(Tavasz: Siegfried Lenz: Der Überläufer) Lenz első regénye 1951-ben jelent meg, Es waren Habichte in der Luft címmel. A mű kedvező fogadtatásán és sikerén felbuzdulva a Hoffmann und Campe Verlag szerződést kötött a fiatal szerzővel egy újabb regény megírására, melynek címe … da gibt’s ein Wiedersehen [… ott újra látjuk egymást] lett volna. Ez idézet egy nagyon elterjedt katonadalból: „A hazában, a hazában / ott újra látjuk egymást”. A regény kiadói lektora Otto Görner volt, aki először átdolgozást kért, majd a módosított kéziratot elutasította. A második változat már a Der Überläufer címet viselte. És így végül is Lenz életében nem jelent meg; a kézirat a szerző 2014-es halála után a hagyatékból került elő. Háborúról van szó, partizánokról, a katonai frontokon átnyúló szerelemről, és végül egy dezertálásról. Érthető, ha a kézirat az ötvenes évek elején megrökönyödést keltett. De ma már inkább az a zavaró, hogy a regény hatalmas érzelmi hullámokkal játszik, ami néha már-már a giccs határát súrolja. Részletes vizsgálatot érdemelne, hogy e mű kapcsán és alapján lehet-e már az ötvenes évek elején is „múltfeldolgozásról“ beszélni. A Der Spielverderber című, kb. tíz évvel későbbi elbeszélésének vége felé Lenz ezt írja: „Aki el akarja érni a Paradicsomot, annak előbb az emlékezetet kell száműznie.” És mivel a háború után az emlékezetet nem lehet többé száműzni, a Paradicsomba jutásra sincs esélyünk.

(Verlag Hoffmann und Campe, Hamburg, 2016.)

(Nyár: Judith Hermann: Lettipark) Judith Hermann alkotói pályája a 2009-ben megjelent Alice című novellafüzérrel jutott el a csúcspontjára. A kritikusok általában egyetértenek abban, hogy Hermann elbeszélői stílusát egyfajta minimalizmus jellemzi, amely egyrészt a köznapi nyelv banalitásaihoz kötődik, másrészt a legapróbb jeleneteken keresztül egész élettörténeteket tud felidézni. Ez az Alice című novellafüzérben kiválóan működik, ahol a halál (a gyász) mindennapiságáról és mégis az egész életet meghatározó súlyáról van szó. „De Micha nem halt meg. Sem a hétfőről keddre, sem a keddről szerdára virradó éjjel, talán szerda este fog meghalni vagy a csütörtökre virradó éjjel. Alice azt hallotta valahol, hogy a legtöbb ember éjszaka hal meg. Az orvosok már semmit sem mondtak, fölhúzták a vállukat, és széttárták az üres, fertőtlenített kezüket.” A mostani kötet mintha új utakat keresne: végül is nem lehet mindig a halálról beszélni. Az első elbeszélésben szénlapátolásról van szó, ahol megjelenik egy kisfiú, akinek meghalt az édesanyja, miután az apja elhagyta őket. Utána a kisfiú megkérdezi az apját: meddig tart a halál? Egy későbbi elbeszélésben a halál egy Neil Armstronghoz kötődő betéttörténetben jelenik meg: a halál olyan, mint amikor mindent kívülről és messziről látunk. Peter Sloterdijk ezt cinizmusnak nevezné. Judith Hermann viszont úgy írná le, hogy az emberek résztvevőből tanúkká válnak. Ez a halál jelenléte a mindennapokban, amikor a létünk nem a halál felé irányul. Mert ilyen is van.

(S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2016.)

(Ősz [1]: Bodo Kirchhoff: Widerfahrnis) Ebben az évben a Frankfurtban élő Bodo Kirchhoff nyerte el a Német Könyvdíjat. Először is nézzük a címet: ez a szó nem szerepel a szótárakban, az igei alak, a „widerfahren”, azt jelenti, hogy valami megesik, megtörténik. A fogalmat nemrég Bernd Amos vezette be egy erősen heideggeriánus elemzésben: „A »Widerfahrnis« […] olyan eseményt jelöl, amelyben megtapasztaljuk, hogy kik is vagyunk valójában. Gondoljunk pl. az egzisztenciális válságokra […].”) Aztán nézzük az első mondatot: „Mivel kezdené ezt a történetet, amely még mindig felkavarja, még akkor is, ha ezt nem mondaná el, csak itt és kivételképpen?” Elkezdeni a kezdetet: az én-elbeszélő egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, és bejelenti erős érzelmi involváltságát, amit nyilván szeretne továbbadni. Egy nő és egy férfi elindul autóval Németországból Svájcon át Olaszországba. A férfi kicsit hatvan fölött, a nő kicsit alatta van, alig ismerik egymást. Mindkettejük élete éppen összeomlott (és szembe velük jön az afrikai menekültek végtelen áradata). Az utazásból nem lesz egymásra találás. A Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa ezt írta róla: „Az ősz egyik legszebb könyve: Bodo Kirchhoff kitűnően megkomponált novellája poétikai mestermű.” A Die Zeit kritikusa is elismeri, hogy szépen megírt, flottul olvasható szövegről van szó, de az egészet mégis művinek érzi, a mondatok megformálását mesterkéltnek, ami a szöveget fölösleges pátosszal terheli meg.

(Frankfurter Verlagsanstalt, Frankfurt am Main, 2016.)

(Ősz [2]: Sibylle Lewitscharoff: Das Pfingstwunder) Ez a regény egy (modern) csoda „bemutatása”, csakhogy a csodáknak nemcsak a léte, hanem a leírhatósága is mélyen problematikus. 2013 pünkösdjén történt, egy Rómában megrendezett Dante-konferencián, hogy éppen a Szent Péter Székesegyház harangjainak megkondulásakor a résztvevőket egyfajta elragadtatottság kerítette hatalmába, nyelveken kezdtek el beszélni, és az ablakon át lassan fölemelkedtek az esti római égbe. Az „események” egyedül a 62 éves német Dante-kutatót, Gottlieb Elsheimert kímélték meg. És így az ő feladata lett mindennek az elbeszélése. Az elbeszélésmódot két stiláris eljárás határozza meg. (1) A lehető legrealistább ábrázolás, hogy így a csodának helyet teremtsünk. („Miért kellene bárkit is beavatnom ebbe a történetbe? Miért kellene őt minden előkészület nélkül […] az egyetlen ide illő fogalommal, a csodával szembesítenem […]?”) (2) Az állandó elhalasztások és elcsúsztatások. „Fecsegés-fecsegés, nagy-nagy fontoskodással beszélek itt magam elé […], mint egy vidéki riporter, aki éppen belejött a locsogásba. De a felforduláshoz való belső viszonyom, amelybe belekeveredtem, még egyáltalán nem higgadt le.”) Ezeknek a stiláris eljárásoknak a kombinálása igen jelentős művet eredményezett. Habár azt még meg kellene vizsgálni, hogy a regény kirajzolódó tematikája hogyan viszonyul az Isteni színjáték világképéhez.

(Suhrkamp Verlag, Berlin, 2016.)

(Tél: Gisela von Wysocki: Wiesengrund) Ez a könyv Adornóról szól, akinek eredeti családi neve Wiesengrund volt, és csak a harmincas évek második felében vette fel az anyja nevét. Wysocki pedig a hatvanas évek közepe táján Adorno tanítványa volt, és később kritikusként és esszéistaként szerzett hírnevet magának. Ebben a regényben fikcionális választ akar adni a minden bizonnyal sokat hallott kérdésre: „milyen volt a kritikai elmélet egyik nagy mesterénél tanulni?” A regény mindenekelőtt kétféle tradíció folytatása. (1) Az ezredforduló környékén igazi szenzáció volt, amikor Elisabeth Lenk (Adorno egykori tanítványa) közzétette a professzorral folytatott levelezését. Lenk Párizsban élt, Adorno alig-alig mozdult ki Frankfurtból. Lenk a Breton-körrel tartott fenn kapcsolatot, Adorno pedig a hatásának csúcspontján állt. A levelezésben Adorno néha fontos gondolatokat is megfogalmaz. „Az elméleti tudat és a művészi produktivitás viszonyára vonatkozó kérdés a saját szellemi sorsom számára központi jelentőségű, és […] még mindig megoldatlan.” És megoldatlan is maradt. (2) 2011-ben jelent meg Sibylle Lewitscharoff Blumenberg című nagysikerű regénye, amely teljesen új műfajt teremtett, a „filozófusregény” műfaját. Ennek legáltalánosabb kérdése így fogalmazható meg: milyen az élet egy nagy tekintélyű professzor ható- és vonzáskörzetében? – Talán igaz, hogy az intellektuális eszmék a megértésük előtt a legérdekesebbek: egy könyv borítója, a papír szaga, az előadó kellemes hangja. A regényben egy osztrák diáklány a takarója alatt titokban hallgatja Adorno rádióelőadásait, és teljesen beleszeret a hangjába. Elmegy Frankfurtba filozófiát tanulni, ahol varázslatos, de mégis idegen világ fogadja. Adorno gondolataihoz nem sikerül közelebb kerülnie, így maradnak az előadások utáni liftes jelenetek leírásai, a fogadóórák jegyzőkönyvei stb. És igen, Adorno az előadóterem előtt kezet csókolt a kicsit korábban érkező, és számára már ismerős diáklányoknak. – Az olvasónak két szereplehetősége van: vagy megfeledkezik a valóságos Adornóról, és átadja magát a regény olvasásának, vagy a regényből újabb adalékokat próbál kiolvasni az Adorno-képének tágításához és pontosításához.

(Suhrkamp Verlag, Berlin, 2016.)