A budapesti Műcsarnok a Bencsik István és tanítványai című tárlatával a kiváló szobrász nyolcvanötödik születésnapjának megünneplésére készült, de a kiállító intézmény 2016 őszén emlékkiállítás megrendezésére kényszerült: a 20-21. század magyar szobrászatának kimagasló jelentőségű életművet teremtő mestere augusztus 13-án, hosszú betegeskedés után meghalt. A november első hetében megnyílt tárlat előkészítésében Bencsik István még aktívan és határozottan részt vett: ő döntött úgy, hogy utolsó alkotóperiódusának egységes műegyüttese, a 2010-es évek első felében készített – a Pécsi Galériában 2014-ben már bemutatott – Randevú című sorozat szobrai szerepeljenek Budapesten, és ő jelölte ki egykori tanítványainak köréből azt a tizenöt fiatal szobrászt, akik – művészetpedagógiai munkásságát reprezentálandó – meghívást kaptak a tárlatra.

A Randevú-műsorozat megalkotásának indítékairól a Magyar Művészeti Akadémia által 2015-ben készített portréfilmben (rendező-operatőr: Dala István) részletesen megemlékezett Bencsik István. Elmondta, hogy azért választott új alapanyagot a műegyütteshez, hogy lehetőleg a legkevesebb, az általa sűrített-hordozott mondandót közvetítse, hogy ne szóljon bele az alkotásba. E cél megvalósítása érdekében – az életművét korábban meghatározó, oly sokatmondó fa, bronz és kő után – a viszonylag semleges gipszet alkalmazta. A női, esetenként erőteljesen erotikus testrészeket: öleket, combokat, kebleket, hasakat, hátakat és nyakakat koncentráltan megjelenítő kompozíciók kapcsán – amelyek szoros összefüggéseket feltételeznek és jeleznek a korábbi alkotóperiódusok a kisplasztikai és a monumentális ágazatban kifejtett törekvéseivel – a Bencsik-albumban megfogalmazott ars poeticát is felidézhetjük:

„Figurális szobrászként indultam, és rá kellett jönnöm, hogy évezredek vagy évmilliók alatt, ha egy figura a szobrászat tárgya, akkor óhatatlanul gesztusokat tesz. A gesztusok megakadályozzák, hogy maga a fizikai szépség megjelenjen. A görög szobrászatban évszázadokon keresztül ugyanazokat a gesztusokat használták. Ennek az lett a következménye, hogy a gesztusoknak nem volt jelentőségük…Visszatérve az én munkáimra, meg akartam szabadulni az emberi figura gesztusaitól, mert azt gondoltam, hogy a gesztusok a színházhoz tartoznak, és nem a szobrászathoz. De ami még ennél is lényegesebb, az az, hogy az általam feltételezett szépség elmondhatatlan, illetve befogadhatatlan egy egész figurában. Akkor tudom felerősíteni ezt az állítást (hiszen egy szobor az egy állítás), hogy ’x’ testrész nagyon szép, ha kiszakítom az egészből, és felnagyítom. De nem mindig nagyítom föl a részleteket, csak ha olyan kicsi részletekkel foglalkozom, amelyek abban a méretben láthatatlanok. Minden testrész felfedezés. Kemény síkokkal pedig azért vágom, mert akkor tudom elfogadtatni a nézővel, hogy ez nem egy töredék, hanem egy szándékos kivágás, ha magát a vágást demonstrálom. Teljes mértékben idegenkedem attól a tizenkilencedik századi hatástól, amikor a torzót úgy készítik, hogy a karok, a nyak, a törzs valahol úgy félbe marad. Ez a szobrászi forma úgy öröklődött át a reneszánszból, hogy töredékeket találtak, amelyekről kiderült, hogy nagyon szépek. Ezeket a múzeumi töredékeket imitálják a szobrászok. Szerintem ez egy marhaság. Ha egy részletet készítek az emberi testről, akkor ezt tudatosan vállalni kell. Ha filozofálni akarok, akkor azt mondhatnám, hogy a sík, amelyet én alkalmazok, nem forma. Az egy geometrikus beavatkozás, magába a rendszerbe.” (Bencsik István, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997)

A Randevú című sorozat huszonhét, tiszta plasztikai beszédre törő, Budapesten bemutatott kompozíciója ilyen, az organikus testbe beavatkozó, éles sík vágásokkal megbontott, a sík határolólapok és a lágyan meghajló, domború-homorú palástokkal övezett plasztikus tömbök ellentéteire hangolt, az emberi, a női test részleteit pontosan idéző munka. A személyiségektől és a gesztusaiktól eredendően megfosztott, élénk színekkel – a vörös, a rózsa, a kék és a lila neonszínű árnyalatival – megfestett zárt, összefogott test-tömbök ezen ellentétei, ellenpont-villódzásai révén nyílnak meg Bencsik István utolsó alkotóperiódusa műveinek különös, ismeretlen, izgalmas szépségei: méltó lezárásaként egy nagyívű életműnek.

Bencsik István munkásságának rendkívül fontos fejezete az a művészpedagógiai tevékenység, amely az 1980-as évektől haláláig végigkísérte pályáját: 1982-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának tanára, majd docense, 1992-től az egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, s mindemellett 1991-től a pécsi Képzőművészeti Mesteriskola tanára, a DLA-képzés és a Szobrászat I. program vezetője volt, és közben 1993 és 1999 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola tanáraként is dolgozott. A professor emeritus címmel elismert művész 2001 után is aktívan részt vállalt a fiatal tehetségek szakmai felkészítésében és útra indításában.

Egyszer majd számba kell venni a teljes Bencsik-tanítványi kört, hogy pontosan felmérhessük ennek a mintegy három évtizedes tevékenységnek a jelentőségét: napjainkban számos, a Bencsik-műhelyből indult alkotó működését regisztrálhatjuk és követhetjük nyomon a magyar szobrászatban. A viszonylag szűk bemutatási lehetőségek miatt a Műcsarnok kiállításán csupán tizenöten lehettek jelen: a Mester legkedvesebb tanítványai közül azok mutatkozhattak be egy-egy alkotásukkal, akikkel a meglehetősen bonyolult mester–tanítványi-viszony, tanár–növendék-együttműködés során – amelyben meghatározó szerepe van az egyéniség-jegyeknek, a művészi ideáknak, a pedagógiai módszereknek, az életmű jelentőségének és még annyi másnak: például a megegyezések és megfelelések mellett a súlyos ellentéteknek, konfliktusoknak is – valamifajta különleges lelki összhang is létrejött a művész-tanár és a művész-növendék között. 2006-ban már volt egy hasonló bemutató: a pécsi Hattyúház Galériában – illetve az Aradi vértanúk úti szabadtéri térségen – mutatták be a Mester 75. születésnapja alkalmából az egy évvel korábban lebonyolított villányi szimpozion terméséből válogatott kollekciót, majd 2010-ben ugyanezen kiállító intézményben rendeztek újabb bemutatót Életmű, kontextus, kisugárzás címmel. Miként a korábbi tárlatok, ez a 2016-os budapesti kollekció is arról tanúskodott, hogy a modern tárgyalakító művészet fantasztikus szabadságával áthatott és jellemzett, minden korábbi szobor-konvencióval leszámoló plasztikai-térszervező, térberendező, tárgy- és ideaformáló törekvések erőteljesen jelen vannak az egykori tanítványok munkáiban. Konkrét stilisztikai párhuzam nem volt megjelölhető már a korábbi és e 2016-os műegyüttesben sem a Mester és tanítványok között – esetenként csupán a kő anyagválasztása és megmunkálása jelzett nagyon távoli összefonódásokat –, vagyis nem fedezhettünk fel egyetlen Bencsik-követőt vagy epigont sem. A rendkívül változatos tanítványi kollekcióban – amelynek alkotói körében Baróthy Anna, Boros Miklós János, Böszörményi István, Hadházy Gergely, Hegedüs Éva, Kocsis Zsuzsa, Kuti László, Lengyel Péter, Mányi Esztella, Menasági Péter, Miklya Gábor, Nyári Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Rezsonya Katalin művei kaptak bemutatóteret – elvont és konkrét kompozíciók, kisplasztikák és kisszobrok, installációk és térberendezések egyként megjelentek. Tradicionális kompozíciók és konceptuális munkák váltakoztak egymással, s a fő szólamot az autonomitás, a szabad szellemiség, a műveket átható kísérletező invenció teremtette meg.

A 2006-os, a Bencsik István 75. születésnapját köszöntő pécsi tárlatot egy kitűnő, Ágoston Zoltán esztéta által jegyzett kiadvány kísérte, amelyben a Mesterrel és tanítványokkal lezajlott beszélgetéseket adott közre a szerző. Ebben a kiadványban, a Nyári Zsolttal folytatott interjúban olvasható a fiatal művész summázata: „Bencsik tehát a belső, akár kudarcokon át vezető, saját út szerepét komolyan vette, s a tanítványai valószínűleg ugyanígy gondolják. A nem belülről, építkező módon, hanem minták követése révén, szemfüles átvételekből összerakott munkából nem válik autonóm mű.” Vagyis elmondható, hogy a magyar szobrászat nagy mester-művészegyéniségei sorában – Ferenczy Béni és Somogyi József, Vígh Tamás, Kő Pál és Farkas Ádám, valamint további régi és mai kollégák társaságában – immár Bencsik Istvánt is fontos, új és új szobrász-generációkat képző és útra bocsátó művésztanárként kell számon tartanunk.

Mindezeken túl a budapesti Műcsarnok emlékkiállítássá vált Bencsik István és tanítványai-bemutatója arra is felhívta a figyelmet, hogy mielőbb sort kell keríteni egy, a teljes Bencsik-életművet feltáró és áttekintő, összegző tárlatra. Komoly szakmai feladat lesz a szerteágazó, összetett, súlyos oeuvre feltérképezése és prezentálása.

(Képek: Horváth S. Gábor)