Higgyétek el, ez nem verseskönyv. Tudom, hogy a kötetnek Versek a címe, azt is, hogy Bereményi számára költőnek lenni fontos identitásélmény (mondjuk éppen az elbizonytalanító erejét szereti a költő vagyok kijelentésnek). Láthatóan a szerkesztői akarat is verseskötet felé mozdult: a szövegek tematikus versciklusokba szervezve sorakoznak. Világos az is, hogy éppenséggel nincsenek erős kontúrok vers és nem-vers között, hogy a mi a vers? egyszerűnek tűnő kérdésére aligha adható egyértelmű felelet, hiszen mára a kortárs dalszöveg vagy a slam éppúgy megjelenik a költészetnek nevezett szövegfolyamban, mint az újabb technológiák játékai: az sms vagy egy online versgenerátor.

De végtére is lényege-e a Bereményi-kötetnek az, hogy ezek versek? Nem hiszem. A lényege az, hogy világot teremt-e, hogy képes-e ebbe a világteremtésbe bevonni olvasóját. És ezek a szövegek erre képesek: külön-külön és így, egybegyűjtve is. Még sarkosabban: ez a kötet nem volna, ha nem tudnánk pontosan, hogy azok a sorok, amik benne vannak, a kötettől függetlenül léteznek, közölnek, jelen vannak. És ez a vannak a számomra legfontosabb állítás: olyan szöveget is találunk a könyvben, amely (gyors fejszámolás) majd negyvenéves, és olyat is, ami szinte a könyv megjelenésekor született. Többségében olyanok, amelyeket Cseh Tamás dalaiként rögzített a tudatunk, jópár olyan, amit mások hangján hallottunk elénekelni, és vannak, amiket nem énekelt el még senki.

Hadd legyek személyesebb: ha feltették volna nekem a kérdést, mondjuk úgy, hogy LGT vagy Omega – bár ezt nem tehették fel szükségképpen –, bizonnyal azt válaszoltam volna, Cseh Tamás. És ha azt a kérdést tették volna fel – amint fel is tették –, hogy Tankcsapda vagy Kispál, akkor is azt válaszolom: Cseh Tamás. Ha pedig azt kérdezik, szeretem-e a színészlemezeket, óvatosan kitérek a válasz elől – mert nem tudom az azokhoz való viszonyomat mint befogadói viszonyt. Egyszerűen azért, mert a dalnak azt a fajta kockázatát szeretem, amiben a kockázatvállalás az egész személyt érinti, hogy nem eljátszás van, hanem a primer módon megtapasztalható létezés. De mégis vannak kivételek: a Básti-Cserhalmi lemez és Udvaros Dorottyáé a nyolcvanas évekből. Főcímdalok sem nagyon ragadnak meg bennem, vagy legalábbis nem kelnek a film nélküli önálló életre úgy, hogy bennük az egész film elevenen létezik, talán egyet kivéve, a Nagy utazást.

Az a helyzet, hogy a fenti felsorolás egyetlen alkotóra mutat: Bereményi Gézára. Az általa megírt világ a világa ezeknek a daloknak, ez a szövegvilág hozza létre a beszédhelyzetet, teremti meg egyáltalán az elmondhatóságot – valahogy azelőtt, hogy elmondatik. Ugyanakkor viszont nem hiszem, hogy ezek a szövegek egy kötetbe rendezve, eleddig soha el nem hangzóan, hanem itt és így olvasva először, a létezésnek ebben a formájában: keményborítóval, vegytiszta fehér lapokon – egyáltalán léteznének. Azért nem, mert nem ez a dolguk, nem is ezt teljesítették be – mert nem így vannak. Ha így volna ugyanis, akkor versmegzenésítéseket hallanánk azokon a lemezeken, ahol pedig dalokat hallunk, és pontosan annak a negyven évnek az értékét vonnánk el csak azért, hogy ennek a könyvtárgynak szerezzünk érvényt, amely miatt ez a könyv egyáltalán létezhet.

Itt következhet az a kérdés, hogy végtére is kit jelöl a Bereményi Géza név a borítón. Egy kitalált személyt, hogy Bereményivel válaszoljak. De összemosódnak a pozícióink, hiszen egyszerre van szó a személyről (a kitaláltról?) és a névről: a kitalált személy nevéről. A személyazonosság ott bújik el, ahol nyilvánossá lehet, és ennek feszítése hívja elő a magunkra vonatkozó történet elmesélésének kényszerét, azt, amit nem lehet megúszni, mert ha léteznünk kell, el kell mondanunk annak a kitalált személynek a történetét, akinek a nevét viseljük. A Bereményi-szövegek elemi ereje ebben, az elmondás szükségszerűségének belátásában van alighanem.

Ennek a kötetnek nem kell legitimitásáért küzdeni: mert azzal a természetességgel van, ahogyan az ember levegőt vesz, azzal az egyszerűséggel, ahogy csomagolsz piszkos ruhát. És azt hiszem, éppen ezért nem tudok erről a könyvről recenziót sem írni – csak szeretni enged, rajongani.

(fotó: Burger Barna)