Dekomponáltság, hőshiány, regiszterkeverés, alogikus történetvezetés, montázstechnika. A ’90-es évek kritikai recepciója e kulcsszavak mentén vizsgálta Garaczi László prózáját. A szerző új kötete a ’85 és ’95 között megjelent szövegek prózapoétikai megoldásait idézi, a korai írásokhoz kötődő befogadói stratégiákat működteti; nem mondunk tehát újat, ha a Wünsch híd kapcsán az említett jellemzőket hangsúlyozzuk. A negyedik lemur-vallomás ugyanakkor a szerző írásainak olyan – eddig kevésbé érzékelhető – minőségeit is megmutatja, melyek a gyakorlott Garaczi-olvasók számára is újdonságként hathatnak.

„(N)ekem akkor se lesz történetem (…) a valóság pöttyösnek bizonyul. Vagy még inkább rácsszerkezetűnek. Mindenesetre kevés hajlandóságot mutat arra, hogy regénnyé álljon” – olvasható a szerző első prózakötetében. A neoavantgárd jegyeket magán viselő, sajátos tipográfiai eljárásokat alkalmazó Plasztik kijelentése az írói pálya kezdetét tekintve ars poétikus. A referencialitást radikális módon megkérdőjelező, „ornamentikus” írásmód reprezentáns kötetét, a Nincs alvás!-t követően azonban az életműben a történet szerepe felértékelődött. A lemur vallomásaival és a 2006-os metaXával megjelent a nagyforma, a nagyobb ívű elbeszélés kidolgozásának igénye. A Wünsch híddal a klasszicizálódás nem folytatódik.

A kötet darabjainak ideáltípusa a fragmentum. A tematikus csomópontok (felnövekvés, szülő–gyerek-viszony, párkapcsolat, emlékezet, elmúlás, halál) és a szövegszerű ismétlődések nem teremtenek konzisztens elbeszélést, épp az ellen hatnak. A könyv összefüggő motívumrendszert működtet; a visszatérő elemek (gyűrű, holttest) biztosította koherencia azonban látszólagos. A trópusok a jelentések sokaságát hívják elő – akárcsak a rejtélyes(kedő) cím. A funkcióját vesztett, városligeti híd kellően sokféleképpen értelmezhető ahhoz, hogy jól működő metafora lehessen; szerepe azonban a kötet egészét tekintve marginális. A híd csupán egyetlen helyen jelenik meg, s itt finoman utal a könyv egyik központi témájára, az emlékezés kérdéskörére: „Az állatkert, a múzeum, a T alakú Wünsch híd. Erre járt a / földalatti, a sínek betemették, néhány méternyi földön ível / át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincs- / nek”. Az emlékezet mint testi élmény („a bőröddel emlékezel. Megérinted az asztalt, a pla- / font, a férfi fehér köpenyét”), filozófiai kérdés, a múltrekonstrukció és a feledés problémája az, amely a – Hazai Attilának is ajánlott, a barát alakját megidéző, rá emlékező – kötet egészén végigvonul.

A Wünsch híd a formát, a kompozíciót tekintve egységes, tagolt, szigorú szabályosságot mutat (kilenc fejezet, hét-hét szöveg). A kötetstruktúra azonban megtévesztő – csakúgy, mint a (pszeudo)strófákba rendeződő írások szerkezeti stabilitása. A kötet darabjai epikus jellegű, történeti maggal rendelkező, narratív versek; avagy lírai, olykor ritmikusságot mutató, felülretorizált, ellipszisen alapuló, talányos prózaszövegek. E kettősség, illetve a forma-tartalom feszültsége alkalmat ad arra, hogy a műfajiság kérdése (újra) a vizsgálódás középpontjába kerülhessen. Csaknem minden Garaczi-kötet műfaji besorolása problémásnak volt mondható. Farkas Zsolt ’94-ben például a Nincs alvás! darabjai kapcsán a műnemi határok lerombolását hangsúlyozta; Kemény István Garaczi első írásait plasztik-verseknek nevezte; a vallomásokkal pedig az önéletíráshoz kötődő elméleti kérdések vetődtek fel. A Wünsch híd szövegei – pusztán a formai jellemzők alapján – versként olvasandók; s a líraisághoz kötődő érzékiség az, amely az eddigi lemur-prózákat tekintve valóban kellemes meglepetés.

A szenzuális ingerek, illatok, hangok, színek (kiváltképp a Hazai-kötet címét idéző, folyton visszatérő kék), taktilis érzékletek, jól exponált képek teszik érzékletessé a Wünsch híd egyes darabjait. A vizualitás fontossága már A terület visszafoglalása a madaraktólban és a Plasztikban is szembetűnő volt – bennük rajzok, képversek és Galántai György fotómontázsai kaptak helyet. A Wünsch híd esetében az (ezúttal szövegimmanens) képiség központi szerepe a mikromegfigyeléseken, az apró részletek kidolgozottságán alapul. „Vakolathiány, csupasz mellkas, a padon ülő férfi bő- / rén a pórusok, szőrszálak”; „A borotván a fehér habba ke- / vert szőrszilánkok”; „Egy légy áll a kezén, figyel, tisz- / tálkodik, hátsó lábával lesimítja a szárnyát, a vége / ruganyosan visszapattan”. Az elbeszélő (lírai én) egyes esetekben a szöveg filmszerűségének képzetét kelti, optikán keresztül tekint a témára (verstárgyra): „Villanások, mozgó, alakuló formák, az eredetinél élethűbb má- / solatok. Élesedik a kép, az ablakban őszi táj, szivarfatermések / zárójelei”; „Felerősödnek a / részletek, a szivarfa termésének fekete, ráncos héja”.

A láttatásmód nagyban eltér az eddigi lemur-könyvekétől; de különbözik a megszólalás tónusa is. A humor elveszíti elsődlegességét; a nyelvi leleményekből, regiszterkeverésből kinyert (korábban gyakran túlhajtott) poénok eltűnnek. A kötet első két fejezetében feltűnik a Mintha élnélben és a Pompásan buszozunk!-ban megismert, önmagát módszeresen tanulmányozó, az unalmat programszerűen művelő gyerek karaktere. A kezdetben kettős szólamot működtető szöveg (naiv, infantilis; jól képzett, bölcselkedő) egyre komolyabbá, komorabbá válik. A vallomások tudálékos, szellemes gyermeki elbeszélője itt koravénnek hat. Megjelenik a szülőktől való elszakadás, az öregedés, az elmúlás témája („Lejön a bőr a[z apa] könyökéről, kopaszodik, kövéredik, elle- / sett pillantásában ott sötétlik a halál.”; „Gyűrődéseken vándorló foltok. Megnyúlsz, / kihullsz, megrogysz. Elfogyva heggyé nehezülsz.”).

A hosszabb időtávot átfogó kötet látványos törekvése, hogy kiépüljön a kapcsolat a három lemur-vallomással. Garaczi számos szituációt, motívumot idéz, a vallomásokban szereplő szöveghelyeket ír újra. A Wünsch hídban témaismétlésre (a Mintha élnél kisgyerekkori és a Pompásan buszozunk! iskolás élményei, az Arc és hátraarc katonasági jelenetei), köteteken átívelő motívumokra (lukácsi bibircsók, a szerelemsor „obligát intézménye”), szövegszerű ismétlődésekre bukkanhatunk („Mennyi év, meny- / nyi megszámlálhatatlan perc, óra, nap. Mennyi ideje állok / itt megérinthetetlenül”; „lenyúz- / tad az ént”). A mindig más alakban és értelemben felhasznált lemur most nem macskamajom, visszajáró kísértet vagy Lemur Miki, az alteregó, hanem a (több női karaktert jelölő) Liza által kitalált becenév. A lemur már az Arc és hátraarc esetében is csak kötelezően szerepeltetendő elemnek tűnt; ám nem is ettől válik a Wünsch híd a sorozat darabjává. Sokkal inkább attól, hogy benne az élettörténetet – ironikusan elmesélő – vallomások összekötésének gesztusa mutatkozik meg. A szintéziskereső könyv kimért és kiérlelt, arányokat (ezúttal) nem tévesztő; érdemes a figyelemre.

(Fotó: Litera)