig beköltözik a szűk lakásba. Jamilla hamarosan a muszlim családoknál szokásos, a szülők által megszervezett házassági ajánlattal szembesül. Eközben a két lány barátsága a külső magány és a felnőtt lét beszűkülő lehetőségeivel egyenes arányban erősödik. Sok időt töltenek együtt, mecsetbe járnak előadásokra, Facebookon és Twitteren pedig a hozzájuk hasonló muszlim fiatalok társaságát keresik. Itt megismerkednek több Szíriában élő fiatallal, akik osztják a nyugati társadalom és erkölcsök iránti megvetésüket, és a Korán iránti rajongásukat.

Khair jó érzékkel, lépésről lépésre vonja be az olvasót a tinédzser drámákon, az elszigetelt muszlim diaszpóra életén keresztül a döntésbe, amely máig szinte felfoghatatlan a nyugati világ számára. Miért akar muszlim fiatalok sora békés angliai otthonokból a háború sújtotta, sok sebből vérző Szíriába menni, hogy ott élje meg hitét és önazonosságát olyan helyzetekben, melyek az életét veszéllyel és halállal fenyegetik? Női fejlődésregényt kapunk tehát, mely egyszersmind a jelenkor egyik legtragikusabb társadalmi és globális problémájának gyökereit is vizsgálja. A Just Another Jihadi Jane realista regény, görbe tükör, melyet a magát toleránsnak kikiáltó Nyugat és a posztkoloniális sértettségében fürdőző iszlám világ elé is kíván tartani a szerző. A cél nyilvánvaló: belátásra tanítani mindkét felet.

A könyv nagyobbik része a két lány életének az ISIS-szel együttműködésben zajló szakaszát meséli el. A szorongó olvasók megelevenedve láthatják, ahogyan az elzárt brit diaszpórából kiszabadult két lány élete hogyan zárul be lassan ismét egy összehasonlíthatatlanul borzalmasabb rabságba. Az internetes kapcsolatok vitalitása lassan felülmúlja a lányok szürke hétköznapjait, ahol vallásuk előírásait követve az utcán néha ellenséges tekintetekkel is szembesülniük kell. Új barátaik hívására Isztambulba utaznak, ahonnan az Iszlám Állam emberei átcsempészik őket a Daesh felügyelete alatt álló Szíriába. A lányok az internetről már ismerős Hejijje – egy Daesh-parancsnok első felesége – által vezetett árvaházba kerülnek. Ameena azért, hogy onnan hamarosan férjhez adják a Facebookról megismert dzsihádista harcoshoz; Jamilla pedig, hogy a Daesh-özvegyek és árvák vallási nevelésében (egyéb nevelés nemigen van) segédkezzen. Hosszú hónapok alatt válik világossá a két, hitéhez szorosan kötődő, saját vallási előírásait lázadásból vállaló lány előtt, hogy az emberi pokol micsoda mélységének lettek szemtanúi és átélői.

Erőszakban és véres részletek naturalista leírásában nem bővelkedik a könyv. Ezt annál inkább megteheti, mert az olvasóközönség az interneten keresztül szem- és fültanúja lehet nőkkel való erőszakoskodásoknak, életlen késsel elvégzett lefejezéseknek és holttestek meggyalázásának. A borzalmak pőreségében kéjelgő vizuális média által láttatott kép helyett a Just Another Jihadi Jane-ben a halál és a szenvedés valódi méltóságában jelenik meg. Az ISIS-kegyetlenkedéseket premier plánban már látott olvasó tapasztalatára épít is a könyv. Itt az erőszak, gyilkolás és kínzás közvetve érkezik el a narrátorhoz, Jamillához. Vagy elmesélik neki, vagy sejti, vagy ellenőrizhetetlen hírként kering, esetleg a fantáziájában meglévő elemek alapján elképzeli. Ez az írói eszköz felforgatja azt a módot, ahogy a nyugati olvasó általában a médiában találkozik az ISIS-szel. Az eredmény így megszégyenítő és egyszersmind még hátborzongatóbb.

Lassan, de biztosan kiviláglik, hogy a lányok identitáskeresése tragédiához vezet. A dzsihádista terrorban még a gondolatot is cenzúrázzák. A mélyen vallásos Jamilla elkeseredve kérdezi magától, „miképpen lehetséges hinni, ha nincs szabadságod nem hinni?” Világossá válik számára, hogy az „árvaházban” két alapvető tevékenység zajlik: a szép lányokat dzsihádista harcosok „feleségének”, a kevésbé vonzó lányokat pedig öngyilkos merénylőnek nevelik.

Érdekes látni, ahogyan az újbarbárság női szerepei az ősi barbárság női szerepeivel csapnak össze. Középkori infrastrukturális és társadalomszervezési szinten élő beduin törzsek és falusi arab matrónák szembesülnek itt nyugati műveltségű, a Koránt három nyelven olvasó és elemző lányokkal. Bár a Daesh ideológiája ugyanarra a szerepre szánja őket, a narratívában beteljesülő végzetük szerint a Nyugaton nevelkedett lányokból még nincs kiirtva a terrorral szembeni ellenállás. Ugyanakkor tragikusan kiviláglik, hogy az elfogadást kereső Ameena számára nem hoz megváltást a Daesh-férjjel kötött házasság. Amikor a gyilkos, erőszakoskodó dzsihádista harcossal él, voltaképpen ugyanazt teszi, mint amikor Angliában tinédzser fiúkkal élte világát: a regény szavaival élve, szexuálisan „elérhetővé teszi magát” azért, hogy elfogadják.

Néhány tanulság olykor kissé didaktikusan hat, ami megbocsátható, hiszen Khair nyugati egyetemen tanító muszlim származású íróként valóban különleges pozícióból tud a két kultúra találkozásának tragédiájáról tudósítani. Ebben a világban elfogadhatjuk vezetőként.

Tabish Khair műve az Iszlám Államot létrehozó és azt fenntartó konfliktus gyökeréről tudósít, ahol a poklok pokla éppen a két kultúra találkozásán jött létre. Különösen elgondolkodtató megoldásnak találom ezért a közvetett narrációt, melyben egy nyugati férfinak mesél egy muszlim nő. Az Iszlám Államot megteremtő összetett politikai helyzetnek sok vetülete belefér ebbe: tradicionálisan patriarchális kultúrából érkező, de nyugati kultúrával beoltott apák kétfelé lázadó és mégis kétfelé tetszeni akaró lányainak dilemmái, melyek életekbe kerülnek. A didaktikus hangnem néha ugyan felemás eredményre vezet, hiszen, bár a cél egy olyan diskurzus létrehozása, amely egyik fél ellenében sem elfogult, a láttatás szándéka miatt gyakran eggyé olvad a több nézőpontú narráció. Ám a narráció buktatóiért kárpótolnak az egyénített jellemek, melyek elkerülik az elidegenedett ábrázolás veszélyét, és tapintható életükkel bizonyítják a regény sikerét. A kritikai észrevételek mellett is rendkívül fontos regénynek tartom a Just Another Jihadi Jane-t, hiszen nagy szükség volna az ehhez hasonlóan sokhangú művekre, ahol mind az európai, mind a muszlim magára ismerhet.