Borbély Szilárd kötete ugyanis figyelemre méltó és fontos. Igaz, ez nem látszik rajta, mivel a borító kétféle lilája és a ráollózott Escher-kép (Vak muzsikus) olcsóságot és szervetlenséget sugall. A cím azonban kellően provokatív és figyelemfelkeltő: „Hungarikum-e a líra?”

Borbély kötete számvetés: hogyan lehet, hogy mi költőinkre vagyunk büszkék, de az európai és a világirodalomban prózaíróink – különösen a prózafordulat írói – váltak érdekessé? Mi köze van ehhez a kánonnak, a szocialista kultúrpolitikának, a modernizálódásnak, az irodalom különböző intézményeinek?

A kötet írásai ezekre és hasonló kérdésekre igyekeznek választ adni közvetlenül és közvetve. Közvetlenül a két kerettanulmány: Hét elfogult fejezet a magyar líráról, Hét elfogult kommentár a magyar lírához. A két szöveg nem véletlenül keretezi a többi írást, ugyanis majd tíz év van megszületésük között, és szervesen tartoznak össze, mivel a 2003-as Hét elfogult fejezet újraolvasásának apropóján kommentálja Borbély a magyar lírát 2012-ben.

Közvetve pedig ott van az összes többi írásban is Borbély számvető, számon kérő alapállása. Ha Csokonairól beszél, annak is megvan a mai vonatkozása (bár az előadásszöveg 2003-as, ma nem kevésbé aktuális): „Időszerű-e még az irodalom, ez a különleges beszédmód, amelyről Csokonai korában még nem volt magától értetődő, hogy egyáltalán kell-e léteznie”? Majd később: „ki olvas Önök között ma még Csokonait?” Hajas Tibor és a magyar neoavantgárd kapcsán feltevődik a kérdés: „még mennyi mindent nem értünk, nem tudunk a létezett szocializmus idejéről”? Parti Nagy grafitnesze kapcsán pedig ezt az ironikus-kritikus megjegyzést szúrja oda az írás végén: „A Parti Nagy-vers [a József Attila-i] hagyománynak mond búcsút, feltárva a mögötte lévő (magyar) lírai hagyományt, és átvezetve a költészet jövőjébe. Ha van neki.” És a legexplicitebb számonkérés talán a Telep-csoportról írott esszében található, amelyben a magyar irodalom belterjességét tárgyalja – ugyanez többször előkerül a folyóirat-kultúra kapcsán is.

Kiváló kritikusok mondják, hogy a lírakritika kényesebb műfaj, és hogy nem véletlenül nem írnak verseskötetről – és ha az ember körülnéz a folyóirat-kritikák közt, azt találja, hogy relatíve szűk, állandó kör ír líráról. Örömteli, hogy Borbély jó példával jár elöl kötetében: az ilyen tárgyú írásait rendszerezetten közreadja. Bár a tárgyalt költészetek – Csokonai Vitéz Mihálytól Tandori Dezsőn át Gerevich Andrásig, Radnóti Miklóstól Kovács András Ferencen át Varga Mátyásig etc. – látványos különbözősége meglepő lehet, ez a gazdagság a kötet egyik legnagyobb erénye. Bizonyos, hogy a magyar lírára kíváncsi olvasó érdekes könyvet vesz kezébe.