Valkó László nemrég zárult kamarakiállításának címe – „Európai mező” – többletjelentéssel ruházta fel a válogatást. Míg az egyes képek címei meglehetősen pontos eligazítást adtak a látvány értelmezéséhez és művészettörténeti vagy történelmi kontextusba helyezéséhez, a kiállítás egésze túlmutatott a hagyományos tájkép nyújtotta értelmezési lehetőségeken. Az „európai” kifejezés földrajzi fogalomból mára elsősorban kulturális, sőt, politikai tartalommal telített szóvá vált. Az európai mező ebben az értelemben tehát nem geográfiai fogalom és nem a képmező, hanem metafizikai tér, amelyben a művész elhelyezi a tájból, annak hagyományos konnotációjából táplálkozó látomásait.

A tájkép évszázadok óta biztos pont, az európai művészet történetének meglehetősen jól körülírható területe. Lehet szakrális vagy mitológiai jelenetek háttere, valóságos elemekből felépített fikció vagy a valóság szubjektív, lírai ábrázolása, lehet optikailag összetett, inspiráló közeg és ürügy arra, hogy a művész rávetítse látomásait. És végül lehet teljes egészében a képzelet színtere is, a valóságon túli valóság megjelenítésének eszköze.

Ami azonban e sokféleség közös vonása, az a táj bázis jellege: a táj maga a megvalósult természet, az egyes ember létezésével nem mérhető adottságokkal – sok művészt ez a tulajdonsága inspirál elsősorban.

Valkó László festményei azonban éppen e közeg bázis jellegét kérdőjelezik meg. Tájai elsősorban az emberi tevékenység színterei, mezői a képmező terében nyerik el értelmüket. A művész számára mindez uralható, ő hozza létre és „rendezi be” főként elhagyott tárgyakkal saját tereit. Úgy tűnik, számára a táj elvesztette mindazon tartalmakat, amelyekkel általában felruházzuk a természetet. Környezetünk többé nem hordozza a Paradicsom idilljét, az Aranykor harmóniáját, a vegetáció diadalmas erejét.

Nincsenek hegyek, folyók és völgyek, napfényben rezgő lombok, alkonyati árnyak. A táj vészterhes jelentésekkel telítődik. Az emberi tevékenység gyakran tragikus, máskor ironikus jelentéssel ruházza fel a megszokott motívumokat.

Valkó László életművében a táj már a kezdetekkor meghatározó jelentőségű téma, és már a kezdetektől sérült, deformált, erősen tárgyiasított módon. Búzamezőbe állított romos épület: az életet adó, erőteljes vegetáció szembeállítása az emberi civilizáció romlékonyságával. Földdel, homokkal töltött láda és bőrönd – amelyek a mostani kiállításon is szerepeltek –, egy metafora konceptualista megjelenítői. Mindezekben talán nem is maga a tárgy, a motívum lényeges, hanem a módszer, amely a motívum eszközjellegét hangsúlyozza, amennyiben teljes egészében aláveti a művészi cselekvésnek.

Valkó meghatározó lelki-szellemi élménye a holokauszt emlékezete. Számos művén láthatóak az elhagyott kesztyűk, cipők, ruhaneműk, az emberi élet végső leértékelésének fájdalmas mementójaként. Képeinek kiinduló pontja a dokumentumfotó, amelyet vizuális alapanyagként használ fel. Holokauszt témájú művein a mező a szó eredeti értelmében és képmezőként is meghatározó jelentőségű. Az elhagyott birkenaui tábor mezői és a képmezőbe élesen metsződő tárgyhalmok egyszerre élnek a vizuális metafora és a tárgyi megjelenítés eszközeivel.

E motívumok inspirálták azokat a gipszes papírmasszából applikációval készült képeket is, amelyek szinte kérkednek a romlandóságukkal, esendőségükkel. A repedező papírrelief, a festett kenderkóccal borított felületek jól láthatóan nem tartanak igényt az örökkévalóságra, sokkal inkább arra, hogy jelenlétükkel érzékeltessék a mulandóság erejét. Valkó Auschwitzban és Birkenauban készített fotói nyomán születtek azok a színes nyomatok, amelyeken a táj szinte dermesztően, szürreálisan mozdulatlan, egyszersmind nyugtalanító. A földöntúli mozdulatlanságot a medencék tükröződő, fényektől vibráló felülete ellenpontozza.

A 2010 körüli időszak azután megújulást hoz a témákban: jól ismert tájképfestők motívumai nyomán születnek azok a festői parafrázisok, amelyek kortársi tapasztalatokkal telítik a hagyományos műfajt. A Caspar David Friedrich tengerparti tájait idéző tájképen az Északi-tenger romantikus sziklái helyébe sivár ipari táj lép, amelynek betonnal borított térségét markológépek bontják. A pásztori idillt eldobált papírszeméttel árasztja el a fogyasztói lét, a táj többé nem kerete, sokkal inkább elszenvedője az emberi tevékenységnek. Az ember jelenléte a tájban végképp degradálódik: míg Friedrich tengerparton álló, árnyképszerű figuráiban még jelen volt valamiféle heroizmus, amely az ember és a természeti (isteni) erők kapcsolatában fejeződött ki, mára ez a viszony siváran egyoldalúvá vált.

Valkó életművében a jellegzetes motívumok mellett a jellegzetes alkotói módszerek is újra és újra felbukkannak. Ezek közül különösen meghatározónak bizonyul a deformálásban rejlő expresszív erő. Egy-egy gondolatot formai és technikai variációk sokaságán keresztül fejt ki, inspirációi a kész műveken egymásba mosódnak. Ő nem műveli, inkább éli a festészetet, váratlan megoldásai ellenére akár tradicionálisnak mondható szemlélettel, amelynek középpontjában maga a létezés áll.

A természet, amely mögött nem dereng fel az isteni teremtő erő, sokkal közelebb áll a tudomány által napjainkban felismert és felkínált világképhez. Ebben nincs többé bizonyosság, nem érvényes többé az okság mechanikus koncepciója, sőt az objektumok és szubjektumok keretei közé szorított jelenségvilág sem.

Friedrich a természet minden jelenségében felismerte az Isten jelenlétét, még ha megközelíthetetlennek vélte is. A mi világunkban a természet éppen olyan praktikus használati eszköz, mint az ember, hiszen a technika az ember létezését is több ponton kérdésessé teszi, és maga az emberi civilizáció is megkérdőjelezi mindazt, amit például az egyes ember egyediségéről gondoltunk.

Valkó László számára a kérdés a festészetben való létezés. Sok kortársához hasonlóan műve nem az egyes alkotásban, hanem az alkotói folyamat egészében ragadható meg leginkább. Művei a világ jelenségeivel kapcsolatos kérdésfelvetések, amelyek továbbgondolása az érzékeny befogadó feladata. Ha megkérdőjeleződnek az ismert szabályok és törvényszerűségek, amelyek alapján a valóságot szemléljük, a művészet a valóságra vonatkozó közvetlen kérdésfelvetéssel igazíthat el.

Goethe gondolata akár Valkó László művészetének mottója is lehetne: „A világot a művészet által lehet a legbiztosabban elkerülni és a művészet által lehet vele a legbiztosabban összekapcsolódni.”