Három-négy baranyai falu alakul át öt napra országos kulturális központtá; tornatermek színházakká, templomok hangverseny- és szemináriumi termekké, kocsmaudvarok kézműves műhelyekké, sportpálya és iskolaudvar táborhellyé, vasútállomás képzőművészeti médiummá. Feszült városiak vedlenek át mezítlábas, gondtalan, fenéknél fűfoltos fesztiválozókká rozéval és lángossal a kézben.

Az átalakulás sosem teljes vagy végleges, a helyek eredeti rendeltetése látható marad, találkozik régi és új funkció. Ez az autentikus kettősség adja meg az Ördögkatlan igazi báját, a fesztiválét, amely képes mindent és mindenkit új oldaláról megmutatni, hasznosítani. Ezért van, hogy a Katlanban természetesnek érezzük, ha ugyanazokat a költőket látjuk zenei színpadon bohóckodni, majd komoly közéleti témákat feszegetni a mesebeli Vylyan teraszon, akiknek az arcképe kétméteres graffitiként díszeleg egy nagyharsányi falon. Előfordul, hogy ugyanazok az arcok köszönnek vissza a gyerekmegőrzőből, akik aztán több-kevesebb sikerrel saját versmegzenésítéseiket tárják megszeppenve közönségük elé, majd másnap igazi tehetségüket megmutatva professzionális színházat csinálnak egy tornateremben. Azon sem lepődik meg senki, hogy Beck Zolit egyszer komolyzenészek között látja, egyszer kortárs költők mellett, aztán ruhafestéktől és színes pólóktól roskadozó pult mögött, ahol érdeklődő katlanozók ruháira varázsol verssorokat.

Legjobban azonban a mindenkori díszvendégek sokoldalúságának bemutatására törekszenek a fáradhatatlan szervezők, Bérczes László és Kiss Móni. Nagy Józsefet például egyszerre láttuk rendezőként, koreográfusként és színészként a Woyzeckben, a kiállítóhelyül szolgáló iskolaterem falán pedig saját fotogramjai vették körül őt és a hallgatóságot, miközben Bérczes faggatta eddigi és jövőbeli munkásságáról. A beszélgetésből zavarba ejtően komplex alkotói pályát és karakteres művészi hitvallást ismerhetett meg a hallgatóság.

Nagy József és a Jel Színház előadásával indult az Ördögkatlan színházi programja, rögtön nagyon magasra helyezve ezzel a lécet, ám a későbbi napok előadásai sem okoztak csalódást. Itt Büchner Woyzeckje alakult át némajátékká, erős mondatok feszes mozdulatsorokká. A derengő, szürkésfehér színpadkép és a groteszk, szoborszerű figurák uralta, szándékosan töredezett mozgásszínházi előadást a fokozatosan száradó agyag tartja össze, amely egyszerre szolgál maszkként, jelmezként, díszletként, kellékként és mindent egybefogó szimbólumként. A gyúrható, sokoldalú agyagra a másnapi színház, a Forte és a Szkéné közös A nagy füzetének fő kelléke, a tészta rímelt. A kellékként, díszletként kizárólag élelmiszereket használó előadásban minden a zöldségek és a tészta kreatív, megdöbbentő vagy humoros felhasználásával történik. A nyers tésztalapok többek között harci eszközként, a csomagolt spagetti írószerként és hajtincsként kerül elő, a házilag gyúrt, puha tészta pedig a testiség legkülönbözőbb rétegeit illusztrálja: a megtisztulást (fürdővízként és mosdószivacsként), a szexualitást (fallikussá gyúrt, kézben tartott szobrocskaként) és a halált (halotti lepelként). Az ehető kellék a Woyzeckben is nagy szerepet kap: az agyagos, szénás környezetben a legkarakteresebb elem a mindenhonnan (főleg szájakból) kiömlő és kipattogó ehető bogyók (borsószemek) sokasága. Ez egyszerre látványelem, nélkülözhetetlen kellék és – a pottyanások ritmusa miatt – zenei-ritmikai eszköz. Az evés-motívum legszélsőségesebb megjelenítése, mikor Woyzeck (Nagy József) egy saját hasából kimetszett húsdarabot tűz késhegyre, körbekínálja, majd saját maga elfogyasztja.

A két remek előadás az imént felsorolt hasonlóságok ellenére alapjaiban különbözik egymástól. A svájci-magyar Agota Kristof Trilógiájának első része, A nagy füzet erősen narratív, leíró szöveg. Színpadra vinni bátor vállalkozás és komoly feladat Horváth Csaba rendező-koreográfus részéről. Ebből adódik, hogy – a Woyzeckkel ellentétben – a kimondott szavak rendkívül hangsúlyosak az előadásban. A jelenetek általában egymást nem teljesen átfedő, egyszerre elhangzó és látható narrációból és táncos-akrobatikus mozgássorokból állnak. Leggyakrabban az abuzív-szexuális- és a gyilkosságjeleneteket beszélik el szóban, amit mértékletesen stilizált mozdulatok kísérnek. Ennek köszönhetően az előadás sem prűddé, sem provokatívvá nem válik.

A mozgás és az elhangzott szöveg legszórakoztatóbb elegyét az Ördögkatlanra évek óta visszatérő Pintér Béla és társulata már kortárs klasszikusnak számító Parasztoperája nyújtotta, melyben a mondatok túlnyomó része népdalszerűen énekelve vagy recitativóban hangzik el, gyakran néptáncmozdulatokkal és – a közönség részéről – kirobbanó röhögéssel tűzdelve. A hátborzongató, tragikusan mitikus, vérfertőzésről és gyermekgyilkosságról szóló történetből jön létre olyan produkció, melynek szinte minden percét önfeledten tudja végignevetni az ötven fokban aszalódó, tornatermi padokon ücsörgő közönség – minden körülményről megfeledkezve.

Kevésbé drasztikus, ám sokkal ismerősebb tragédiákat boncolgat Tasnádi István Tapasztalt asszonya, melyet a szerző rendezésében a Szabadkai Népszínház hozott el a Katlanba. Női sorsokba nyerhetünk bepillantást a rövidke jelenetek által, női-, férfi- és (ha van ilyen) külső nézőpontok folyamatos váltogatásával. Ennek a darabnak is nagy erénye a humor, a nevetés és nevettetés, ami mindkét nem kifigurázásával teszi befogadhatóvá az ismert, de soha nem elégszer hangoztatott női problémákat. Kár, hogy a második felvonásra kissé vontatottá válik az előadás.

Az Ördögkatlan átváltozás és változtatni akarás. Nyíltan küzd az előítéletekkel: ez a programfelhozatalból és a kitelepülő civil szervezetek törekvéseiből egyaránt látszik. Az idei POSzT nagy csalódásaként emlegetett Debreceni Csokonai Színház a Katlanon visszanyerte becsületét, a 2010-es POSzT-nyertes Fodrásznővel a társulat régi fényében tündökölt és tapsvihart aratott.

Az Ördögkatlan nagy változás és újdonság a magyar színházba járás kultúrájában is. A külsőségek (kiöltözés, kényelem) egyértelműen alárendelődnek az önfeledt műélvezetnek. A legjobb helyeket sem a legpénzesebbek, hanem a legkitartóbbak kaparintják meg: reggel hattól tízig sorban állni a tűző napon egy-két színházjegyért csak a legelvetemültebbeknek jutna eszébe – gondolnánk, főleg úgy, hogy a darabok egy részét a közönség bizonyos rétege nem itt látja először. De mind beállunk a sorba, és ha így sem jut jegy, a bejáratnál tolongunk jóval a kezdés előtt, földre vagy ablakpárkányba ülő-, esetleg állóhelyért könyörgünk a beengedőlányoknak. Mindegy, csak jussunk be. Az Ördögkatlanon hihetetlennek tűnik, hogy ebben az országban nincs igény élvonalbeli kortárs művészetre. A Katlanban mind ugyanolyan elvetemültek vagyunk és szerencsére – ahogy a fesztivál Törőcsik Maritól eredeztetett szlogenje mondja – nem vagyunk normálisak.

(A cikket illusztráló fotók forrása: Új Harkányi Hírek)