Jessie Burton első regénye, A babaház úrnője (eredeti címe: The Miniaturist), amely több rangos díjat is bezsebelt és az internetes bejegyzésekből ítélve komoly rajongótáborral büszkélkedhet, a JAK ArtPop elnevezésű, nemrég indult világirodalmi sorozatában jelent meg. A történet a 17. század végi Amszterdamban, az Arany Kanyar egyik házában játszódik; ide érkezik Petronella Oortman, egy előkelő származású, de elszegényedett „vidéki” család sarja, aki kénytelen volt hozzámenni a jómódú kereskedőhöz, Johannes Brandthoz, azonban annak családját, ismerőseit, házanépét is megörökli. Meg kell barátkoznia férjének kívül csupa tüske húgával, Marinnal, a nagyhatalmú cselédlánnyal, Corneliával – aki ugyanúgy félti tőle a pozícióját, mint Marin –, és egy (természetesen) elegáns és bölcs feketebőrű szolgával, Ottóval is. Mindegyikük nyomasztó titkokat hordoz. A fiatal lány, akit (valószínűleg) a bajok megoldására szemeltek ki, akaratlanul is eszkalálja az eseményeket.

A sorozat szerkesztői, Bárány Tibor és Nádor Zsófia egy interjúban elmondták, hogy „a populáris és a szépirodalom határán mozgó, vagy ezt a határt meg is kérdőjelező könyveket” kívánnak közreadni, amelyek arra építenek, hogy az olvasó jólesően „ráismer a működtetett sémákra”, ugyanakkor „mégis tele vannak csavarral”. Ugyanilyen fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy ezek a művek „tartós és összetett élményt nyújtanak”, később is beszélgetni akarunk róluk, „megvitatni, valójában mit is olvastunk”, ugyanis „állítanak valamit, esetleg kérdést tesznek fel a kulturális és egyéb társadalmi folyamatokról, vagy az emberi természetről.” Végül is ez mind igaz Burton regényére. Sőt, A babaház úrnője szinte tüntet ezekkel az ismérvekkel – csakhogy ettől még lehet sikerületlen, érdektelen, bosszantó egy könyv, sereghajtó akár az általa megcélzott vagy a neki kijelölt „fúziós” műfaj mezőnyében is.

Burton nem is egy mintát követ, hanem egész sor sémát próbál egyszerre működtetni. A teljesség igénye nélkül: a könyvben központi szerepet játszik a babaház, egy olyan tárgy, amely kicsiben mutatja, megjeleníti, sőt – mint utólag mindig kiderül – előre vetíti a szereplők sorsát, így segítve önismerethez a főhőst (arról nem beszélve, hogy divatos módon már-már megelevenednek a babák). Távolról olyan történetekkel is rokonítható a regény, mint például Lemaitre Tébolya, amelyben egy őrült férfi követi el azokat a gyilkosságokat, amelyekről a főhősnő szinte már tébolyultan azt hiszi, hogy az ő bűnei: mint kiderül, a nő egész életébe bepillantása, sőt, bejárása van. Nyilvánvalóan nevelődési vagy beavatási regényt olvasunk; ennek is legalább két válfaját variálja a szerző, azt, amelyben a háttérből valaki mindentudó Mesterként átlátja-irányítja az eseményeket, ugyanakkor a könyv a felnőtté válást kiábrándulásként, illúzióvesztésként felfogó karrierregényekhez is közel áll. A leginkább talán mégis titokregény kíván lenni A babaház úrnője, a főszereplő – s vele együtt az olvasó – különféle tárgyakhoz, helyekhez való viszonyuk alapján fejti fel a szereplők kapcsolatrendszerét, származását, előéletét. Néha az egyik, néha a másik séma kínálkozik az értelmezés keretéül. Az eldöntetlenség pedig meglehetősen fárasztó tud lenni.

Csavarokban sincs hiány. Sőt, egymást követik az újabb és újabb fordulatok, csakhogy éppen a mechanikusság, a kiszámíthatóság válik zavaróvá; az meg kifejezetten kínos, hogy a szerző mindig hatalmas meglepetésként adja elő a valójában meglehetősen konvencionális fordulatokat.

A sorozatszerkesztőknek azt a meglátását sem vitatnám, hogy az ilyen típusú könyveknek az élete nem ér véget az első olvasással. Sajnos azonban hatásuk többnyire kimerül abban, hogy a felvetett fontos problémákról immár a könyvet félretéve gondolkodhatunk tovább. A babaház úrnője is csak felvonultatja az élet nagy kérdéseit: Burton a ma emberét foglalkoztató problémákat – másság, tolerancia, női egyenjogúság, női szerepek stb. – vet fel régi díszletek között, legtöbbször rettenetesen didaktikus, patetikusnak ható tételmondatokban. Talán mind közül a legrettenetesebb frázis „A lelkében van, és semmi módon nem lehet onnan eltávolítani”, amivel Marin magyarázza el fivére homoszexualitásának természetét Nellának, aki később majd azon töpreng, hogy ha így van, akkor miért kényszerítik gyilkos rejtekezésre, illetve büntetik halállal az ilyen embereket. Nem is a szemlélet (és a nyelvhasználat szerintem esetleges, végig nem gondolt) anakronisztikusságával van a baj, hanem azzal, hogy Burton közhelyesen veti fel a ma kurrens problémákat, és úgy próbál menekülni a giccstől, hogy olyan korba helyezi a történetét, ahol gondolatai nem tűntek volna közhelyesnek, sőt, kifejezetten modernnek vagy haladónak hatottak, hathattak volna. Elvileg elképzelhető, hogy azért helyezte egzotikus régmúlt díszletek közé a történetet, hogy több emberhez juttathassa el modern üzenetét, illetve hogy az még plakátszerűbbnek hasson, szinte ordítson. Érzésem szerint azonban inkább csak gondolatainak plakátszerű primitívségét, kiforratlanságát próbálta leplezni, amikor korábbi társadalmi alakzatban élt, „egyszerűbb”, bizonyos értelemben kevesebbet tudó, kevésbé „szabad” emberek szájába adta, történetébe keverte azokat.

Hosszan sorolhatnám a Burton által elkövetett hibákat, a regény ügyetlenségeit – mivel azonban ezek számba vétele még a könyv olvasásánál is kevesebb örömet okoz nekem, inkább csak jelzésszerűen utalok néhányra, hogy aztán kicsit dicsérjem is A babaház úrnőjét.

Titokregényről van szó, azonban a könyvből hiányzik ennek a műfajnak a legfőbb ismérve, ti. a megoldásnak meg kellene világítania a cselekmény egész addigi menetét. Kétségtelen, hogy Burton könyve a később szörnyű butaságnak bizonyuló félreértések sorával a megtervezettség látszatát kelti: az elején például a magát kirekesztve érző fél-feleség, Nella azzal vág vissza férje egyedülálló húgának, hogy biztos a pincében rejtegeti a férjét – jóval később a már terhes Marin a pincében eljátssza, hogy a véres ruháit mossa; a szolgálólány által hímzett párnák is más értelmet kapnak a végén, stb. Ám számos dolog sokadik olvasásra is homályos vagy zavaros marad a könyvben. Például egyszerűen képtelenség rájönni, hogy ki mikor mennyit tud a többiek titkairól (lásd például az Új ábécé című fejezetet). Egyedül az biztos, hogy Nella kezdetben semmit se tud: sok-sok félreértés után jön rá a többiek titkaira, és arra, hogy a rejtélyes dolgok hogyan is kapcsolódnak egymáshoz. Nem mindig dönthető el, hogy egy-egy szereplőnek a szavai valóban azt jelentik-e, amit Nella (és vele együtt az olvasó) kiért belőlük, vagy igazából virágnyelven megfogalmazott üzenetek, amelyeket másnak szán a küldő és/vagy másként ért a fogadó fél, „mint gondolnunk kéne”.

Ugyanilyen zavaró, hogy Burton rendre túl sokat markol. Nagyon szép lehetne például a könyvben a szavak nélküli beszédnek, egy új, ismeretlen nyelv elsajátításának a motívuma. Egykori hódolója úgy fejezi ki az érzéseit Johannes húga iránt, hogy minden évben más húst küld neki; a cukrász és felesége kóstolgatják az eladásra felkínált cukrot, és közben titkos pillantásokat váltanak egymással; Johannes ajándéka, a babaház nem más, mint szemérmes üzenet a feleségének, és a miniatűrkészítő is tárgyakkal próbál fontos dolgokat közölni. Ugyanakkor mintha ezzel nem érné be az írónő, ugyanis a miniatűrkészítő nemcsak az általa készített bábokkal, illetve a megjósolt eseményekkel segíti mindig tovább és tovább az érés, az önállóság útján Nellát, hanem azzal is, hogy „koncentrálja” a pillantásával. Nella egy idő után a nő keresésére indul (akit persze először férfinak hisz...), vagyis nem éri be a titokzatos jelek olvasásával, hanem a titokgazdával akar találkozni, ráadásul egy idő után már nem is annyira a magára vonatkozó tudás érdekli, hanem a csodálatos titoktudás titka. Ugyanígy a bőség zavara kísért a címben kiemelt babaházzal kapcsolatban: ebből rögtön három is van, a Nelláénak ugyanis van egy még gazdagabb kiállítású mása (Nella háza megtetszik az irigy Agnesnek), ezen kívül Nella a sajátjának egy miniatűr változatát is megtalálja a miniatűrkészítő műhelyében, amelyet aztán az visszalop tőle, csak hogy a történet befejezéseként letehesse Marin sírjára „áldozati ajándékul” (amit nem is értek). Ez a fajta túlzsúfoltság és kuszaság csak még zavaróbb lesz attól, hogy más motívumok viszont a közhelyszerűségükkel tüntetnek, és még külön el is magyarázza őket az elbeszélő. Például Nella egy kalickába zárt papagájjal a kezében érkezik új lakhelyére; amikor később elrepül a madár, azt olvashatjuk (a szokásos képzavarral): „az égbolton pedig épp az imént tűnt el az utolsó szál, amely Nellát összekötötte a régi életével” (193); ráadásul később Nella egyik levelében is leírja ugyanezt, pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint a narrátor…

Kicsit szebb képet mutat A babaház úrnője, amennyiben nem könyvnek tekintjük, hanem forgatókönyvnek. Persze, egy filmhez túl hosszú ez a négyszáz egynéhány oldal. Talán – ha ez esetleg nem is tudatosult benne – folytatásos sorozatnak képzelte el a történetet Burton, amely végig filmszerűen pereg, beállított képek és jelenetek követik egymást, a szinte mindig Nella szubjektívjét képviselő kamera leköveti a cselekményt. A filmes feldolgozás sok mindent kiküszöbölhetne a könyv hibáiból. Egy rendezőnek nem kellene törődnie a regény bántóan közhelyes és affektált nyelvezetével. Kibonthatna sok mindent, ami kidolgozatlanul maradt a könyvben, például az ellentét sokféle formáját, kinn – benn, éteri – durva (pl. finom bőrcipő – facipő), fekete – fehér, sőt, fekete-fehér versus színes (pl. csempék, illetve térképek), lapos – domború (például a férj petyhüdt, illetve ágaskodó hímvesszeje, a feleség lapos hasa, a húg leplezni próbált terhessége), a nevekben megbúvó játékot: Petro-nella, sőt Oortman versus Brandt stb.

Egy jó rendezés kiemelhetné a cselekmény fő vonulatát is. Igaz, talán még egy adaptációban sem lennének egészen eltüntethetők a könyv gyöngéi. A cselekmény ugyanis olyan, mintha a fordulópontokon több alternatív lehetőséget is felkínáltak volna egy próbaközönségnek, és mindig szavazással dőlt volna el, hogy miként folytatódjon. Nellának nem lehet gyereke a férjétől, ezért is veti bele magát a cukor értékesítésébe. Az ehhez kapcsolódó jelenetek szexuális töltete nyilvánvaló – süvegcukorról van szó, ami ráadásul feltornyozva áll ponyva alatt, és egy része szinte már elfolyt. A történet vége felé Nella bábaként segédkezik sógornője véres szülésében (fejét befúrva a lepedő alá). Ha a saját nevére venné a gyereket, akkor esetleg megmenthetné szodómiával vádolt férjét. Persze ezt megnehezítené, hogy a gyerek apja a fekete szolga – amire viszont a család szabadszelleműségének érzékeltetésére és főleg hatásvadászatból van szüksége a szerzőnek. Egyébként pénzzel is megválthatnák Johannes szabadságát – ez a motívum a hatóságok és az egyház korruptságának, illetve a pénzzel hivatásszerűen foglalkozó kereskedő mindenen túli tisztaságának érzékeltetésére szolgál –, de valahogy ezt nem akarja az írónő, és így a szereplők se szeretnék, akik ugyan kis késésben vannak, de még a vártnál kevesebb pénz is elég lehetne, hogy megkenjék a bírót, a tanúkat és a lelkészt: azzal végül a szülés következményeibe belehalt Marin sírhelyét váltják meg…. Lehetséges, hogy Burton azt akarta érzékeltetni mindezzel, hogy a rossz beidegződések működnek tovább – inkább „újabb titoknak” könyvelik el a baba születését, noha épp a kényszerű titkolózás vezetett például Marin halálához –, de hajlok arra, hogy egyszerűen tetszetősebb befejezésnek ítélte a totális és teljesen nem megmagyarázható – vagy inkább nem teljesen érthető – önfeláldozás gesztusát.

Visszatérve a szerkesztők programnyilatkozatához: talán a mostani tálalás is szerepet játszik abban, hogy inkább csak a gyöngéi ütköznek ki Burton regényének. Nem mindegy, hogy mire tart igényt egy könyv, és mire tartják érdemesnek a közreadói. Lehet, hogy az a zavar, kétértelműség, köztes jelleg, amelynek alapján a szerkesztők „fúziós műnek” tüntetik fel a könyvet, nem kis részt éppen abból fakad, hogy valamiért fel kívántak stilizálni egy – nem is különösebben jó – lektűrt? Éppen az nehezíti meg A babaház úrnője olvasójának a dolgát, hogy valamiképp mintha a magas irodalmat környékezte volna meg vele a magyar kiadó, még ha csak úgy is, hogy a szépirodalom feltételezett zártságát jótékonyan provokáló műalkotásként, illetve gondos munkaként prezentálta, igényes fordításban, alapos szó- és fogalommagyarázattal, szép borítóval, okos utószóval (Margócsy Dániel munkája) adva közre a könyvet.