Should I stay or should I go?
Az új ügyvezetőknek úgy sikerült megújítaniuk az idén tizenhatodik alkalommal megrendezett Pécsi Országos Színházi Találkozót, hogy az visszatért a gyermekbetegségek időszakához. Apró Annamária írása.
Apró Annamária írásai a Jelenkor folyóiratban>
Should I stay or should I go? – énekli üvöltve a leopárdmintás ruhájú lány a Zsolnay Negyed női mosdójában. Övé a középső fülke. Fokozza a hangulatot, és magyarra vált: Na most menjek vagy maradjak? Szavazzatok! Halljátok, tegye fel a kezét, aki szerint maradjak! Na most menjek vagy maradjak? Válaszoljatok! – sikít. Döbbent csend a széleken, visszafojtott lélegzet, rejtőzködő üzemmód, még a vécét sem húzzák le a megszeppent fülkeszomszédok, úgy lapítanak az önjelölt rendőrlány elől. Semmi?! Kurva szar közönség vagytok! – robban ki sértődötten a lány a mosdóból, a leopárdmintás ruha kis híján lecsúszik róla, melltartót nem visel. Miután távozik, lassan nyílnak a wc-ajtók. Nem tetszett a performansz? – kérdezem a két megilletődött lánytól. Én csak csöndben tudok pisilni – válaszolja az egyik még mindig a padlót bámulva.
Ez a mondat lehetne az idei POSzT mottója is: mindenki vizelhessen szépen csöndben, egyedül a sötétben, ne zavarjuk egymás köreit kérdésekkel, ne nyissunk vitát semmiről, a status quo legyen megkérdőjelezhetetlen. Ennek értelmében az eddig nagy port kavaró és sokszor heves indulatokat kiváltó, kritikusok által vezetett szakmai beszélgetéseket workshopok váltották föl, a politikai döntéshozókat és a két színházi társaságot (Magyar Teátrumi Társaság és Magyar Színházi Társaság) is bevonó szakmai vitafórumokat pedig száműzték a programból. Ezeken a vitákon ha megoldások nem is születtek, de a fennálló feszültségeket és aktuális problémákat minden évben felszínre – és nyilvánosságra – hozták, ami további reflexiókat szült a szakma képviselőitől. Emellett a korábbi években a fesztivál arcaiként is megjelenő, sokszor nyilatkozó válogatók is arctalanok és hangtalanok maradtak a POSzT idején, pedig az idei válogatás nemcsak vállalható volt, de kifejezetten erősre sikerült.
A sokszor szervezetlen, a korábbi évek jól működő tradícióit figyelmen kívül hagyó új szervezői gárda másik nagy kudarca a Zsolnay Negyed fő fesztiválhelyszínnek választása volt. A Negyedben általában uralkodó múzeumi hangulatot és sterilitást nem sikerült megtörni, az új jegyrendszer rosszul vizsgázott, sokaknak pedig egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a Zsolnayban ingyenes programok is vannak, melyek belépő nélkül is látogathatók. A színházi előadások sokszor egyszerre kezdődtek, a fizetős könnyűzenei programok pedig nem mozgatták meg az embereket, akik ha nem a színházat választották, inkább a foci Eb mellett tették le a voksukat a fizetős szabadtéri koncertek helyett. A street foodot, kézműves söröket és minőségi borokat kínáló standok a Zsolnay Negyedben álltak üresen, ám a fesztivál hangulata a belvárosban sem érződött a Pécsi Nemzeti Színház művészbüféjén kívül. A Zsolnay Negyed és Pécs belvárosának hatékony összekötésére tehát most sem született megoldás.
A XVI. POSzT-ot egyértelműen a jól válogatott, végig telt házzal futó versenyprogram, a végre független és erős szakmaiságot képviselő zsűri és a sok színvonalas OFF-program mentette meg. A fesztivál sodró hangulata viszont eltűnt a belvárosi programokkal és a hosszabb ideig Pécsett állomásozó társulatokkal együtt: egy kilencnapos vendégszínházi fellépéssorozattá változott az ország legfontosabb színházi fesztiválja, ahol a szakma hallgat, mindenkit hagynak csöndben pisilni.
Az egyik legfontosabb szakmai díjat, a legjobb rendezés díját Horváth Csaba nyerte A te országod című darabbal, mely az egyetlen független társulati előadás volt a teljes versenyprogramban. Az idén tizenegy éve működő Forte Társulat nagyon markáns, jellegzetes színpadi nyelvet alakított ki, az újrafogalmazott fizikai színház műfajában a mozgás, a hanghatások és a szöveg egysége megbonthatatlan. A társulat évről évre látványosan fejlődik, és olyan fiatal színészek bevonásával, mint Kurta Niké, csúcsformáját futja A te országodban. Horváth Csaba nem először nyúl Tar Sándor életművéhez (két éve az SZFE-n rendezett előadást A mi utcánk alapján), a Forte Társulat absztraháló, mozgásnyelvi ábrázolásmódja és Tar novelláinak realisztikus, szociografikus világa katartikusan kapcsolódik össze az előadásban, mely aktualitásában és fontosságában Pintér Béla Titkainkjához mérhető. A dráma szövegét Tar Sándor novelláiból (Vízipók, Csóka, Lassú teher, A te országod) Keresztury Tibor írta és alkalmazta színpadra, saját novelláit (A játékgép kishúga, A karácsonyfás ember, Ebédszünet, Totállájf, Szakmai konzultáció stb.) is beillesztve. Az előadás részint illeszkedik a korábbi Horváth-rendezések sorába (Irtás, A nagy füzet), témája itt is a kegyetlenség és a kiszolgáltatottság az ember, és nem a hatalom szemszögéből. A te országod eszközhasználatában viszont még visszafogottabb, minimalistább, de végtelenül kreatív: az épülő-rohadó szocializmusban selejtet termelő gyár munkásainak egyetlen kelléke a pvc-cső, mely egyszerre fogyatékos végtag, meredő fallosz, hangszer és lift, maga a csővilág. Csővilág, melyben mintha a néző is egy csövön át nézve fókuszálhatna a szereplők mikrotörténeteire, melyből kirajzolódik a rendszerváltás előtti és utáni nyomor és kiszolgáltatottság egy bukott elvtárs, egy cigány munkás vagy egy fogyatékos fiú sorsában. Ők a selejtet termelő gyár selejtjei, a periférián élők, azok, akik igazából a szocializmusban sem kellettek senkinek, akiket a rendszerváltás után a cinikus ország teljesen magára is hagyott. A csővilágot csempe-mintázatú, az előadás során folyamatosan lebomló linóleumfal és -padló határolja körbe, a POSzT után pár nappal tragikusan elhunyt fiatal látványtervező, Mocsár Zsófia munkája.
„Hagyjanak minket játszani!” – hangzik a POSzT-on két különdíjat (Fidelio és POSzT) nyert Liliomfi tételmondata ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, amely az új színházi generáció határozott kiáltása a status quo és a szakmai ellehetetlenítés ellen. A mondat – mely szerint a fiatalok teret követelnek maguknak, és nem kérnek abból a megosztottságból, mely a szakmát jellemzi – súlyosan kong egy önreflexióra épülő, parádés komédia végén. A szűk, kamaraszínpad mögötti térben más sem történik az előadás folyamán, mint önfeledt és szertelen játék, melynek hangulata azonnal beszippantja a nézőt. A sugárzó tehetségű, végzős vagy tavaly végzett színészekből és a Budaörsi Latinovits Színház idősebb színészeiből álló társulat a Liliomfi kapcsán beszél a színház szeretetéről, az elemi vágyról, hogy teátristává váljanak, a féktelen gegparádéban pedig rengeteg a kiszólás, mely a magyar színházi élet aktuális problémáit érinti. A rendkívül dinamikus, nagyszerű magánszámokkal tűzdelt előadás csak ritkán válik zavarossá és túljátszottá, tudatos és megkomponált előadást láthatunk, ahol a fókusz végig a színészek örömjátékán van, mely sokszorosan aláhúzza a tételmondatot.
A kecskeméti Tóték Rusznyák Gábor rendezésében nem nyit új horizontokat a dráma történetében és értelmezésében, ám a kiemelkedő díszlettel és a kimunkált színészi alakításokkal élvezhető előadást láthat a közönség. Debreczeni Borbála díszlete kiterített dobozvilág, melyben külön skatulyát kap a postás, a kurva, a paprikafüzérek és a befőttek, ezek a részletek viszont a második felvonásra mind eltűnnek, betemetődnek a dobozok által. Nagyot alakít a kiszámíthatatlan, neurotikus őrnagy szerepében a valóban egyszerre komikus és félelmet keltő figurájával Kőszegi Ákos, valamint Tót megformálójaként Kocsis Pál, aki nagyszerű a mindig megfelelni vágyó, ám folyamatosan elbukó, a hatalom által sarokba szorított és megalázott kisember szerepében.
A Harmadik Színház közönségzsűri-díjas előadása, a Piszkavas mellett a Pécsi Nemzeti Színház A vágy villamosa című Rázga-rendezése került be a versenyprogramba. Bagossy Levente díszlete remekül osztja meg a játékteret, és képez egyszerre falakat és átjárókat a más-más értékrendet és világot képviselő szereplők között. Köles Ferenc Stanley-je életerős, durva és nyers, ösztönös, míg Darabont Mikold Blanche-a labilis, törékeny és a valóságtól végletesen menekülő, ugyanakkor végtelenül önző és önös érdekektől vezérelt figura. Köles és Darabont között remekül működik a dinamika, a kettejük világát összekötő Stella (Kulcsár Viktória alakításában) azonban elveszik a két erőteljesen megformált főhős között. A pécsi előadás messze nem tesz hozzá annyit az eredeti Tennessee Williams-műhöz, mint a 2011-es POSzT-programban szereplő Vágyvillamos Zsótér rendezésében, de a két remek alakítás miatt mégis emlékezetes.
(A képek forrása: poszt.hu)
