Nincs folytonosság, talán staféta sincs, amit átadhatna egyik generáció a másiknak. Csak valami furcsa szellemi és érzelmi örökség van, amitől nem lehet megszabadulni, hiábavaló minden próbálkozás. Megélni sem lehet. Hiszen azt sem tudjuk, mit is kellene megélnünk. Atyáink sírba viszik a titkot. Vagy csak úgy csinálnak, mintha sírba vinnék, valójában ők sem tudnak róla többet. Aztán jön az új generáció, és kezdődik elölről, ugyanazok a körök, ugyanazok a vesztett csaták, szabadságlátszatok, valós bukások, s végül ugyanúgy rámerevedik a kezük a „stafétára”. Ugyanabban a csapdahelyzetben futunk száz éve. Csak egyre kevésbé van jelentősége. Itt mindig másnap van, vagy tegnap. Rossz idők járnak...

„Minden, ami van, ami elmúlt és ami jön még, évezredekre visszamenőleg és évezredekre előrefelé tökéletesen jelentéktelennek tűnt arról a pontról nézve, ahol ebben a pillanatban állt. Kívül a múltján beledermedve s a délelőtti napfénnyel beleszögezve valami moccanatlan, közömbös jelen időbe.” – írja Grendel Négy hét az élet című regényében. Ugyanez az írói szemlélet jellemzi a Rossz idők járnak című új novelláskötetét is, azzal a különbséggel, hogy a Négy hét az élet Varga Sanyi időutazása és számvetése, míg az új kötetben a szlovákiai magyar közösség különböző rétegeit, képviselőit, szemléletmódját számolja fel – vagy számoltatja el – a szerző.

A leszámolásban még van valami távlat, ahogy az Éleslövészet leszámolásában is ott bujkált a továbblépés, a megújulás lehetősége: ha végre megtisztítjuk közösségünket, életünket a hamis szólamoktól, a megértés a továbblépés esélyével kecsegtet. A Rossz idők járnak kötetben a szerzőnek már nincsenek ilyen illúziói: sem a megértés, sem a leszámolás, sem a szabadság nem segít, nem ment fel.

Ki kell kerülni a múlt árnyékából – véli a hajléktalanok szlovákiai folyóiratát, a Nota benét áruló Berti. „A múlt éppúgy van, ahogy nincs is, hogy az egész a fantázia műve, úgyhogy a múlt nincs is, ha úgy akarja.” De hiába tagadjuk meg, temetjük el az emlékeinket, a múlt nem enged, „a feketeség sosem hal meg.” A szebb jövő utáni sóvárgás újra elvezet az erőszakhoz, a megaláztatáshoz, s ha az ember fellázad, megpróbál kitörni, végleg elnyeli őt a sötétség. Be vagyunk zárva önmagunkba, helyzetünkbe, nincs lehetőség az újrakezdésre. Hiába mondtunk le mindenről, amiről csak lehetett, hiába adtuk fel a múltat, az otthont, s vállaltuk helyette a hajléktalanságot is, ahogy a Rossz idők járnak című novella főszereplője, nincs menekvés. A hajnal értünk sosem jön el.

A drámai felütés után a kötetben olvasható tizenkilenc novella tizenkilenc variáció a szabadulás lehetetlenségének témájára. A motivációk és a sorsok különbözők, az identitás, a kisebbségi helyzet, a kollektív emlékezet sok esetben már jelentéktelen, másutt annak torzulásán keresztül mutatja meg a szerző visszatérő kudarcunkat.

Néhol konkrét történelmi keretbe helyezi a történetfoszlányokat – Mintha szabadságon lennénk, Húsz esztendő egy nap, Gulyás Béni – másutt csak finom utalást kapunk a történelmi évszámra: 1968 és 1989 a két visszatérő dátum, ekörül keringenek Grendel szereplői. A prágai tavasz (és ősz), valamint a rendszerváltás mint a szabadulás két illúziója, s a visszazuhanás legkézenfekvőbb bizonyítéka: nem történik semmi. Illetve, nem tudjuk, mi történik, de nem az, amit róla gondolunk. Nagy csapdája ez a szlovákiai magyar közösségnek.

Az egyik leg(ön)ironikusabb megfogalmazását ennek a belső bizonytalanságnak a Mintha szabadságon lennénk című novellában olvashatjuk.

1968 augusztusa, itt vannak a katonák – indul a történet, nincs ebben semmi meglepő, hónapok óta várják az emberek a szovjet hadsereg beavatkozását. Csakhogy kiderül, hogy a magyar zászlót tűzték ki a városházára, s ez az értelmezhetetlen gesztus összezavarja a helyieket. Újrahúzzák a határokat – konstatálják a városbeliek, Bodnár belehal a szabadság tudatába, Szabó, akinek az apja nyilas volt, de szlovák anyja révén sikerült megmenekülniük, a szökést fontolgatja. „– De hiszen itt vannak az oroszok is. Sőt, főleg azok... – Hát most meggondolják magukat. A csehek és a szlovákok elárulták őket. – És mi? Mi hova álljunk?” – spekulálnak a felvidékiek.

A provincia kisemberének kicsinyes spekulációja ez, a kis hazugságok, kis megalkuvások, kis árulások közösségében. A szabadságra való képtelenség ténye ironikusan bontakozik ki a fogalom félreértelmezéséből: a szabadság valaminek a vége, de hogy aztán mi történik, senki sem tudja, a szabadság a megtorlás kezdete, a szabadság – amikor az ember nem csinál semmit... Hát ilyen ez a kisebbségi ketrec: provincia a provinciában.

Csak közben vészesen fogy az idő.

A kötet novelláinak nagy részében megjelenik a múló idő, a közelgő halál motívuma. Az idő, ami egyébként állni látszik vagy összemosódik, egymásba csúszik múlt és jelen, egyszer csak mégis elfogy. S akkor mi marad? Egy fénykép? A fotó rögzíti az időt? (Az az átkozott vigyor), vagy az emlékek? Egy gyerek? „Egy gyerek, az konkrét. A faterom csak egy eszme. Megfoghatatlan.” – mondja meddő férjének a Kobaltkék messzeség női szereplője, miközben bevallja, hogy gyermeket vár. A jövőkép is torzult, a jövő sem a mienk. Más gyerekét felnevelni, tudomást sem véve a csalásról, vagy bezárni magunkat az öntudatlan, beteg gyerek mellé, s magunkkal együtt végezni vele, mert akkor legalább nem lesz kiszolgáltatva másoknak (Most már minden bonyolultabb) – ezek a lehetőségek.

A felszín alatt a múlt aknái lapulnak, a régi bűnök felszínre törnek, hiába telnek el közben évtizedek. De a kitörés egy cseppet sem drámai, a bűnhődés mellőzi a teatralitást, a patetikus haláltusát. Az agónia is jelentéktelen.

Valaki, akinek a nevét sem tudjuk, leesik a bicikliről és meghal. A szemlélődő fiatalok, a közömbös új generáció szerint, csak azért csinálja, hogy felhívja magára a figyelmet. (Mindig másnap van) A fejbevert hajléktalannak azért kell meghalnia, mert nyilvános helyen bevizelt, vagy azért kerül gyilkosság miatt börtönbe Stolcz, hogy szembesüljön a régi, elhallgatott bűnnel: hagyta meghalni az apját? Kinek van igaza? És mi az igazság? A történelem elárult bennünket – értelmezhetetlen, nem ad magyarázatot. A múlttól való menekülés sem megoldás, egyébként is lehetetlen. Mintha egy raktárban élnénk bezárva, múltunk, történelmünk kulisszái között, s a börtönőr idő csak pakolja be az újabb és újabb díszleteket, a jelen attribútumait. Szabadulás nincs, de egyszer csak elfogy majd a levegő.

Vannak persze, akik felismerték a menekülés lehetőségének ritka pillanatait. Mint a kötet záróakkordja, Az idő hosszában című novella főhőse, Medve, aki 42 év után tér vissza Amerikából, hogy régi szerelmével, Gizivel találkozzon, akit búcsú nélkül hagyott el a szabadság kedvéért. Csakhogy Gizi nem engedi be őt a házba, a múlttal való szembenézés meghiúsul. Aki egyszer kiszabadult, nem jöhet többé vissza, annak csak az emlék marad, és a sóvárgás az otthon után...

A Rossz idők járnak az otthontalanság breviáriuma. A vélt otthonok, közösségi illúziók, a valahova tartozni vágyás mozgatja a történetek szereplőit, de nincs távlat: csak faltól falig. A helyszínek: Pozsony és a kisváros közötti kattogás, az ingázás a vidék és város között, tétova ide-oda, s közben kiüresedett vidék is, város is. Szóval nincsen számodra hely. Nincs is értelme erről beszélni, úgysem értik – legyint a szerző, s egy újabb történetbe kezd. Az otthontalanság bánata és a sehova sem tartozás szomorúsága úgy oszlik szét, mint a cigarettafüst, vagy a sör habja, ha az ember túl sokáig bámul a semmibe. Pedig vagyunk még páran, igaz, nem oly sokan, akik értjük, csak annyira sem vesszük magunkat komolyan, hogy megtanuljunk beszélni magunkról. Legyintünk inkább: ócska melankólia! Meg a cigarettafüst, meg a sör habja. 

(Portréfotó: szombat.org)