Az olaszliszkai

A darab szövegét Borbély Szilárd azonos című drámájából – mely az ismert, valós eseményt, egy tanár brutális meglincselését dolgozza fel –, valamint a szerző szülei ellen 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosságról tudósító írásaiból, illetve a bírósági tárgyalások jegyzőkönyveiből gyúrta össze Máté Gábor rendező. Borbély versben írt művét 2011-ben láthattuk a POSzT-on felolvasó színházi formában, Forgács Péter rendezésében. E műhöz mintegy kerettörténetként illeszkedik az író családi szenvedéstörténetét megjelenítő történetszál a Katona József Színház előadásában.

Óriási téttel dolgozik Borbély eredeti darabja és a mostani előadás is, hiszen vérlázító a kiindulópontul szolgáló megtörtént esemény: Olaszliszkában a feldühödött roma tömeg azért vert agyon a saját lányai szeme láttára egy tanárt, mert azt hitték, hogy elütött egy ottani kislányt. Kockázatos és rendkívül nehéz ezt a témát úgy színpadra vinni, hogy az ábrázolás sine ira et studio igazságkövetelménye ne ütközzön a színház ab ovo fennálló működési mechanizmusával, hogy az érzelmeket, indulatokat keltve jeleníti meg mindenkori tárgyát. Hogyan lehetséges úgy szólni erről, hogy az előadás ne szépítse meg a kegyetlenséget, a könyörtelen gyilkosságot, s ugyanakkor véletlenül se a rasszista előítéletesség eszköztárát alkalmazza (lásd: „ezek állatok”), ne lehessen a cigányság egészére általánosító stigmaként érteni. Az előadás megkísérli mindezt olyan módon megjeleníteni, újramondani, hogy az a maga ésszel fel nem fogható irracionalitásában és összetettségében álljon a néző előtt. Borbély költészete mintaként szolgálhatott ebben, hiszen olyan, a régi irodalomból választott formákkal él, amelyek megelőzik a tizenkilencedik században kikristályosodott individualista-humanista nézőpontot, s egyfajta személytelenséggel képesek közvetíteni a test megtöretésének tapasztalatát, fájdalmát – függetlenül attól a kérdéstől, kié a test.

Hátborzongató jelenet az apa és két lánya autóútja, beszélgetésük. Az apa vallásos hitében megalapozott optimizmusa a lehető világok legjobbikát rajzolja elénk, amely világon – Petőfivel szólva – Magyarország a bokréta. Nagyobbik lánya kamaszos társadalom- és erkölcskritikáját szeretetből eltűri, de az nem éri el a tudatát, s így – a magyar valóságról mit sem akarván tudni – közeledik a kikerülhetetlen vég, az anankhé felé.

A görög drámák kórus funkcióját betöltő megszólalások erkölcsi didaxisa – a humanista elvek ellenpontozó újramondása a többféle értelemben is inhumán környezetben – tudatos rendezői eljárás, ám olykor kizökkentett egy-egy szereplő nem kifogástalan intonációja. A drámai hatás miatt itt életbevágó a pontosan stilizált, a személyességet kiküszöbölő, a törvényt a kimondás által jelenlévővé tevő beszéd, amit nem zavarnak meg az egyéni nyelvhasználat sajátosságai. Ez nem mindig sikerül, így az olykor felhangzó „belvár” hanglejtés zavaró dialektusként hat.

A bírósági jelenet kiváló, a díszlet felső szintjén a bírónő (Szirtes Ági), az ügyész (Borbély Alexandra) és az ügyvédnő (Pelsőczy Réka) küzdelme ezúttal a manapság szokásos – a független bíráskodással szembeni bizalmatlanság felkeltésére szolgáló – felhang nélkül példázza azt, hogy a bíróság nem igazságot, hanem jogot szolgáltat. Az egyik cigány vádlott szerepében Tasnádi Bence méltán nyerte el a legjobb férfi mellékszereplő díját a tudatlanságból és emberalatti nyomorból fakadó gyilkos dühöt megformáló monológjával.

A zenék (Kiss Ferenc) népdal-feldolgozások, s e munkában nem könnyű megtalálni az autentikus forrás transzformálásának arányait. Itt az előadás legvégén megszólaló zene drámai minősége (Jordán Adél nem kellően professzionális énekével) alulmaradt az erősebb színi jelenetekkel szemben, így inkább csökkentette a záró jelenet katartikus hatását: az írót megszemélyesítő Fekete Ernő a földön fekve, néma csöndben, lassított mozgással hengeredik be a színpad hátsó részében elhelyezkedő sötét üregbe, s tűnik el a semmiben. Föladja a földolgozhatatlan brutalitású világ megértésének kísérletét. Erős stilizáltság és a reális világból származó, elviselhetetlen konkrétumok feszítő együttese ez a nem hibátlan, de bátor és fölkavaró előadás.

A Bernhardi-ügy

Egy háború utáni osztrák magánklinika élete, karrierharcai képezik Arthur Schnitzler 1912-ben írt darabjának előterét, melyet az Örkény Színház állított színpadra. Ascher Tamás rendezése élvezetesen, finom iróniával világít rá a társadalmi-politikai hamis játszmák, az előítélet-rendszerek, illetve zárt ideológiai perspektívák összeütközésére.

Bernhardi professzor (Mácsai Pál) az általa alapított magánklinika nagy tudású igazgatója nem engedi oda a papot (Nagy Zsolt) a halálán lévő lányhoz, mert az gyógyultnak érzi magát, s nem tud a közeli végről. A professzor szerint épp az utolsó kenet okozna azonnali lelki és ezáltal fizikális összeomlást. Vitájuktól függetlenül a beteg meghal. A tudományos és a vallási perspektívát összeütköztető veszekedésükből per kerekedik hamis tanúkkal, akik szerint az orvos tettleg bántalmazta a papot. A képviselőháztól a sajtón keresztül az egész országban botránnyá válik az ügy, amelyben a zsidó Bernhardi és a katolikus pap szembenállása atavisztikus dimenziót nyer. A klinikán belül is azonnal megindul az intrika, hátba támadják, persze szakmai érvekre hivatkozva és a jogszerűség látszatával. A durván hierarchikus társadalomban a szolgalelkűség és az uralomra vágyás Janus-arcú alakjai érvényesülnek, a tömegek modern eszközökkel, nagyüzemi méretben történő manipulálása a politikai hatalom megszerzésének és megtartásának alapja.

A két kibékíthetetlen táborra szakadó társadalom egyik fele az ország keresztény alapjainak aláásásával vádolja Bernhardit, a másik fele mártírnak akarja látni, és ügyét bunkósbotként forgatná a klerikális reakció ellen. A professzor azonban nem akar jelképpé válni, csupán a konkrét ügy ténybeli igazságához ragaszkodik. Ám végső soron Bernhardi is saját – tudományos – perspektívájának foglya, kétszeresen is: nem csupán a vallás iránt mutatkozik „amuzikálisnak”, amikor a papot nem engedi a haldoklóhoz, hanem társadalmi-politikai vonatkozásban is, hiszen nem képes a politika sajátos logikáját, „éthoszát” sem átlátni saját ügyének kimenetelében, aminek végén két hónap börtönt kap. Keserűen mulatságos az a párbeszéd, amikor a pap utóbb „megvilágosodva” visszatér, s mindkettőjük számára kiderül, a másik a saját nézetrendszerének talaján csak úgy viselkedhetett, ahogyan az történt.

Mácsai nagyszerű játéka mellett Flint miniszter, a fiatalkori barát szerepében pompás alakítást nyújt Gálffi László: az eufemisztikusan „adminisztratív zseninek” nevezett Flint a gátlástalan, amorális politikus díszpéldánya, aki még tévedésből sem tartja be ígéreteit. Mai valóságunktól ugyanakkor elemeli a figurát Gálffi alakítása, ugyanis bizonyos intellektualitást és charme-ot nem lehet tőle megtagadni. Ascher Tamás kevés eszközzel és sok jó színészi alakítással létrejött áthallásos előadása az ironikus társadalmi pedagógia magas foka.

Istenítélet

Az Istenítéletet Mohácsi János – Kaposvár és Pécs után – immár harmadszor rendezi meg Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabjából, ezúttal a Vígszínház produkciójaként. A 2008-as pécsi előadást látva számos ismerős megoldással találkoztam, a díszlet lépcsőzetes kialakításától (ugyanúgy Khell Zsolt munkája) kezdve a Miller szövegét humorral keresztező dramaturgián át az allegro barbaro zenéig (ismét Kovács Márton), illetve a színen többfunkciósan jelen lévő zenészekig (Rozs Tamás, Kovács Márton, Károly Zoltán). Az az előadás meg is nyerte a 2009-es POSzT fő díját, sokat elemezték, s talán remake jellege miatt nem került a mostani verzió a zsűri figyelmének körébe.

Pedig kiváló színészi alakításokban itt sincs hiány: a Proctort játszó Stohl Andrásé, a feleséget alakító Herczeg Adrienné vagy Péter Katáé, az együgyű szolgálólány, valamint Hegedűs D. Gézáé Parris tiszteletes szerepében és folytathatnánk. A káoszt, a társadalmi rend minimumát is nélkülöző tömegjelenetek a mostani előadást is meghatározzák, bár a hangzavar sokszor olyan fokú, hogy nem érthető az egyes szereplők beszéde, csupán maga a felfokozott hangulat, az indulatok forrongása válik kézzelfoghatóvá.

A tudatlanságból, nyomorból, irigységből és félelemből fakadó gyűlölet, az irracionális bűnbakképzés, egyszóval a szociális téboly drámája ez, melyet szorongva nézünk, mert látjuk, hogy úgy kap lángra, mint a nádtető egyetlen szikrától. Az előadást követő, hosszú percekig tartó, csaknem alkalmi társadalmi demonstrációként is érthető vastaps az esztétikai tetszésen túl mintha arról is szólt volna, hogy a közönségben lappangó félelem átmenetileg felszakadt, és azt a biztatást kapta, hogy ha a hatalmi manipulációt, a visszaéléseket nyilvánosan és áthallásosan meg lehet mutatni, akkor azok ilyen végzetes formában a saját életében nem mehetnek végbe.

(Fotók: poszt.hu)