Oravecz Gergely 2010 májusától négy hónapon keresztül napi rendszerességgel adta közre a blogján ezeket a pár képkockából álló történeteket, melyek jó pár év elteltével ugyan, de végül önálló kötetként is megjelentek. Ez annál is örvendetesebb, mivel az internetnek rövid az „emlékezete”: az új folyamatosan maga alá temeti a régit, és így kiválóbbnál kiválóbb alkotások süllyednek alá a mélységekbe.

Márpedig Oravecz munkáiért valóban kár lett volna. A Blossza ugyanis nemcsak friss, izgalmas és szellemes, de a jelek szerint időtálló is; annyi legalábbis bizonyos, hogy a keletkezés és a kötetmegjelenés között eltelt fél évtized a mű egyetlen pontját sem mutatja avulékonynak vagy a keletkezés körülményeihez kötöttnek. Ezeknek a többnyire négy képből álló etűdöknek a sorozata ugyanis egyfajta önéletrajzi kötetté áll össze – méghozzá az önéletrajznak valamiféle rendhagyó értelmében. Négy hónap képes naplója, amely mégsem ír le nagy, átfogó ívet, hősével nem történnek az életét megváltoztató drámai események. Ehelyett mindössze apró-cseprő történések zajlanak, vagy esetleg még annyi sem; a stripek egy-egy váratlan gesztus, odavetett mondat, kósza gondolatfutam köré épülnek föl. Így válik telitalálattá az a képsor, amely Szabó Lőrinc Cigarettafüst című szonettje alatt fut, és amely mind a négy képen a dohányzó főszereplőt ábrázolja. A szonett zárlata ilyenformán a Blossza egyfajta ars poeticájává válik: „e kis füst, kék öncsalás, akármi, / tartalmat ad egy üres pillanatnak, / melyben nem tudnék semmit sem csinálni”.

Persze a Blossza darabjai távolról sem csupán képekkel illusztrált elbeszélői ötletek. Oravecz Gergely ügyesen és reflektáltan játszik a képi és a szöveges narráció viszonyával. A kettő ugyanis nem áll alá-, illetve fölérendelt viszonyban egymással, hanem kölcsönös hatások zajlanak le köztük, a rajzok és a szöveg hol kiegészítik, hol ellenpontozzák egymást. Mindemellett Oravecz vállalkozása azt is megmutatja, hogy maga a műfaji forma, a pár kockás comic strip jóval tágabb lehetőségeket is tartogat, mintsem hogy egy-egy poénra – vagy éppenséggel a csattanó elmaradására – fusson ki. Igen sokféle történetsor vagy épp pillanatfelvétel akad a kötetben, és mindig képesek meglepni az olvasót: Oravecz Gergely könyve nem válik kiszámíthatóvá, keresve sem találunk önismétlést benne. Az egészet a spleen és az irónia valamiféle finom elegye lengi át, amiben alaposan részük van a helyenként eszköztelen, helyenként szellemes megoldásokkal operáló rajzoknak is. Érzékenység és arányérzék kéz a kézben: érdemes kézbe venni Oravecz Gergely könyvét, mint ahogy érdemes figyelemmel követni újabb munkáit is, hogy ne menjünk messzire, a Műút lapjain, itt vagy éppenséggel itt (a lapszám végén).