Závada Pál érzékenyen, problémákra fogékonyan választ regénytémát a 20. század magyar történelméből. Első regénye, az átütő sikert hozó Jadviga párnája a családi kötelékek felfeslése mellett a század első évtizedeinek viszonyairól is tudósít. A 2002-ben megjelent Milota pedig közvetve a Kádár-rendszert ábrázolja. Mindkét regényben elbeszélői szólamként megjelenik a női hang is: Ondris mellett Jadvigáé, Milota mellett pedig Roszkos Erkáé. A 2004-es A fényképész utókorá történetvezetése a legnagyobb fesztávú, hiszen időben a negyvenes évektől a rendszerváltást megelőző időszakig vezet. A második világháború korszakának feldolgozása az elbeszéléstechnikáját tekintve megújulást hozó Idegen testünk című „impozáns történelmi táblakép”-pel (Nagy Boglárka) veszi kezdetét, majd folytatódik a 2014-ben megjelent Természetes fény című regénnyel.

Az Egy piaci nap szervesen illeszkedik az életműbe. Időben az Idegen testünk és a Természetes fény folytatása, hiszen a második világháborút követő antiszemita atrocitások egyik legsúlyosabbikát választja témául. A cselekmény középpontjában az a véres zsidóellenes tömegmegmozdulás áll, amelynek során 1946. május 22-én Kunmadarason a szokásos keddi piacnapon egy többségében szegény sorban élő, iskolázatlan nőkből és fiatalkorúakból álló tömeg rátámadt Kuti Ferenc zsidó tojáskereskedőre. Az antiszemita erőszak- és gyűlölethullám aztán a helyi értelmiség és a kivezényelt 25-30 fős karhatalom teljes passzivitása mellett gyűrűzött tovább, hogy végül halálos áldozatokat és súlyos sérülteket hagyjon maga után. (Lásd erről Csősz László írását.) Az elbeszélés mindemellett kitekint a kisgazdapárti Nagy János (a regényben: Hadnagy Sándor) helybeli református tanító és leventeoktató perére, mely az események közvetlen előzményének is tekinthető, illetve a felbujtók és az elkövetők ellen indított bírósági eljárásra is. Závada tehát ezt a viszonylag jól dokumentált történeti anyagot dolgozza át regényében úgy, hogy a helyszínt a fiktív Kunvadasra helyezi át, és a főbb szereplők nevét is megváltoztatja. A valós események menetén azonban nem módosít.

A fényképész utókorával és az Idegen testünkkel ellentétben felhagy az olvasót is bevonó többes szám első személyű narrációval, és elbeszélőjének a kunmadarasi (a regényben: kunvadasi) pogrom felbujtójaként perbe fogott helybeli tanító feleségét, Hadnagyné Csóka Máriát választja. Az asszonyoknak azonban a regényben másutt is fontos szerep jut. Egyfelől a lincselők nagy része nő, másfelől pedig a regény fontos szálát jelenti annak a – csak rövid időre megerősödő, de a férjek politikai szembenállását semmibe vevő – kapocsnak, sorstársi viszonynak az ábrázolása, mely az elbeszélőt és a kommunista Hámosné Gellért Irént köti össze. Elbeszéléséből mozaikszerűen kibontakozik egy korabeli női élettörténet is. Kezdve származásával és neveltetésével, majd az első szerelem időszakával, amely épp egy zsidó fiatalemberhez, Rónai (Rosenstein) Ernőhöz fűzi, és amelynek beteljesülése esetén egészen más sors várt volna Máriára. Ezt követi a Hadnagy Sándorral kötött házasság időszaka, terhességei és vetélései, kislánya születése és korai halála, végül a házastársak elhidegülése. Aztán a háború időszaka, az elszenvedett nemi erőszak, a férje távolléte miatti kiközösítettség érzése. Talán emiatt – továbbá az alföldi protestáns környezet, illetve a helybeli viszonyokat átlátó figura és interpretáló női hang következtében – Csalog Zsolt Parasztregényének Muharosnéjával is összefüggésbe hozható Csóka Mária figurája.

Mária megbízhatatlan elbeszélő abból a szempontból, hogy személyes nézőpontból, férje sorsára koncentrálva meséli el a történteket. Szólamában gyakoriak az „én szerintem” vagy a „hadd fűzzek hozzá még valamit” kiegészítések. A közéleti viszonyok és események csak személyes érintettsége miatt érdeklik a narrátort: míg a háború és a front az elszenvedett egyéni traumák, addig a pogrom és a per a szerettei iránt érzett féltés miatt kerülnek szóba. „Meg tudom mondani, melyik volt az a pillanat, amikor belém nyilallott, hogy ennek a viharverésnek a legsúlyosabb villámcsapása miránk fog lesújtani” – jelenti ki a regény nyitómondatában (kiemelés tőlem, NN).

Az események tehát nagyrészt a fiktív alakká formált tanítóné beszámolóiból, visszaemlékezéseiből, valamint naplójegyzeteiből bontakoznak ki. Ezt a szólamot szakítják félbe az Idegen testünkben alkalmazott kórusbetétekhez hasonló egységek: a tettesek és a tanúk kihallgatásai, a bíróság előtt elmondott vallomásaik, valamint Irén elbeszélései és levelei. Az eseményeket bénultan és tétlenül szemlélő rendőrök kihallgatásáról készült jegyzőkönyv például kifejezetten kabarészerű. A dramatikus szerkesztésmódon túl az Egy piaci napot az utóbbi regényhez kapcsolja az a jellegzetessége is, hogy az egyes szereplők a kor eszméinek szócsövei is egyben. Bár épp ez a vonása jelenti a regény talán egyetlen gyengeségét: mintha minden korabeli ideológia vagy politikai párt képviselőjének szóhoz kellene jutnia. Csakhogy az, ami színesített és gazdagított egy nagyobb ívű és hosszabb lélegzetű regényt, mintha zsúfoltnak hatna a kisregény szűkösebb keretei között.

Závada ábrázolásában Máriát eltéríthetetlenül vonzzák az események, ezáltal igyekszik a lehető legtöbb helyszínen jelen lenni. „Az utcán akartam lenni, hogy közelről tapasztaljak meg mindent, hogy a saját szememmel lássam, mi folyik – s ne mások gyatra emlékezetére és koholmányaira legyek ráutalva.” A szerző még Budapestre is „elutaztatja” őt, hogy ezáltal beszámolhasson az 1945 májusában ott terjedő vérvádas rémtörténetekről is. Mária nem hús-vér személyiség, sokkal inkább egy társadalmi pozíció és egy politikai nézet megjelenítője, vagyis egy kisgazdapárti református tanító iskolázott felesége, aki jól ismeri a helyi viszonyokat, és a faluban rangja, ennek következtében tartása van.

Az Egy piaci nap egyik erőssége a figurák megrajzolása. Hadnagy Sándor alakjának ábrázolása például remekbeszabott, feleségének jellemzései leleplező erejűek. Többször hasonlítja őt Jávor Pálhoz bajuszviselete, mosolya, a legörbített kalapkarima alól kivillanó pillantása miatt. Sándor igyekszik ugyan megfelelni ennek a mozik által is terjesztett korabeli férfiideálnak, ám úgy tűnik, alkata eleve nem teszi őt erre alkalmassá. Mária szemében férje kissé sótlan alak, nem eléggé férfias, a leventecsapat vezetőjeként pedig szinte díszhuszárként írja le őt, amint „valamely nemzeti ünnepen katonai alakzatban, pulykatollas egyensapkában”, „keresztbe-kasul szíjazva” peckesen veri ki a díszlépést. Hasonlóképpen idézik meg a korabeli filmek közhelyeit a búcsúik is.

A címválasztás talán semmitmondónak tűnhet. Egészen addig helytálló is lehet ez az állítás, amíg meg nem pillantjuk a kötet borítóját, rajta a követ markoló és halálos csapással fenyegető kezet. Az Egy piaci nap immár feszültséggel teli kijelentéssé válik. Jóllehet a regényben csupán egy áldozat, Rosenstein József szódás halálát okozza megkövezés („Azt a szegény zsidót megkövezték, bibliai halált halt.”), a borítón szereplő kép valamennyi áldozat halálára utalhat. A megkövezés ugyanis kifejezetten kollektív kivégzési forma: a közösségből származó, illetve vétke miatt onnan kizáródó elítéltet társai dobálják halálra.

A népnyelv szomszédnak hívja a zsidókat, míg más kisebbségeket ezzel szemben rokoni címekkel nevez meg. Az osztrákok hagyományosan sógorok, a tótok atyafiak, még a cigányok is komák, ami mégiscsak valamiféle választott rokonságra utal. Csupán a zsidók szomszédok, idegenek, „tudjuk-kik”, „azok”, akikkel csak a térbeli közelség, az azonos lakhely, az összezártság teremt kapcsolatot. Ugyan a regényben többen felhördülnek a „zsidó” az „antiszemita”, vagy az „illegális” és a „kommunista” szavak hallatán, ez mégsem jelenti azt, hogy ne kezelnék ezeket az embereket másodlagosnak. És arról sincs szó, hogy Hadnagyné tetteit valamiféle filoszemita elkötelezettség vezérelné. Mária csupán a férjét igyekszik védeni, és legfeljebb az elkövetett kegyetlenségek ellen emel szót.

Az Egy piaci nap komoly kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a történtek elbeszéléssé formálásának nehézségeit. Rávilágít arra, hogy bizonyos szerepek elválasztása – mint például a szemtanúé vagy a tettesé, illetve a vádlóé vagy a vádlotté – bizonyos körülmények között nem egyértelmű. Hadnagy egyik vádlója is csak öt fogának kiverése után érti meg, hogy nem szocdemként, és nem a tanító ellen folyó per tanújaként verik – hanem mint zsidót. A regény rádöbbent arra is, hogy nincs objektív nézőpont, hogy az eseményekről nincs, aki hitelesen számolhatna be – vagy azért, mert valamilyen irányban elfogult, vagy azért, mert fizikailag képtelen, hisz agyonverték. Mária sem képes minden helyszínen jelen lenni. Az események elbeszéléssé alakítása során kénytelen más szemtanúk, a túlélő áldozatok és a tettesek beszámolóit is felhasználni, máskor pedig kicsempészett, ellopott vagy gyűrött átütőpapíron fennmaradt jegyzőkönyvekre kell hagyatkoznia.

E nap eseményein keresztül egy egész korszak, a köztudatban kevéssé ismert 1945-46-os időszak tárul fel, amikor tovább élt, és újabb formát öltött az antiszemitizmus. Amikor a vészkorszakot épp csak túlélt honfitárs csupán „kemenceszökevény” volt.