Amikor a kilencvenes évek végén Kánya Emília, a sikeresnek számító 19. századi író és lapszerkesztő először kiadott Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai (s. a. r. Fábri Anna–Kiss Bori, Kortárs, Bp., 1998) című visszaemlékezését kezdtem olvasni, már régen túl voltam a „Bevezetés a feminista irodalomtudományba” címet viselő egyetemi kurzuson, s arról is volt elképzelésem, hogy mit jelent a „történelem alulnézetből” vagy a mikrohistória. Az emlékirat olvasása – e tudás birtokában is – váratlan tapasztalat, s meghatározó élmény maradt. Az 1848-as forradalom időszakának Kánya Emília-féle elbeszélésében kevés szó esett dicső vagy vesztes csatákról, nemes célokról, nemzeti összefogásról. Sokkal több egy család kétségbeesett meneküléssé váló utazásáról. Azt sem volt könnyű belátni, hogy az elbeszélő miért kényszerül folyamatos védőbeszédre, s miért nem értékeli nagyra a saját korában kivételesnek számító irodalmi pályafutását, amely idővel és egy időre kenyérkereső foglalkozásává is vált.

Szécsi Noémi és Géra Eleonóra nőtörténeti könyve kapcsán nem véletlenül jutott eszembe Kánya Emília. Ő ugyanis e kötet egyik, többször is visszatérő szereplője, s a 19. századi változó női szerepekről szóló fejezet érthetővé teszi, hogy miféle tétje volt ekkortájt a fent említett apologetikus retorikának.

A budapesti úrinő magánélete Szécsi Noémi Halcsontos Fűző címet viselő blogjából „nőtt ki”, amely – szerzője meghatározása szerint – az írói anyaggyűjtés egyfajta „mellékterméke”: „A triviálisnak ható részletek teszik élettelivé, esendővé a regényhősöket – ez különösen történelmi regények esetében van így. A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó írásakor ezért túrtam fel mindent, hogy megismerjem a 19. századi magánéletet. Azonban sok olyan történet maradt, ami nem fért a regényekbe. Intim részletek, kuriózumok és közelképek a 19. században élt emberekről.” E gyűjtemény most rendszerezett formában, szerzőtárs bevonásával formálódott könyvvé. A blog lelkes olvasójaként némi kétellyel szemléltem a műfaj- és médiumváltás tervét. Mint utóbb kiderült: teljesen feleslegesen. Sikerült ugyanis olyan címet és egyben rendezőelvet találni, amelyhez „illeszthetőek” voltak a bejegyzések, s természetesen elkészültek a szükséges kiegészítések és módosítások. A kötet szerkezete társadalomtörténeti megközelítésre épül. A címben megjelenő „úrinő” fogalma elválaszthatatlan a magyar középosztály fogalmától, amely a 19. században a rendek és foglalkozások hierarchiájának többszörös átrendeződésével írható le. Az „úrinő” helyzetéhez kötődő fókuszpozíció mindvégig jelen van: más társadalmi rétegeket és női szerepeket (például a cselédség sorsát) is e perspektívából látjuk.

A „budapesti” jelző sajátos attribútumként értelmezhető. Budapesti úrinőnek lenni ekkortájt azt is jelenti már: fővárosi úrinőnek lenni. A bevezető fejezet röviden összefoglalja a fővárossá válás problémáit. Képet kapunk arról, hogy milyen nyelvi és kulturális sokszínűség jellemzi, illetve a Biberauer család példáján keresztül látjuk, hogyan jelent meg a nyelvváltás problémája.

Ugyancsak a címben olvasható a zárójeles évszám: 1860–1914. A politikatörténeti korszakhatár a dualizmus korának Magyarországára utal, ám maga a könyv teljes mértékben mellőzi az erre az időszakra vonatkozó nosztalgikus elbeszélői magatartást. E feltételek mellett arra keres válaszokat, hogy „mi tette sajátossá a budapesti nő mindennapjait 1860 és 1914 között?”

A kötet – a társadalomtörténeti megközelítésnek megfelelően – két nagyobb fejezetre tagolódik. A magánélet kérdéseivel foglalkozó egység a szerelem és a házasság, a családtervezés és a szülés, a gyermeknevelés és a háztartásvezetés korabeli gyakorlatával és problémáival foglalkozik. A második rész a nyilvános szférához rendelhető tematikával: társasági élettel, az emancipáció fogalmával, s –ennek kapcsán – a változó női szerepekkel: a nők jogi és társadalmi státuszának fokozatos átalakulásával. Különösen érdekes, hogy a művészi érvényesülés lehetőségeit az egyes művészeti ágakra bontva mutatja be. A nagyobb múltra visszatekintő írói és színészi hivatás mellett megjelenik a képzőművészeti és zenei „karrier” lehetőségének értelmezése. Többek között éppen Kánya Emília példáján keresztül látjuk, hogyan erősödik meg a női újságírás státusza. E területek művelőit tisztelet övezte, ám a kommentár szerint „leginkább akkor, ha megőrizték dilettantizmusukat”.

Az ilyen jellegű, sommás megállapításokhoz vezető források nagyon sokszínűek. Részleteket olvashatunk a Biberauer, a Méhely és a Schön család jórészt kiadatlan levelezéséből, kéziratos és publikált önéletrajzokból, korabeli, nők számára készült levelező, illemtani és háztartási kézikönyvekből. A kötet ugyanakkor felhasználja a kortárs szépirodalmi szövegeket is. Lux Terka, Wohl Stefánia, Szikra (Teleki Sándorné), Bródy Sándor vagy éppen Jókai regényei – e sajátos szempontból értelmezve – a nők helyzetére vonatkozó mentalitástörténeti és kultúrhistóriai adalékkal szolgálnak. Természetesen felfogható ez egyfajta határsértésként, amely nem veszi figyelembe e szövegek fiktív mivoltát, ám a fordítottja is igaz: felhívhatja az olvasó figyelmét ezen írások történeti-kulturális beágyazottságára.

A kötet mindvégig „kétszerzős” marad: közös vállalkozás. Nem kapunk eligazítást arra vonatkozóan, mely részlet Szécsi Noémi és melyik Géra Eleonóra munkája. A szerzőség kérdéseinek tisztázáshoz természetesen több támpontunk is lehet. A szöveg bármikor összevethető a blogbejegyzésekkel. Stiláris érvek és a korábbi szövegek alapján például feltételezhető, hogy A finnugor vámpír szerzőjének szólamát halljuk, amikor Beniczky Irma regénye alapján hasonlítja össze Garamvári Árpádiát, az emancipált nő alakját Térei Jernével. S az is esélyes, hogy a történeti kontextust felvázoló részleteket, a jegyzeteket, valamint a részletes bibliográfiát jórészt Géra Eleonóra, a kiváló művelődéstörténész írta. Ám mindezek firtatása helyett sokkal fontosabb, hogy kettőjük közös munkájának egységes arculatú, olvasmányos kötet lett az eredménye, amely ugyanakkor remek kiindulópontot nyújt az elmélyültebb vizsgálódáshoz, s képes eleget tenni az „utile et dulce” némiképp paradox igényének. Egyszerre hasznos és szórakoztató olvasmány. Korábban nőtörténeti kézikönyvként hivatkoztam rá, de jellemzője egyfajta besorolhatatlanság: üdítő műfaji „hibrid”. Ha akarom művelődéstörténet, ezen belül is alltagsgeschichte, a mindennapok történelme. Bár szívesen láttam volna egy névmutatót, a tartalomjegyzék alapján is van lehetőségünk kereső olvasásra. Ha viszont a lineáris olvasást választjuk, akkor sajátos, 19. században játszódó családregényként is olvasható, többszörös generációváltással és visszatérő szereplőkkel. Természetesen e hibrid jellegből adódóan megfogalmazhatók ellenérvek is. Bizonyára lehet kevesellni a források számát, a hivatkozásokat, lehet példát találni a problémák leegyszerűsítésre. Emellett hiába is keressük a „sine ira et studio” kívánatosnak tartott történészi magatartását, az itt megjelenő elbeszélői hang nem nélkülözi az iróniát. Sőt, megkockáztatom, hogy éppen ez adja a könyv sajátos karakterét. Gyulai Pál hírhedt Írónőink címet viselő írását például így kommentálja: „Gyulai… nem akarja »a női szellemet kisebbíteni, a női jellemet becsmérelni«, de mégsem tud ellenállni a kísértésnek.” Egy másik részlet, nemcsak az „úrinő háztartásába” nyújt bepillantást, hanem a Jókai család mindennapjaiba is. A lekvárbefőzés kapcsán ezt olvashatjuk „…Laborfalvi Róza lánya, II. Róza anyányi lány létére nincs sehol, mikor a nevelőapja kénytelen elvégezni egy női feladatot.” A következő mondat már ironikus visszautalás a törvénytelen gyerekek esélyeit latolgató fejezethez: „Mit ad isten, annak a semmirevaló lánynak kis idő múlva balkézről való kisgyermeke születik, és ezen egy befőzést szabotáló nő esetében nincs mit ámulni”.

A könyv mindvégig kerüli az aktualizálást. Lényegében az olvasóra bízza a döntést, mennyire érzi közelinek vagy éppen távolinak a felidézett világot. Meglátásom szerint ugyanakkor az egyik legnagyobb „haszna”, hogy széles olvasóközönség számára teszi lehetővé, hogy az „oral history”-t, saját családtörténetének avagy családi mitológiájának mozaikdarabkáit összevesse a kötet szereplőinek felidézett mindennapjaival. Bár déd- és ükanyáim között (tudtommal) egyetlen „budapesti úrinőt” sem vagyok képes felmutatni, s nálunk a teknősbékaleves sem tartozott az alaplevesek közé, mégis a kötet olvasása során döbbentem rá, hogy miféle transzgenerációs minták öröklődnek. Most értettem meg, hogy anyai nagyanyám miért is ragaszkodott olyan megszállottan a „mosás napjához”, még akkor is, amikor még régen mosógép végezte az egész procedúrát. Az „Aesculap lányairól” szóló fejezetet – e személyes megközelítésben – úgy olvastam, mint apai nagyanyám orvosi tanulmányainak előfeltételét. De arra is most jöttem rá, hogy mit jelent a családi szállóige: „Beadlak a lelencházba.” A nálunk már régen (?) viccesnek szánt mondat valaki számára – most már bizonyosan tudom – egyáltalán nem lehetett vicces. Valakinek, aki a századfordulón született, s törvénytelen származása miatt anyja halála esetén nem kerülhetett volna árva-, csak lelencházba. Természetesen ekkor még nem sejthette, hogy a zsidótörvények idején az így szerzett hátrány inkább előny lesz: s ha nem is megmenti, de legalábbis jelentősen megkönnyíti az életét. Így hát ez a távoli múlt nem is biztos, hogy olyan távoli.