Idén számomra a művészet közös megélése, az együtt alkotás, főként az együtt zenélés jelentette a legnagyobb örömöt. Noha az Ördögkatlan igyekszik a lehető legtöbb művészeti ágat bevonni – a színházi előadások, irodalmi beszélgetések és kiállítások legalább annyira hangsúlyosak, mint az esti koncertek –, idén mégis a zene volt az, ami összefűzte az általam látogatott programokat, ami – a legkülönfélébb eszközökkel és változatokban – folyamatosan körülvett.

Az egyik meghatározó Katlan-élményemet a szabad zenei műhely jelentette a kisharsányi Kovács udvarház pajtájában, ahol délelőttönként roma és nem roma zenészek játszottak fergeteges cigányzenét (a program szerint gyerekeknek, de valójában ugyanannyira élveztük mi is). Néhány percen belül csatlakozhattunk hozzájuk, néhányunknak hangszert adtak a kezébe, volt, aki táncolt vagy bekapcsolódott a csoportos énektanulásba. A kisharsányi Kovács udvarba máskor sem lehetett belépni anélkül, hogy ne halljunk legalább két irányból valamilyen muzsikát. Az esti sörözések közben Grencsó István neobeat dallamai szóltak, az éjszakai tábortűz körül a katlanlakók hol népdalokat, hol Cseh Tamást énekeltek, hol pedig Both Miklós gitározott együtt klarinétosokkal, hegedűsökkel, helyiekkel és vendégekkel. Bármikor csatlakozhatott a játékhoz hangszerrel, énekléssel vagy tánccal bármelyikünk – nemtől, kortól, etnikumtól függetlenül.

A nagyharsányi árokparton késő délutánonként helyi és környékbeli amatőr együttesek zenéltek, volt, aki akkora közönséget gyűjtött maga köré, mint a színpadon koncertezők. A cigányzenével környékbeli és messzebbről érkező roma zenészek segítségével ismerkedhettünk meg; hallhattuk a Romungro Gipsy Bandát, a gilvánfai beás hagyományőrzőket, Lakatos Mónikát cigányzenészeivel, és részesei lehettünk a Roma és Magyar Progresszív Zenei Műhelynek. A jó zene, a színvonalas kortárs művészet átitatta a fesztivál minden pillanatát, és mindezt együtt éltük meg, lent a földön, a tornateremben, a szalmabálákon, a domboldalon.

Verdi például a kisharsányi és a palkonyai templomban került tapintható közelségbe. Dinyés Dániel kiemelt néhány áriát a Traviátából, és miután gyorsan tisztáztuk a történet főbb csomópontjait, a Verdi-opera dramaturgiai megoldásaira, cseleire és jellegzetességeire mutatott rá: kíméletlenül, mindenféle pátosztól és kultusztól mentesen felboncolta nekünk az áriákat hangról hangra az utolsó akkordokig. Mindezt magas színvonalon, érthetően, iróniával tette. Másfél órára mindannyiunkkal sikerült elhitetnie, hogy tisztán értjük az operák működését. Hogy ne csak értő füllel hallgathassuk, hanem élvezzük is azokat, abban Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Horváth István és Cseh Antal segített: ők énekelték az elemzett részleteket, méghozzá úgy, hogy néha egy-egy ária végére sikerült elfelejtenem, hogy nem hangversenyen ülök.

Klasszikus zenéből ezúttal bőven jutott a Katlanba. Idén először szabadtéri hangversenyen hallhattuk Beremenden Mozart Requiemjét a Hungarian Studio Orchestra, az Á la cARTe kórus előadásában, Dinyés Dániel vezényletével és az imént említett Verdi-opera énekeseinek közreműködésével. A hangszóró időnként recsegett, a hangosítás torzított, a szúnyogok csíptek, de így is az idei Ördögkatlan legnagyobb szabású eseményévé vált együtt hallgatni a Requiemet.

Kaptunk bőven a könnyűzenéből is: hagyománnyá vált, hogy a Katlant Quimby-koncert nyitja, és Kiscsillag zárja. Lovasi András idén is megteremtette a szokásos „táborzáró” hangulatot. Rutkai Bori ismét belibbent a Katlanba, és magával hozta vidámságát, kisugárzását. Öröm az elmúlt két évhez képest, hogy idén nem csak néhány szám erejéig hallhattuk őt a Budapest Bárral, hanem saját zenekara, a Specko Jedno képviseletében lépett színpadra. Legújabb, Anticity című albumuk sem okozott csalódást a rajongóknak. A költői igényű dalszövegek a nagyváros életélményét szólaltatták meg pop, rock, jazz, etno és punk stílus keverékével, a háttérben vetített, animált, színes illusztrációk pedig szinte eltörpültek az énekesnő lehengerlő, szórakoztató színpadi performansza mellett.

Véletlen, hogy egy napon hallgattam a Verdi-operarészleteket és láttam a Pintér Béla Társulat Parasztopera című előadását, ahol a népzene, az opera, a magyar nóták egyaránt megkapják a magukét. Ám az Ördögkatlan így működik: rengeteg hozott anyag egy rakáson. Csupa olyasmi, amit valószínűleg nem jutna eszünkbe összekapcsolni, de a közös tér és az azonos helyszín itt mégis új összefüggéseket teremt. A kisharsányi templom az egyik nap Érdi Tamás zongorajátékától, a másik nap a Zalaegerszegi Leánykar dalaitól zengett, fehér homlokzata pedig esténként vetítővászonként szolgált a Menzel-kertmozinak, amelynek „nézőterén”, a templomkertben nappal a PTE Művészeti Kar szobrász alkotócsoportjának helyben készült munkáiból láthattunk kiállítást. A fesztiválhoz hozzátartozik a minél praktikusabb helykihasználás, hogy minél többen vegyünk részt aktívan, együtt a jó zenében, táncban, és persze a színházi- és irodalmi eseményeken.

Az idei Ördögkatlan emlékezetes zenei eseményeit még hosszasan sorolhatnánk. De valójában az egyes programok csak később szoktak külön-külön kirajzolódni, most még egyelőre marad a zsibvásár zsongása néhány felvillanó emlékképpel.