Reggel még olyan élénken élt bennem az álmom, hogy gyorsan átlapoztam az otthon lévő Eco-könyveimet, hátha tényleg létezik ilyen írás. Az egyik kedvenc Eco-kötetem, a kevésbé ismert Bábeli beszélgetések tele van hasznos szövegekkel: Hogyan létesítsünk közkönyvtárat?, Hogyan fagylaltozzunk?, Hogyan legyünk indiánok?, Hogyan írjunk katalógusbevezetőt?, sőt, Hogyan utazzunk lazaccal? A nekrológról azonban nincs semmi, sajnos. Mondhatnám, hogy elszomorodtam, hiszen olyan ecós–borgeses gesztus lett volna megtalálni nála a szöveget, amelyről álmodtam, ami róla szól, és amit ő írt, és amely alapján megírhatom róla a nekrológot. De amúgy sem voltam éppen túl vidám, ez nem olyan műfaj, nem olyan esemény. Közben aztán leragadtam a könyv előtt, sokadszor olvastam el a kötet humoreszkjeit, újra könnyesre röhögtem magam Lolita-paródiáján, a fiktív lektori jelentéseken, az Antonioni-, Godard- és egyéb filmekhez készített forgatókönyv-generátor szövegén, és azon a, narratológiai kurzusaimon gyakran emlegetett írásán, amelyben összefoglalja, hogy milyen elbeszéléstechnikai jegyek alapján különböztethetjük meg a pornófilmeket a „közönséges” filmektől. Így aztán most, hogy ezt a szöveget írom, tulajdonképpen abban a paradox helyzetbe kerültem, hogy szomorúnak kellene lennem, és persze, az is vagyok, de közben lelkesen vigyorgok az imént olvasott szövegeken. Hát, biztosan nem így kell nekrológot írni…

Például korrektül, kissé unalmasan, de pedánsan végigmehetnék az életművén, elmondhatnám, hogy az 1960-as évek strukturalista közegében miért volt jelentős a Nyitott mű, mi jellemző Eco szemiotikájára, hogyan kapcsolódik az értelmezés és a túlértelmezés problémája az életműhöz. Meg persze megírhatnám, hogy mekkora szenzációt keltett A rózsa neve, miért robbanhatott akkorát és miért lett a (vagy az egyik a) posztmodern regény. Értekezhetnék arról, hogy igaza van-e azoknak, akik szerint a későbbi regényei már nem olyan jók. Megvédhetném Ecót (nyilván rászorul) vagy kritizálhatnám, mondván: már A rózsa neve sem volt azért akkora remekmű (ez talán egy nekrológban nem lenne túl elegáns). Közben ügyesen (remélem, ügyesen) elkenném, hogy az utolsó regényét még nem olvastam, mivel nem tudok olaszul, és tulajdonképpen ugyanezen okból a szerzőnek az olasz irodalomban betöltött pozícióját is csak viszonylag felszínesen ismerem (a „viszonylag felszínesen” kifejezést valahogy álszerénységnek próbálnám feltüntetni, holott inkább eufemizmus).

Lehetnék persze hatásvadászabb is, írhatnék A rózsa nevéről mint bestsellerről, hangsúlyozhatnám, hogy milyen híres film készült belőle (a legtöbb internetes portálon megjelent megemlékezés fontosnak tartotta, hogy kiemelje: a filmadaptáció főszerepét Sean Connery játszotta – nyilván ez is Eco hírnevét öregbíti). Megemlíthetném, hogy A rózsa neve még egy Iron Maiden-számot is megihletett. Írhatnék az „ecós” regények divatjáról, arról, hogy a Foucault-inga és A prágai temető összeesküvés-elméletei mennyivel izgalmasabbak, mint mondjuk Dan Brown könyvei (tényleg azok, csak hát ezzel sem mondtam sokat).

Vagy lehetnék személyesebb, és felidézhetném, hogy a Hat séta a fikció erdejébent annak idején kölcsönadtam a barátnőmnek, majd nagyvonalúan neki is ajándékoztam. Aztán amikor később már a feleségem lett, egyszer nevetve közölte, hogy nem tudja eldönteni: a kölcsönadás/ajándékozás a behálózási tervhez tartozott-e, vagy a házasság tulajdonképpen a visszaszerzési hadművelet végső, kétségbeesett lépését jelentette. Elmesélhetném, hogy A rózsa nevét nyolcadikos koromban vettem először a kezembe, de olyan száz oldal után abbahagytam, mert nem értettem, hogy a gyilkosságok mellé minek az a sok filozofálgatás. Aztán gimnázium vége (vagy egyetem eleje?) felé nagyjából 3-4 este alatt egy szuszra olvastam végig, és már kezdtem is a Foucault-ingát. Hogy lényegében előbb olvastam Eco-féle krimiket, mint Conan Doyle-t vagy Agatha Christie-t – meg persze ne beszéljünk arról, hogy nem ismertem még Borgest, Wittgensteint, Bahtyint, fogalmam sem volt a posztmodernről (aztán lett, mostanában megint nincs), mégis működött a regény.

Írhatnék arról, hogy Ecót nemcsak a konkrét művei miatt szerettem (szeretem) nagyon, hanem valahogy a jelenség tetszik benne. Az, hogy egy ember egyszerre lehet a szemiotika egyik legfontosabb kortárs tudósa, a középkori esztétika szakértője, jelentős és közkedvelt regényíró. És közben írt egy-egy cikket arról, hogy miért lehet sikeres a Derrick című német krimisorozat, miért szolgálnak fel mindig borsót a repülőn (és tényleg!), vagy mitől remekmű a világ egyik legnagyobb giccse, a Casablanca. Meg humoreszkeket, nem is rosszakat. Ez a humor egész munkásságát végigkísérte: már a Nyitott mű utolsó tanulmányának az édeni nyelv szemiotikájáról szóló félig komoly, félig parodisztikus szövegében ott volt, s persze az sem véletlen, hogy A rózsa neve egyik legfőbb témája a nevetés, Jézus nevetése és Arisztotelész Poétikájának második, komédiával foglalkozó szakasza (amely elveszett). Valahogy Eco egész lényéhez hozzátartozik a szellemesség, regényein és teoretikus szövegein is az a kutatói izgalom sugárzik keresztül, ami miatt oly sokan kezdtünk (és talán kezdenek még) irodalommal, történelemmel vagy esztétikával foglalkozni. Rég nem azért olvasom vagy ajánlom már a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című könyvét, mert konkrétan használható tanácsok lennének benne. Persze azok is vannak, de sok minden nagyon olaszspecifikus benne, és néhány kutatás-módszertani megközelítés manapság, az internet idején talán már kissé avíttasnak hat. De szemléletmódja, problémaérzékenysége és a könyvön átsugárzó tudományos lelkesedés még ma is sok mindenre megtanít.

Valahogy mindig is ezt a tudósfigurát csodáltam benne, amelyet még a regényeiben is megtestesített. Hozzátartozott az is, hogy az előadásaira alig lehetett beférni, vagy külön tévéműsorok mutatták meg labirintusszerű könyvtárát. Az egyébként nem a legsikerültebb Loana királynő titokzatos tüze című regény története talán a legjellegzetesebben mutatja meg e szerepet: az elbeszélő egy baleset következtében amnéziás lesz, pontosabban csak az olvasmányaira emlékszik, s az élete során elolvasott művekből kell visszanyomoznia saját élményeit. Ha a természettudományos tudós publikus eszménye a kívülálló zseni, a kócos Einstein vagy a tolókocsiba kényszerült, gépi hangon beszélő Stephen Hawking, akkor a bölcsésztudósé a könyvek közt élő, ám mégsem gyakorlatiatlan Eco, aki mindenhez hozzá tud szólni, ha kell, mélyen és alaposan, ha kell, szellemesen és közérthetően. Nehéz még egy tudóst elképzelni, akinek temetését hazája állami tévécsatornája egyenes adásban közvetíti. Eco azt bizonyítja, hogy még létezik a „klasszikus” tudósszerep, a reneszánsz ember, aki mindenhez még ha nem is egyforma, de magas színvonalon tud nyúlni. De már inkább a múlt időt kell használnom, hiszen Eco halálával talán ettől a szereptől is búcsúznunk kell. Hiányozni fog…