Ezzel a címmel hirdette a Pannon Filharmonikus Zenekar és Fesztiválkórusa október 28-i hangversenyét a Kodály Központban, a Musica Sacra bérletsorozat nyitó koncertjeként. Gondolom, hogy a hangversenyterem előtti gyertyagyújtással rendezett, halottak napjára emlékező esemény „hagyományteremtő szándékkal” kezdődött néhány évvel ezelőtt, mára azonban valóban nemes hagyománnyá, tiszteletet és minőséget teremtő alkalommá nemesült. Mind a koncert műsora, mind a felhangzó művek előadásának színvonala méltó volt e napok szakrális és személyes méltóságához, emelkedettségéhez.

            „Minden írás a maradandóság maradandó vágyából ered, a szellemnek a halál elleni dacos leleményéből, hogy az alkotás hatalmával kijátszhatja az időt” idézi egy helyt Esterházy Péter az éluard-i gondolatot. s valóban: csupán a műalkotás képes szembeszállni a múló idővel, jelenné tenni a múltat, élővé az emlékeket, elénk idézni a jelenbe a személyt, akire emlékezünk. Sztravinszkij szerint a zene arra adatott számunkra, hogy megragadjuk a jelent, általa a múlt is jelenné válhat. Évszázadokkal ezelőtti muzsikák szívszorító, mindannyiunkat megindító eseménnyé válnak. A műalkotás valóban dacol az idővel.

            Pontosan érezte ezt a Kodály Központ pénteki közönsége: soha ilyen csendet nem hallottam még abban a teremben hangverseny alatt. Őszidő van, mégsem hallatszott köhögés, megfázásos zajaink elmaradtak, győzött az időtlenség, mindenkit letaglózott a muzsika.

            Henry Purcell Gyászzene Mária királynő temetésére volt az első a felhangzó művek sorában. Különleges zene ez: vegyeskar, négy rézfúvós hangszer, egy timpani s egy orgonán játszott continuo szólam képezte az előadó apparátust. Drámai erővel – nem dinamikai értelemben – szólaltak meg a nyitó és záró, valamint a kórustételeket elválasztó hangszeres ritornellek. Tisztán, hibátlanul és nemes hangon játszottak. Méltó párjai voltak a kiváló kórusnak. A tiszta intonáció, a szólamok kimunkált karaktere és hangszíne, a széles dinamikai skála – mind azt az igényes műhelymunkát mutatja, amely nélkül ez a színvonal nem lett volna megteremthető. S persze Purcell muzsikája. A kora barokk kor tulajdonképpen hallatlanul egyszerű eszköztára a fiatalon elhunyt zeneszerző kezében égető drámaisággá válik: a Mária királynő elvesztését sirató fájdalom (fantasztikus kromatikus lépéshalmaz az egyik tételben), a halál fölötti tehetetlenség és megbékélés, valamint a vigasztalás megfogalmazása Purcell zsenialitását dicséri.

            Johann Sebastian Bach 106. BWV sorszámú, a hangversenynek szellemesen címadó Actus Tragicus kantátája  hangzott fel a koncert első felében. Keletkezésének idejéről és alkalmáról nem egybehangzóak a Bach-kutatók véleményei. Tény, hogy gyászszertartásra íródott. Előadó apparátusa szokatlan: a két blockflőte, a két gamba, a jelen esetben nagybőgővel alátámasztott continuo, a kórus és az énekes szólisták különlegesnek számítanak Bach kantáta-termésében. Az öt tételes mű középső tételében egy szopránszólóval kiegészülő kórusfuga áll: „Es ist der alte Bund: Mensch, Mensch, du musst sterben!” (Ez az ősi kötelék: ember, meg kell halnod!). Idézem a kézhez kapott koncertismertetőt: a mű a halál elkerülhetetlenségéről és a feltámadásba vetett hitről beszél. Alfred Dürr szerint olyan mű, melyet megalkotni még nagy mestereknek is csak ritkán sikerül. A megvalósítás is valóban ritka minőséget képezett. A két blockflőte szólam unisonóinak tisztasága, a két gamba egységes hangzásképe valóban élményt jelentett. Megjegyzem: a nagybőgő hangzása itt-ott kevésnek és egyenetlennek hatott a billentyűs continuo alátámasztásában.

            Szünet után két Bach kantáta hangzott el: a 118-as „O Jesu Christ, mein Lebens Licht”, valamint a 198-as „Lass, Fürstin, lass noch einen Strahl”. Az előbbi műfaji besorolása bizonytalan, tulajdonképpen egy motetta. Erre vall a kompozíció egytételes volta, a kórus szólamainak korálfeldolgozáshoz hasonló ellenpontozó szerkezete. Feltehetően temetési szertartáshoz íródott. A mű megbékélő nyugalma emelkedetten szólalt meg a kórus és a zenekar hibátlan előadásában.

            Bach 198. kantátája, a Gyászóda Erős Ágost szász választófejedelem feleségének halálára, emlékére íródott. Tulajdonképpen világi kantátáról van szó, mert a tíztételes mű két részre oszlik: az elsőt a gyászszertartás előtt, míg a másodikat azt követően adták elő. Bach művészetében mindig jelen van a szakrális tartalom, így a világi, személyes fájdalom kifejezése és a megváltás, az örök élet ígérete feloldja az emberi fájdalmat. Csodálatos mű: áriái, kórustételei, zenekarkezelése sohasem öncélúak. Bár a kor technikai lehetőségeit teljes mértékben kihasználják, végső kicsengésük mégis a belső, tartalmi kifejezés természetességében azonosítható.

            Fel kell sorolnom a kiváló szólistákat: Kovács Ágnes – szoprán, Gavodi Zoltán – kontratenor, Szigetvári Dávid – tenor, Hámori Szabolcs – basszus, Kállai Nóra és Regős Júlia – gamba, Prehoffer Gábor és Prehoffer-Cziczer Viktória – blockflőte, Balatoni Sándor – continuo. Élményt adóan énekeltek, játszottak. Előadásukban a hibátlan technikai tudás és a mondanivaló mélysége egyaránt jelen volt.

            A Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusa – mint már említettem – kimagasló teljesítményt nyújtott, méltó partnerei voltak a mára már szintén elsőrangú színvonalat képviselő Pannon Filharmonikusoknak. Természetesen mindez nem csupán őket dicséri, hanem karnagyaik, Dobos László és Vass András műhelymunkáját is. A hangversenyen mindketten magas nívón interpretálták a felhangzó alkotásokat, bár dirigensi technikájuk különböző: Vass András a tőle megszokott, ismert széles mozdulatokkal, a közönségnek is érzékelhető akarással irányított, addig Dobos Lászlónál az inkább befelé forduló, mégis hatásos eredményt hozó kartechnikája nyomán kelt életre az időtlen muzsika. Mert a zene legyőzi az időt, kiragad bennünket is a mulandóságból: felemel, értelmet nyújt, vigasztal és örömmel gazdagít.

(Fotó: Kodály Központ)