Kőrizs Imre előző verseskötete után most is ékesen bizonyítja, hogy rendkívül invenciózusan képes egyszerre mozgósítani két lírai hagyományt: a tudós és a játékos költészetet. Egyfelől nagy műveltséganyagot vonultat fel verseiben: számtalan költő és író idéződik meg, Horatiustól és Catullustól kezdve Karinthyn és Krúdyn át Bodor Ádámig és Billy Collinsig, megannyi versforma, klasszika- filológiai ismeret, természettudományos motívum szikrázik össze. Másfelől Kőrizs pazarló bőséggel játszik, stílusokat imitál, parodizál, kiforgat nagy múltú költői magatartásformákat, kikacsint az olvasóra, megszólítja, fricskázza. Szerencsés költői alkatról van szó: az okossága megóvja a blődségtől, a játékossága megkíméli az okoskodástól és a műveltség fitogtatásától. A kritikus Sántha József nem hiába nevezte boldogságköltészetnek Kőrizs líráját. S valóban, a tragikus hangoltságra, vagy mindközönségesen búsongásra hajlamos magyar költészetben, a fekete vizeken méltóságteljesen vagy szorongva evező régi-új komolyság szomszédságában felszabadítóan hatnak ezek a lubickoló vagy pillangóúszásban haladó versek.

Kőrizs bizony erős lírai tradíciókkal megy szembe költői alkatánál fogva. Érzékelhetően ódzkodik az alanyi, vallomásos versbeszédtől, a kitárulkozás és az önkifejezés gesztusától (utóbbiról remek szatíra olvasható a kötetben). Vagy eleve kerüli az első személyű megszólalást, vagy ha ki is rajzolódik valamiféle önazonos, a szerzőhöz alakítható én egyes versekben, ez a beszélő a legbanálisabb ügyekről ad számot, például a Budapest és Miskolc közötti vonatozásról, vagy még az előző kötetben arról az áruházi kalandról, amelynek során három tojást próbált vételezni a tízes csomagolásból.

Szintén távol áll ettől a lírától a sűrűség, a tömörség, a szikár, szigorú nyelv, az egyetlen, igazi, találó szó keresése. A bőbeszédűség, a körülírás egyenesen a költészet létoka és lételeme Kőrizsnél: „A tudomány és a költészet esélye épp az, aminek nincs neve”, szól a Cozeulodorieso című vers egyik sora (a cím az antik római Salius-papok énekéből származó, egyelőre kideríthetetlen jelentésű szó). Ha bizonyos helyzetekre nincs név, nincs szó, marad a közelítés, a leírás örömteli bősége:

„Távol-keleti metropolisznak a Brandenburgi Kapu
és a pályaudvarrá alakított Kreml keresztezéséből létrejött
kiállítási központjával szemben álló
és az ötszörös nagyításban rekonstruált knósszoszi palotához hasonlító
luxusszálló előtt este ülve fiatal pár veszekedését hallgatni,
vagy egy brasserie stílusú étterem jól sikerült grand openingje után
hazafelé, éjfél körül belefingani a hársfaillatba”.

Kőrizs más verseiből úgy tűnik, ez a fajta bőbeszédűség, a hosszan sorjázó magyarázat egyenesen az élet kimeríthetetlen bőségéből és gazdagságából fakad. Míg az előző kötetben a költőt szimbolizáló állat az albatrosz helyett az esetlen, egzotikus és megmosolyogtató tukán volt, addig A másik pikk bubiban a bálna. A Bálnák nyomában című vers, ez a parádés, az elődök (Szapphó, Petőfi, Karinthy, Kassák, Szomory, Szép Ernő, Heltai, Kálnoky) nyomán a költő utódokat buzdító vers zárlata kivételesen felszabadult és felszabadító módon számol be arról, hogyan igyekszik befogni a költészet az életet: azt, „amely akkora, hogy a valamekkoraság kategóriájával annyira nem kezelhető, / hogy még Juhász Ferenc sem tudta leírni, mert nem lehet leírni, elmondani, elmesélni, / csak reménytelenül, de olykor, váratlanul mégis kielégítő pontossággal, / a bálnahangok tartományában érzékelhető frekvenciákon, bömbölve elfecsegni.”

Ez a problematika azon, már az első kötetben feltűnt versek sorába illeszkedik, amelyek „az élet olyan, mint” szólamot variálják. Visszatérő poénjuk ezeknek a verseknek, hogy a hasonlat végül olyan bonyolulttá és nyakatekertté válik, hogy már aligha mondják meg, milyen is az élet. Ami persze ironikus fityiszmutatás annak az igénynek, hogy a költészet igenis igazítson útba azt illetően, milyen az élet. Miközben, ha úgy tetszik, ezek a versek mégiscsak mondanak valamit az életről: ha mást nem, legalább annyit, hogy hasonlíthatatlan, és a maga képlékenyégében, kiismerhetetlenségében kibújik minden aforisztikus összefoglalhatóság alól. Nem is kell ennél felvidítóbb tanulság.

A kötetet átható játékosságot is alighanem az életet így-úgy, mindig máshonnan és máshogyan szemügyre vevő kutakodás fűti. Kőrizs jellegzetes megoldása, hogy versei különös nézőpontból tekintenek tárgyukra: hol egy épület 26. emeletéről néznek alá, hol az űrből tekintenek a Földre, hol felgyorsítják, amit látnak: mint a Fast Forward című versben, amely azt mutatja be, hogyan néz ki egy park környezete, ha „fejben normális sebességűre gyorsítom a taicsizókat”. Ez a vers mellesleg a Zhongshan Park című, kínai tárgyú verseket tartalmazó ciklus része, amely egy sanghaji írói ösztöndíj keretében született (az útról készül beszámolóval a Jelenkor Online olvasói már találkozhattak.) És ilyen különleges nézőpont jelenik meg A Szakállas Szfinx-festő című versben, amely azzal a kérdéssel játszik el, hogy ahogy ma már igen bizonytalanul azonosítható a kétezer-hatszáz évvel ezelőttről fennmaradt etruszk vázafestészet, úgy vajon kétezer-hatszáz év múlva miként fognak tekinteni a bizonyára hasonlóképp törekédesen megőrződő magyar költészetre.

Tévedés lenne ugyanakkor azt hinni, hogy Kőrizs költészete csupa játékos vidámság. Ennél nemcsak hogy jóval árnyaltabbak a versek, hanem a kötet végén kifejezetten elkomorulnak. Itt olyan gyászversek és búcsúztatók olvashatók, amelyek bár nem egyszínűen sötétek, de jóval visszafogottabban ötletesek, mint a kötet túlnyomó része. Mellbevágó például a test halál utáni állapotait, a tudomány kíméletlen szóhasználatával az úgynevezett korai hullajelenségeket számba vevő vers, a Tudniillik mortis: „Eltűnt az erő az izmaidból, / sőt eltűntek maguk az izmaid is, / algor, rigor, pallor, livor / (tudniillik mortis)” – itt épp a tudálékos, de legalábbis akadémikus „tudniillik” erősít rá a vers fájdalmára. Ahogy nagyon emlékezetes a nagy klasszika-filológustól, Szilágyi János Györgytől búcsúzó Örökpanoráma zárlata is: „Mert csak rá tudok gondolni, és arra, hogy elmondjam, mit gondolok, / de nem szólal meg semmi ebben a későn jött télben, / csak egy nem létező képzelet játszik valamit – indulót-e, takarodót-e − / a padok támlájára tapadt hópamacsok és madárszar inverz kottájából.”

E megrendült hang ugyanakkor tényleg csak a kötet végén szólal meg. A frivol, játékos, szellemes, elegáns megszólalás sokkal jellemzőbb, és ez a líra nem is akarja semmire rávenni az olvasóját: „De én nem akarlak jobbá, nyugodtabbá, / elégedettebbé vagy bajuszosabbá tenni” (Karaoke). Akiben viszont van kellő figyelem, és hajlandó elbíbelődni egy egyszerre artisztikus és gyermeki költészet sok-sok finomságával, az ha bajuszosabb nem is, de érzékenyebb és felszabadultabb biztosan lesz.

(Portréfotó: Gerőcs Péter)