Kevés olyan filmes dolgozik ma Hollywoodban, aki képes volt pályafutása során olyan egyéni látásmódot kialakítani, ami már a filmek nyitányában szinte azonnal érzékelhető. Ez önmagában még nem számít nagy elismerésnek, hiszen az évek során folyamatosan felhasznált filmes jegyek egy idő után untatják a nézőt, ám Tarantino esetében itt épp az ellenkezőjéről van szó: a több mint két évtizede tevékenykedő rendező olyan félreismerhetetlen stílussal bír, amelynek összetevői rendkívüli módon variálhatók. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy pályafutása során ez a folyamatosan csiszolódó és egyre könnyebben felismerhető ábrázolásmód számos műfajban felbukkant. Tarantino készített már gengszterfilmbe oltott tisztelgést a francia újhullám előtt (Ponyvaregény), blacksploitationnel kevert klasszikus bűnügyi filmet (Jackie Brown) vagy éppen a western vizuális és narratív sajátosságait hordozó második világháborús eposzt (Becstelen brigantyk). Legújabb filmje, az Aljas nyolcas sincs másképpen felépítve, csak a keret ez esetben a western, a „töltelék” pedig a thriller vagy éppen a kamaradráma. A gond ez esetben csak az, hogy a ’90-es évek óta folyamatosan gyarapodó Tarantino-rajongók közé maga a rendező is beállt, és úgy tűnik, végérvényesen elájult saját zsenialitásától.

Néhány évvel a polgárháború után járunk a hóviharoktól zilált Wyomingban, ahol a fejvadász, John Ruth éppen egy foglyot szállít a közeli Red Rock nevű városkába, hogy felakasztassa. Ruth és Daisy útját két idegen is keresztezi: Marquis Warren, egykori északi őrnagy és Chris Mannix, a hírhedt déli lázadócsoport vezetőjének fia. A postakocsiban utazó négy utas között természetesen már a film elején konfliktus bontakozik ki, hiszen míg Ruth és Warren az északi hadseregben szolgált, addig a nagyszájú Mannix a konföderáció leghírhedtebb bűnbandájába tartozott. Az egyre közelgő hóvihar miatt a postakocsi utasai kénytelenek megállni egy pihenőben, ahol négy idegent találnak. Az embert próbáló időjárás és a kényelmetlen szituáció miatt a feszültség folyamatosan nő a szereplők között, amely nem csupán a politikai nézetek különbségében rejlik: valaki nem az, akinek mondja magát, és egyetlen célja, hogy kiszabadítsa Daisyt.

A film nyitányában megjelenő északi–déli ellentét a kunyhóban sem enyhül egy percre sem, ugyanis a vendégek között ott van a déli hadsereg egykori tábornoka, Sandy Smithers, aki annak idején Warren ellen harcolt a Baton Rouge-i csatában. A kettőjük között feszülő konfliktus adja a film cselekményének egy részét, amelyben megidéződnek a mai napig tartó amerikai belső ellentétek okai és következményei. A probléma ezzel az, hogy a rendező előző két filmjével ellentétben az itt húzódó társadalomkritikának is felfogható ellenségeskedés nem tart sehová. Az északi és déli vendégek párharca Smithers és Warren között zajlik, aminek a vége a Tarantino-filmek legkegyetlenebb és egyben legabszurdabb jelenetében csúcsosodik ki, majd az ellentétek hirtelen a semmibe szállnak, ugyanis a Daisyt segítő szereplő elkezdi megvalósítani titkos tervét. Pedig a filmben ábrázolt ellenségeskedés mögött rendkívül mélyen gyökereznek a konfliktusok: a területi és felfogásbeli ellentéteken felül a film első felében felbukkannak a faji alapú problémák, és a sokszor reflektálatlan, romantikus vadnyugat-képhez kapcsolódó erőszak problémaköre, amelyeket Tarantino finoman, szinte már karikatúra-szerű karakterein keresztül mutat meg, ám azon a ponton, amikor a fent megemlített rejtélyhez köthető történetszál elkezd kibontakozni, mindezek háttérbe szorulnak, vagy teljesen eltűnnek. Tarantino ezeket a társadalmi problémákat csak megemlíti, és látszólag ügyesen keveri bele a film központi cselekményébe, ám néhány szellemes párbeszéden – mint például a hóhér és a fejvadász eszmecseréje a gyilkolás jogosságát illetően – és emlékezetes jeleneten kívül nem foglalkozik velük mélyebben. A rendező előző két filmjével ellentétben, a különböző történelmi korokhoz kapcsolódó és a mai társadalomra is kivetíthető problémákat félresodorja a nagy rejtély, amely átveszi a film cselekményét, és nem képes végig fenntartani a feszültséget, s ezáltal az érdeklődést.

A játékidő tetemes részében a már említett talány válik a film legfontosabb cselekményszálává, melyben a kunyhóban rekedt utasoknak minél gyorsabban meg kell találniuk a cselszövőt. A kamaradrámák legnagyobb feszültségforrása maga a szűk tér és a benne tartózkodó, általában gyökeresen különböző emberek: az összezárt szereplők folyamatos interakcióban állnak egymással, és e kapcsolatok során kidomborodnak az esetleges ellentétek vagy az egymáshoz fűződő viszonyokból eredő sérelmek. Ez az Aljas nyolcassal sincs másként, hiszen az egy szobába szorulók először politikai nézeteik miatt kerülnek szembe egymással, majd utána egy közös ellenség megtalálása lesz a konfliktus forrása, s e feszültséget tovább erősíti a kinti zord és életveszélyes időjárás. Természetesen, ahogy Tarantinótól megszokhattuk, a film bravúrja nem magában a kerettörténetben található, hanem a különböző, elsőre összeférhetetlen műfaji sajátságok keveredésében, ugyanis a western műfajának külső jegyeit a lehető legsimulékonyabban képes beleilleszteni John Carpenter A dolog című filmjének paranoid hangulatába. Az analógiát már a film nyitányában is több elem egyértelműen megerősíti: Ennio Morricone baljós zenéje, Kurt Russell jelenléte és a végtelen havas préri látványa mind Carpenter klasszikusát idézik meg, ahogy a történet felépítése is erre játszik rá. Az Aljas nyolcas pedig tökéletesen képes vegyíteni ennek a két műfajnak a sajátosságait, és olyan keveréket hoz létre, amely egyszerre játszik rá mind a western, mind pedig a (body)horror sajátosságaira, amit egy ideig rendkívüli élvezet nézni.

Tarantino filmjének legnagyobb hibája éppen az, hogy a tökéletesen felépített feszültség, a valóban remekül megírt (bár sokszor nem túl jól eljátszott) karakterek és a különböző cselekményt kuszáló események a film előrehaladtával kinövik a teret, ami azonban nem tágul ki. Egy idő után a cselekmény bonyolítása unalmassá válik, és a film utolsó szakasza teljes érdektelenségbe és önismétlésbe torkollik a hosszú és nemegyszer erőltetett párbeszédek miatt. Pedig számtalan olyan apró fogás van a filmben, ami feszültséget teremt, és remekül adagolja az oldódáshoz szükséges humort, ám ezek a momentumok a film végére eltűnnek, és a jó előre megismerhető végkifejlet már nem mozgatja meg a nézőt.

Már a Django elszabadulnál is érezhető volt az aránytalanság, ám az Aljas nyolcas esetében nincs meg az a központi téma, ami megmentené a kifulladástól. A monumentális játékidőt nem lehet érdemben kitölteni egy ilyen történettel, ami annak fényében főleg fájó, hogy az elsőre meglepetésekre építő rejtély a filmben elrejtett és mai napig fontos társadalmi problémák tárgyalása elől „lopja el” a játékidőt. Ennek ellenére a film tele van szellemes és jól megírt párbeszédekkel, és habár kissé öncélúan, de remekül játszik a western mint romantikus műfaj kifordításával, egyszerűen túl nagyra duzzadt és a végére kifulladt. A dolog hiába utazott a jéghideg Wyomingba.