A szóhordó és az almaarcú. Darvasi László új regényét, a Taligást (Bp., Magvető, 2016.) kétségkívül fajsúlyos, a szerző korábbi regényeihez méltó műnek tartom, érdeklődéssel olvastam, de a könyv közepén azon kaptam magam, hogy kicsit unom, s végül kissé csalódva tettem le. Aztán még egyszer végiglapoztam, és enyhült a hiányérzetem. Nézzük azt, ami vitathatatlanul jó benne! Mindenekelőtt a főhős, Taligás, aki – mint Don Quijote a lovától, Rocinantétól – elválaszthatatlan attól a nyomorúságos szállítóeszköztől, amiről a nevét kapta, s amiben régi könyveket, kéziratokat szállít, szavakat, s könyvei tartalmát el is meséli, szavalja többnyire írástudatlan hallgatóinak, ha kérik. „Szóhordó”, ahogy mondja magáról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy alfabetikus kultúra értékeit, hagyományát közvetíti népszerű, leegyszerűsített formában iskolázatlan közönségének. Ennek a műveletnek két remek példája a Don Quijote és a Romeo és Júlia populáris változatának, a szélmalomharcnak és az erkélyjelenetnek az előadása, amiből még így is átsugárzik a közvetített művek nagysága, és a megértésükért folytatott befogadói küzdelem is érződik. Mert a közvetítés egyfajta megértés, persze, a félreértés kockázatával. Tolja hát hősünk a taligát, mert ez a küldetése, vagy talán a végzete. „Mint katona a fegyverét, pap a feszületét. Mint egy emléket, mint magamat” – vallja. Ez a figura benne marad az olvasóban. Annál is inkább, mert ő az elbeszélő, az ő szemével látjuk a világot, a 18. század első felének démoni tónusokkal ábrázolt miliőjét. Állandó érzése a szorongás, a félelem. „Félek.” Ez a leggyakrabban előforduló szó a regényben.

Kitűnő ötletnek tartom a gnómok házát, lakóinak, e meg nem született, torz kis lényeknek a bemutatását, kivált Barbara Strozzi, az üvegtégelyben hordott almaarcú remekül kitalált figura. Taligás őt éppen úgy mindenhová magával viszi, mint a taligáját, s a Barbarával folytatott hol sötét szólamú, hol ironikusan évődő, hol szánalmasan mulatságos párbeszéd alkotja a szöveg gerincét. Kettős dialógus folyik tehát a könyvben, Barbarával és a könyvekkel. Meg hát a világgal. A sokszínű beszédrészletek mögött tragikusan sötét világszemléletre bukkanunk. „Megteremtette az Úr a világot, és bizony látta, mert látnia kellett, hogy valami nagyon hibádzik, és aztán hiába vizsgált és keresgélt, hol a csudában van a hiba, nem lelte. Talán az egészben van a hiba. A részletekben nincsen hiba. Az Úr csalódottan hagyta el a maga alkotta világot, és amikor elhagyta, lett abban egy hely, egy lyuk, egy nyomorúságos barlang, egy hasadék, az lett az ember. Hogy hová lett az Úr, nem tudni. De abban, amit megteremtett, hát abban nincsen.” Ez a „rejtőzködő Isten” és a nyugdíjba vonult deista órásmester korra jellemző képzeteinek ironikusan lefokozott változata. Ebben a világban Barbara Strozzi, a meg nem született lény, kétségkívül az emberi lehetőség nemes változata. Talán ezért nem tudott megszületni. A regény centrumában jelképes erővel mered ránk egy emberi csontokból eszkábált feszület, amin egy „viseltes, lyukas, aljanincsen zsák” függ. Párhuzamos ezzel a szintén jelképes értelmű kis epizód, a partra vetett hal, egy tátogó kis keszeg pusztulása. Ezzel a világképpel szervesen összefügg a történet befejezése, amely kettős értelmű, és, kiváló narrációs megoldásként, kétszer van elmondva, keretszerűen, a könyv elején és végén. És nem tudjuk, hogy sikerült-e megmentenie Taligásnak a lebegve táncoló Johannát, és Juliust, a rá bízott fiút. Egy viszont biztos: hősünk megpróbálta kimenteni őket a szegedi boszorkánypernek – csupán a városi viszonyokat kívülről, idegenként szemlélő hősünk szemével látott – poklából, Miller főhivatalnok és Róth püspöki titkár kezei közül.

De hát, ha ennyi jót vettem észre a regényben, miért csalódtam mégis? Ezt a csalódás szót meg kell magyaráznom: jelen esetben olyan ez, mint amikor egy eminens diák kitűnő feleletét valamivel elrontja, s a tanár (nem szerencsés hasonlat egy olvasóra nézve) bosszankodik. Mert hát annyira jó, alkalmasint hibátlan lehetett volna. Amit a regény rovására írok, mindenekelőtt az, hogy túl van írva. Hosszú az út Bécstől Szegedig, nem csupán földrajzi értelemben. (Eredj borbélyhoz a szakálladdal, jutnak eszembe a dán királyfi intő szavai.) Nagyon sok az ismétlődés. Hősünket gyakorta elverik, meg hát gyaníthatóan epilepsziás is („Akik agyonvernek mindjárt, belőlem jöttek”, mondja egy helyen), és értem én, hogy ez a fentebb jellemzett világkép megfelelője, mégis sok. Mint ahogy nagyon sok az ürülék, a különböző testi váladék, az emberi nyomorúságnak ezek a fiziológiai, naturális megnyilvánulásai. Olykor az az érzésem, hogy Darvasi közelképekben gondolkodik, ezeket halmozza, s mintha a szokásos gravitációnál sokkal nagyobb erő vonzaná a földhöz, a sárhoz és piszokhoz. Én is alig tudok szabadulni ezektől a képektől, pedig szeretnék. Persze, ez valóban ízlés dolga. Lehet, hogy azt hibáztatom ebben a kétségkívül emlékezetes regényben, ami a legjobb benne, vagy ha nem is jó, csupán szükségszerű, de hát az én szemem ilyen. (július 12.)

Ki harangoz? Nádas Péter Az élet sója (Bp., Jelenkor, 2016. Forgách András rajzaival) című könyvének elbeszélői szituációja látszólag végtelenül egyszerű. A narrátor, aki egy mesemondó szerepébe öltözik, hónapról hónapra haladó részletekben elmond egy tanulságos példázatot oly módon, hogy az egyes szakaszok végén feltesz egy kérdést, vagy jelez egy újabb, a történet adott pontján felvetődő témát, ám ennek kifejtését a következő szakaszra hagyja. A hallgató, mert ez esetben sokkal inkább hallgatóról kell beszélni, semmint olvasóról, szóval a hallgató, persze, kíváncsi a folytatásra, s észre sem veszi, hogy érdekeltté tételének, a történetbe való bevonásának egyik legősibb módszerét fogadta el magára nézve, mert jól működik. Ám ha ezen túl vagyunk, rá kell jönnünk, hogy nem is olyan egyszerű ez a dolog. Mert a narrátort mindig a nyelvhasználata alapján lehet azonosítani, időhöz, térhez kötni, de éppen itt jönnek – e karcsú kötet belső gazdagságáról tanúskodva – a bonyodalmak. Ez az elbeszélő ugyanis időtlenséget sugall, mert szabadon lépeget különböző nyelvi régiók között. Ráadásul felettébb játékosan teszi ezt. Mert ugyan egyes szám első személyben utal arra, hogy nem mártózott meg abban a bizonyos sós vízben, de mikor nem? Egy helyen a pénzes ládika megemlítése után „szaftos hamburger túlsózott szalmakrumplival” kerül szóba, s máris átugrottunk néhány századot. Ugyanezt tapasztaljuk, amikor a szentimentális hangulatú érzemény szót követően egyszer csak „lepapírozott prédikátorról” beszél, vagy amikor az Arany János Hamlet-fordításának nevezetes kifejezése, a vérnősző barom után a szulfidokat említi, de hozzáteszi a nyelvújítás kéneg szavát. Ezt az elbeszélőt nem lehet konkrét, meghatározható időhöz kötni, mint ahogy műveltségi azonosítása is nehézségekbe ütközik. Örömmel közli, hogy, íme, létezik a szélhűdés szó, milyen kifejező, de azt is mondja, hogy „paszkonca fattyú”, meg „firlefranc és fityfene”, valamint pászentos. Ezzel tényleg pászentos az a megoldás, hogy Pál apostol korintusbéliekhez, újabb szóhasználatban korintusiakhoz írt (megint ez a lebegés) második levelének 17. versét Luther és Károli fordításának idézése mellett saját átültetésében is közli, hogy ezúttal is a kultúra három különböző metszetére láthassunk. A nyelveket elválasztó ablakokon is át-átpillant, amikor például a városi nemesség kifejezés magyar megfelelőjét keresvén mind a kurtanemes, mind a hétszilvafás kifejezést is mérlegre teszi, majd töprengve elveti. Olykor viszont a magyar szóhoz keres német (pláne alemán) megfelelést. Ki beszél, teszem fel újra a kérdést. Ki ő? Az bizonyos, hogy Nádas Péterrel nem azonosítható, mint ahogy csodálkozva olvasom Förköli Gábor írásában (Sótlanság, Tiszatáj, 2016. 9. 103–106), ami, szerintem, egyébként is képtelenség, ám itt különösen az. Nádas Péteren nem lehet számon kérni a leányok reformáció kori oktatásának részleteit, vagy helyteleníteni a miseáldozat három, reális, átváltozásos és jelképes felfogásának tárgyalási sorrendjét, mert hiszen nem ő beszél itt, hanem valaki más, aki szerint ebben a történetben, a Luther-tanítvány Johannes Brenz históriájában minden úgy helyes, ahogy itt áll. A teológia logikája más, mint ezé a történeté. A neves szobrász, Medgyessy Ferenc mondása jut eszembe, aki mikor egyszer lovas szobrot készített, és egy lószakértő vendége, nézegetvén a művet, különböző anatómiai kifogásokat említett, a szobrász egy ideig hallgatta, majd azt mondta: „Nem ló ez, öcsém, hanem szobor.”

Nekem akkor esett le a tantusz, azaz akkor világosodott meg az elmém, amikor „a sójáról híres város” Szent Mihály templomának harangjairól, ezek zengéséről és összhangjáról olvastam. (Történetesen én is utánanéztem, hogy melyik is az a német, pontosabban alemán város, amiről a könyvben szó van, mivel azonban az író nem nevezi meg, nekünk is tartani illik magunkat ehhez.) Thomas Mann jutott eszembe (olvasói asszociáció!), A kiválasztott című regény első fejezetének harangzúgása, amikor is tudtunkra adatik, hogy az Elbeszélés Szelleme harangoz, nem más. Hát kérem, „a sójáról híres város” Szent Mihály templomának harangjait is ő húzza (vagy működteti). Ő harangoz tehát, az Elbeszélés Szelleme, ezé az elbeszélésé, mint ahogy az egész történetet ő meséli el. Teljesen mindegy tehát, hogy Johannes Brenz és paptársainak története tipikus-e, avagy nem, a toleráns reformátor igazsága ettől még időtlen, tehát nekünk is szóló tanulságot hordoz. „Mert nemcsak a pápának, a püspököknek és a császár nyakukra küldött fegyveres hordáinak nem engedtek, hanem a saját hitbéli rendszerük hisztériát árasztó radikálisainak sem.” Hát igen. Súlyos könyv ez a kis kötet, ha megértjük.

És még a sóról. Konkrétan a városka gazdagságának forrása. A könyvnek a reformációval kapcsolatos témája azonban megengedi, hogy jelképesen is gondolkodva a Bibliára hivatkozzunk, Szent Márk evangéliumára (9,49), ezúttal csak Károli Gáspár fordításában: „Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.” Ez az élet sója. (szeptember 19.)

Hadnagyné a piacon. Egy város lehetséges közösségi terei között különösen fontos szerepet tölt be a piac. A klasszikus funkciójú agorával szemben, amely az eszmecsere és a vita színtere volt, a piac – nehéz időkben, amikor a normális árucsere, illetve adásvétel akadályokba ütközik vagy lehetetlenné válik – beszélgetés helyett rémhírek keltette indulatok harcmezejévé válhat, a támadó és kirekesztő gyűlölködés színterévé. Ennek leszünk tanúi Závada Pál Egy piaci nap (Bp., Magvető Kiadó, 2016.) című regényében, amelyet megrendítően felkavaró és rendkívül fontos könyvnek tartok. Az író az 1946. május 20–21-én lezajlott kunmadarasi (a regényben kunvadasi) zsidóellenes pogrom történetét beszéli el, amelynek során a lincselő és rabló csőcselék – ami természetesen nem azonosítható a település lakóinak többségével – három embert megölt és többeket megsebesített. A regény legmegdöbbentőbb eleme annak a vérszomjas őrületnek a bemutatása, amely hamis pletykák és ősi időkből örökölt vérvádak alapján a község zsidó lakói ellen fordult. Akiket egyébként, ha nem „hogymondjákokként” emlegetnek, akkor Vogel Gyuszinak, Gold Lajos bácsinak és Weiner Icáéknak neveznek, merthogy a származásuk vagy a vallásuk zsidó ugyan, de anyanyelvük magyar, és a családjuk már rég itt lakik. A „hogymondjákok” kifejezéssel éppen magyarságuktól akarnák őket megfosztani. (El kell mondanom, bár néhányan talán meglepődnek, a magam részéről ebben a szörnyűségben, habár, sajnos, magyarok művelték, magyarellenes tett-sorozatot érzékelek, mivel számomra az identitásnak döntő eleme az anyanyelv.) Ebből a szempontból a piac archaikus tér, kiszakadás a kultúrából, ahol a felelős írott betűk és a józanul mérlegelő gondolatok helyett a szóbeszéd, a nyelvi agresszió határozza meg a diskurzust, amely fizikai erőszakká válik, mint oly sokszor a történelemben. S amelynek mi, magyarok (keresztények és zsidók) oly sokszor áldozatává váltunk, különösen az elszakított országrészeken. Závada könyve gyötrelmes olvasmány, súlyos teher, amit nem lehet kikerülni. És elfelejteni sem lehet. (Nem is szabad, különösen akkor, amikor a világháló bizonyos felületei indulatok piactereiként működnek.)

A felhergelt asszonycsapat démoni vonulása és dühöngése engem a megszállott bakkhánsnők tombolására emlékeztet Euripidésznél, alighanem azért, mert a regényben dramatikus szerkezetet, a tárgyhoz illő, belerejtett drámát érzékelek dialógusokkal, monológokkal, kórusokkal. Számomra ebben a műben a fikcióképzésnek legfőbb eleme ez a drámai mintázat a maga tragikus sugárzásával.

A regény tágabb története a németbarátnak és „nevezetes antiszemitának” tartott Hadnagy Sándor tanító pere, amelynek során a vádlottat előbb halálra ítélik, majd – a pártok taktikázó küzdelmének előterében – felmentik. (A történet meghosszabbítása a miskolci pogrom, amelyben a kommunista párt vezetőinek felelőssége is felmerül, s az egyik mellékszereplő, Hámos Ferenc, a világnézeti különbség ellenére, hasonló pozícióba kerül, mint Hadnagy Sándor.) A regény elbeszélője a feleség, Hadnagyné Csóka Mária, aki férjét mentő szándékkal meséli el a történetet, ami érzelmi és lélektani szempontból érthető, ám elfogultsága nyilvánvaló még akkor is, ha néhányszor vitatkozik férjével. Hadnagyné szemtanú akar lenni, ezért mindenütt ott van és szemlélődik. Az ő szemével látjuk az eseményeket, ám – és ez a distinkció rendkívül fontos – nem az ő tudathorizontján belül gondolkodunk. Filmes hasonlattal szólva: az író társított nézőpontot alkalmaz, amely Hadnagynéhoz közelítve sem azonosul az ő tekintetével. „A magyarok érdekeit védte”, mondja az asszony férjéről, és elhiszem, hogy ő, sőt még a férje is így gondolta, ám, mint jeleztem, ez több szempontból is cáfolható. 

A nézőpont és a látószög elválasztásának legfőbb eszköze a nyelv. Mert miközben az elbeszélő színre viszi a saját tapasztalatait és megismerteti velünk gondolatait, reflexióit, a narrátori beszéd néhány esetben le is leplezi őt. Amikor például hangsúlyozza, hogy férje nem volt jelen a véres eseményeknél (ami igaz), ezzel be is éri, és nem merül fel benne, hogy férje nem is tett semmit az elszabaduló indulatok megfékezése érdekében. Ahogy Csóka Mária szintén hallgat és elfordítja tekintetét, amikor szólnia kellene. Ebből a szempontból különösen árulkodó, ahogyan egyik lánykori élményéről beszámol. Egy rokonszenves fiatalember udvarolt neki, akiről megtudta, hogy zsidó származású, és ezt úgy kommentálja, hogy az udvarló elhazudta a dolgot, s amikor ez kiderült és ő kérdőre vonta, kénytelen volt bevallani az igazat. Vagyis a visszaemlékező Hadnagyné a maga érzelmi históriáját, tehát egy ifjú–leány kapcsolatot a bűnügyi diskurzus nyelvén ismertet, bizonyára egy réteg akkori közvélekedésének megfelelően, de az elbeszélés jelenében. Ehhez viszonyítva mégis szemléleti változásról tanúskodik, hogy a pártközi értekezleten Hadnagyné felszólal egy zsidó család kitelepítése ellen, s egy alkalommal mentőakcióra is elszánja magát. Azt a lelki folyamatot, ami Hadnagynéban lezajlik, a regény olvasójának kell továbbgondolnia. Jó lenne, ha Závada regénye agorát képezne, olyan közösségi teret, ahol olvasói kicserélhetnék a könyvvel kapcsolatos gondolataikat. (november 5.)