Nemcsak a versenyprogramot válogatókban, de a zsűriben sem kellett csalódnunk ezúttal. A felhozatal igen sokszínű volt, benne számos vidéki társulattal, akik a díjak többségét – megérdemelten – be is zsebelték. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül veszem sorra a versenyelőadásokat.

A díjazás során Zsótér Sándor kecskeméti Macska a forró bádogtetőnje bizonyult a legsikeresebbnek. A darab a legjobb előadás, a Maggie-t játszó Trokán Nóra a legjobb női főszereplő, a „testvérasszonyt”, Mae-t formáló Csombor Teréz pedig a MASZK és a Mozaik Egyesület legjobb női szereplőnek járó díját vihette el. Az örökségért küzdő amerikai családról szóló Tennessee Williams-adaptáció elsősorban nyelvi leleményessége miatt nyújtott maradandó élményt. A Google translate-et idéző Cat on a Hot Tin Roof-fordítás magyar szövegében felbukkantak angolul maradt félmondatok és hihetetlenül szórakoztató tükörfordítások. A forrásnyelven értőknek különleges csemegeként szolgáltak az ügyetlen fordításokat parodizáló anglicizmusok, például a „csinosan biztos”, a „felakasztotta a telefont”, a „megütöttük az eget”, a „púderszoba”, a „rám csöppentette a szemét” vagy a sógornő helyett igen kifejező módon használt sister-in-law-magyarítás: „nővérem a jogban”.

Az így keletkező, recsegő-ropogó szöveg azt a szándékoltan mesterséges jelleget erősíti, amely mind a színészi játékban, mint a különös díszletben megfigyelhető, és amelyet a darab cselekménye és viszonyrendszere alapoz meg. A Mississippi-deltában (Zsótérnál olykor Duna-deltában) játszódó színmű a rákban haldokló Big Daddy (Nagy Viktor) születésnapját mutatja be, akinek egyik fia alkoholista, a másik kiállhatatlan ficsúr, feleségeik pedig különböző módszerekkel igyekeznek a goromba bácsi kegyeibe férkőzni: míg Brick (Szemenyei János) neje, Maggie nagy munka árán fenntartott, fiatalos szépségével, addig Gooper (Szokolai Péter) asszonya, Mae minél több unoka – ahogy Maggie hívja: no-nyak szörnyek – gyártásával. A bizalomtól és intimitástól teljes mértékben mentes atmoszférát a papírmasészerű szereplők eltávolító játéka hitelesen tükrözi: párbeszédeik során többet néznek a közönségre, mint egymásra, arckifejezésük, látható érzelmeik alig-alig változnak.

Habár a fentebb említett anglicizmusok alapján az elidegenítő fordítói paradigma uralja Ambrus Mária és Zsótér Sándor magyar szövegét, ugyanakkor ennek a dichotómiának az ellentétes pólusa, a honosító fordítói módszer is megjelenik, hiszen az amerikai környezetben olykor magyar helység- és intézménynevek bukkannak fel. A Mississippivel és Memphisszel felváltva Duna- és Tiszaújváros, Szeged és Pécs kerül a darab virtuális térképére, illetve kiderül, hogy Brick és Maggie a Közszolgálati Egyetemre jártak, Mae pedig a család tudomására hozza, hogy Maggie a Hádában vette Big Daddy születésnapi kasmír köntösét. Erre a leleplezett nő visszavág, és megjegyzi, hogy a testvérasszony elpocsékolja a tehetségét anyaként és háziasszonyként, hiszen sokkal inkább a NAV-nál lenne a helye (Williamsnél egyébként itt FBI szerepel).

Örömteli, hogy a tatabányai Jászai Mari Színház kifogástalan Tartuffe-je is nagy sikert aratott: a szószátyár Dorine-t alakító Danis Lídiát ítélte a zsűri (méltán) a legjobb női mellékszereplőnek, a legjobb dramaturgnak pedig Szikszai Rémuszt, aki a darab rendezője is volt. A sziporkázó Parti Nagy-szöveggel folyamatosan nevetésre ingerlő előadás térhasználata ötletes, jelmezei és díszletei kifejezetten ízlésesek, a színészek játéka pedig professzionális volt. Szikszai Rémusz Tartuffe-jének cselekménye nemcsak attól tér el, amit Molière-től ismerünk, hanem attól is, amit a 2006-os Parti Nagy-átiratból. Az ötödik felvonás nem marad el (ahogy a tavalyi Örkény Színház-beli Tartuffe-ben sem, Bagossy László rendezésében): a hatalom képviselője – itt egy katona, Tartuffe titkárának, Lőrincnek (Mihály Csaba) a kíséretében – igazságot hirdet: az álszent Tartuffe-nek (Crespo Rodrigo) és a becsapott Orgonnak (Megyeri Zoltán) innentől együtt, összezárva kell élniük, ahogy – mint a darab explicit módon közli is – mind együtt vagyunk összezárva ebben az országban.

A darabot záró szürreális körtánc alatt, melyben az összekapaszkodó szereplők úgy keringnek a színpadon, mint a tér közepén lévő akváriumban úszkáló aranyhal, az egyetlen, aki még hivatalosan nem tagja a családi kényszerköteléknek, menekülőre fogja: Valér (Schruff Milán), Mariane (Pilnay Sára) vőlegénye kétségbeesetten dörömböl, majd kirohan a vészkijáraton, a többiek pedig a hatalmas akvárium vízfüggönyén keresztül tátognak némán, mint a halak.

A két felvonásos előadás – és egyesek szerint az egész POSzT – csúcspontja, mikor az első rész végén Tartuffe és Orgon előveszik a sokfunkciós, koporsószerű, ülőalkalmatosságnak is használt fadobozt, felnyitják, és kivesznek valamit: először csak egy elfeketedett kéz látszik ki a bútordarab mögül, majd egy egész test – darabokban. Mikor Tartuffe a karjába veszi, láthatjuk, hogy egy emberméretűnél nagyobb, összerakható feszület az; egy IKEA-Krisztus. Míg a félhomályban egyre hangosabban kezd szólni a szimfonikus Thunderstruck, a két kenetteljes férfi sorban leakasztja a falról a család tagjainak nagyméretű, keretezett képeit, és a helyükre – a vörös bársonyszütyőből előhúzott szögek segítségével – felfeszítik a kezén és lábán már gyárilag kilyukasztott, hatalmas Krisztust, jelezve, hogy innentől már nem a családé a főszerep Orgon házában.

Nemcsak Molière-, de Shakespeare-feldolgozások is gazdagították a POSzT klasszikusokat újraértelmező repertoárját. Alföldi Lear királya mellett, amelyet nem állt módomban megtekinteni, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában láthattunk Shakespeare-színművet, a Vízkereszt, vagy amire vágytokot, Bocsárdi László rendezésében, Nádasdy Ádám fordításában. Az előadás jelmeztervezője, Adriana Grand nyerte el a zsűri legjobb jelmezért járó díját. A szinte kivétel nélkül talpig bőrruhába bújtatott színészek megjelenése közül a legemlékezetesebb az egymást vízbe fúltnak hitt ikerpár, Viola/Cesario (Kovács Kati) és Sebastian (Derzsi Dezső) egyforma, kék színű pilótaruhája, amely kontextusidegenségével válik felejthetetlenné és távolról is felismerhetővé, az ezt viselő karakterek pedig könnyen összetéveszthetővé, ami a bonyodalom egyik okaként is szolgál majd. A másik kép, amely vélhetően örökre emlékezetünkbe ég, az Oliviát (Szalma Hajnalka) elkápráztatni vágyó, átvert Malvolio (Pálffy Tibor) megjelenése: fényes, fej fölé érő, lángokra emlékeztető aranygallérral ellátott rocksztár-köntös, alatta egyberészes, egész testet befedő, sárga színű sztreccsruhával, térdén a klasszikus masnival, lábán pedig szintén sárga, hosszú szárú acélbetétes bakanccsal, a KISS tagjainak sminkjére emlékeztető arcfestéssel.

A darab egyik rendhagyó megoldása, hogy minden színre lépő szereplő első megszólalásaként a játszó színész neve hangzik el. Ezáltal az előadás személyesebb, reflektáltabb lesz, a játszók pedig kettős szerepben tűnnek fel: egyszerre színészként és a Vízkereszt... adott karaktereként. A tér közepére szerelt forgó színpad számos játékra ad lehetőséget: eltűnésre, hallgatózásra, gyors jelenetváltásra, olykor pedig Olivia hatalma mértékének bemutatására is, hiszen egyszer sikertelenül, máskor sikeresen próbál a színpad forgásába (és az események folyásába) beleavatkozni: először hiába erőlködik, a forgás magával sodorja, később elég ereje lesz, hogy megállítsa, majd az ellenkező irányba forgassa az építményt.

A fesztivál utolsó napján ezt követte – zárásként – Vidnyánszky Attila végtelennek tűnő Don Quijotéja, amely minden szinten próbára tette a befogadást. Noha az alacsony színvonal a korábbiakban nem jelentett akadályt a hivatalos elismerés szempontjából, idén a Nemzeti Színház teljhatalmú igazgatója nemcsak fő-, de semmilyen díjat nem nyert, és különösebb tapsvihart sem aratott. A háromórás káoszban minden volt: repülő színészek, folyamatos flamencózás, dübörgő zene, playback-gitározás, kivetített univerzum, szakállas nők, női ruhás férfiak, a nézőtér feje fölött font háló, teljesen átrendeződő, hatalmas díszletelemek, szétszakított és eldobált könyvek, didaktikus szimbólumok, mégsem volt képes lekötni a nézők figyelmét.

Az egyébként nagynevű színészgárdát és a rengeteg statisztát nem használja ki a rendezés, Udvaros Dorottyának például sajnos csupán egy darab hús szerepe jut (hol felcsatolható műmellekkel és műfenékkel kelleti magát a színpadon, hol egy darab csülköt rágcsál a díszlet tetején, ahonnan fel- és lereptetik a zsinórok). Az előadás első perceiben gyönyörűen éneklő Tompos Kátya a további órákban inkább csak céltalanul császkál a színen, miközben különböző tárgyakkal (répával, kávéfőzővel, legyezővel) matat. Don Quijote (Reviczky Gábor) és Sancho Panza (Bodrogi Gyula) szélmalomharca valamiért felmagasztosul, miközben az előadás során a lehető legolcsóbb poénok röpködnek, legfeljebb néhány kényszeredett nevetésfoszlányt csalva ki pár nézőből.

A szerencsétlen lezárás (Vidnyánszky előadása, majd a másnapi, félig megszervezett, kínos díjátadó gála) ellenére színvonalas fesztivált tudhatunk magunk mögött, és reménykedhetünk, hogy a következő években gyakorlottabbá válik az új szervezőgárda, megoldódnak a helyszínek körüli problémák, és valamiképp teret kapnak majd az idei POSzT-ról teljesen hiányzó szakmai, kritikai viták. 

(Fotók: poszt.hu)