Füst Milán hatsoros bűnügyi hírből született drámája egy tragikus szerelmi háromszög mikrotörténetének lélektani realizmussal megrajzolt kibontása, melyet a hazai rendezők pár évente újra felfedeznek maguknak. A Boldogtalanok nagyszerűen felépített, szűk és nyomasztó világa, ahol minden szereplő csapdahelyzetet teremt maga és a többiek számára, a mű szikár, kimért nyelvezete, a szaggatott, töredezett dialógusai által megteremtett figurák mind kiemelkedő drámává teszik Füst klasszikus és időtlen darabját. A pécsi előadásnak a dráma nyújtotta lehetőségekkel részben sikerült élnie.

Bagossy Levente díszlete az előadás egyik kiemelkedő pozitívuma: a rothadó, penésszel körbeszőtt vizes falak adják meg az előadás alaphangulatát. A teret négy ajtótok tagolja, az üres ajtókeretek egyre kisebbek, a díszletbe a sötétségből-semmiből belépő szereplők így mintha egy málló polgári lakásról készült festménybe lépnének, majd távozásukkor ugyanúgy a semmibe tartanak. Az egyirányú, behatárolt út és a perspektivikusan szűkülő tér mind a darab determinizmusát erősíti, a szereplőknek nincs valódi mozgástere, döntéseik pedig minden esetben fatálisak, és a tragédiák sora felé vezetnek, a keretek közül csak az életből kilépve lehet távozni. Míg a darab elején kissé túlzónak hat az égdörgés, a vihar, víz és erózió szimbolikája nagyon szépen és következetesen végigvitt: a motívum használatának csúcspontja a második felvonásban Darabont Mikold (Nemesváraljai Gyarmaky Róza szerepében) feszültségteljes, végletekig húzott játéka a beázás okozta pocsolya fölé helyezett pallón, melyen sokáig képes egyensúlyozni a főszereplő, de a vízbe lépés végül elkerülhetetlen.

A legerősebb színpadi jelenlét és a legösszetettebb karaktermegformálás is Darabont Mikoldhoz köthető, aki érzékenyen jeleníti meg a végtelenül boldogtalan, de szerelméhez görcsösen kapaszkodó, az őrület szélén táncoló nőt, aki végső kétségbeesésében Húber Vilmos (Mihályfi Balázs) új szeretőjét, Víg Vilmát (Vlasits Barbara) is a romló falak közé költözteti-csábítja. Bár a darab szereplőinek sorsát Vilmoshoz való viszonyuk határozza meg, az előadás dinamikáját Darabont Mikold szenvedélyes játéka adja. Mihályfi Balázs Vilmosa kiüresedett, semmibe révedő tekintetű, szűkszavú figura, aki nemcsak saját érzelmeit és múltját fojtja-takarja el, hanem fekete napként nyel el minden fénysugarat (az általa vezetett nyomda ablakain is alig szűrődik be a fény), vissza pedig semmit sem tükröz. Emellett viszont Vilmos megformálása nem elég karizmatikus és erőteljes ahhoz, hogy a néző elhiggye mindazt, ami elhangzik róla, vonz- és csábereje nem jelenik meg a színpadon, így az őt körülvevő nők végletes érzelmei és ragaszkodása, önmaguk teljes feladása nehezen érthető.

Füsti Molnár Éva kiemelkedően teljesít a Harmadik Színház Piszkavas című előadásában szenilis, rosszindulatú öregasszonyként, ám Özv. Húber Evermódné, a nyomdász anyja szerepében mintha ugyanazt az alakítást másolná. A komika groteszk, túlzó gesztusai a Piszkavas karikaturisztikus atmoszférájában nagyon jól működnek, a Boldogtalanok lélektani realizmusra épülő, fojtott, nyomasztó légkörében túljátszottnak és idegennek hatnak, és sokkal kevesebb humor fakad belőlük, valamint a karakterben rejlő tragikum sem átütő, végzetes döntése pedig a játék által nem megalapozott.

Darabont Mikold alakítása mellett szintén kissé egysíkú a szerető szerepében Vlasits Barbara által játszott karakter, aki az utolsó pillanatig nem lép ki az egyszerű, szerelmes naiva szerepköréből. Amennyire nem érződik Vilmos mindent elsöprő vonzereje, annyira kézzel fogható a Tóth András Ernő által alakított Sirma Ferenc hentesmester kiváltotta antipátia és szánalom, mely egyszerre építkezik a figura kétségbeesett ajánlattevéseiből és a neki kiszolgáltatott nők reakciójából. Kiemelhető még Herczeg Adrienn Rózsija, a nyomdász testvére szerepében, aki Darabont Mikold mellett a legösszetettebb módon jeleníti meg Vilmoshoz fűződő ambivalens viszonyát.

A Boldogtalanok pécsi előadása több jó alakítás ellenére azonban hiányérzetet hagy maga után. A tragédia csúcspontja sokkal inkább Róza gyermekének elveszítése – melyben a nő szenvedésének betetőzését és a Vilmoshoz kötődő utolsó láncszem elpattanását egyszerre láthatjuk –, mint a tragikus végkifejlet. A szerelmi háromszög és egyben az előadás végét a fiatal naiva, Víg Vilma öngyilkossága jelenti, de mivel Róza személyes, összetett tragédiája sokkal jobban kifejtett és megalapozott az előadásban, a néző is vele azonosul, Vilma halála pedig nem jelent fokozást, és nem tud igazi katarzist kiváltani.

(Fotó: Körtvélyesi László)