A modern elégiát hagyományosan a veszteség- és hiánytapasztalatok meg- és túlélésének költészeteként értelmezik, azonban újabb elméletei alapján a terminus ennél többet is magába foglal. Túlnyúlva a műfaj, sőt a költészet határain, az elégia inkább hangoltság, mely a világ veszteséggel és hiánnyal telítettségére irányítja a figyelmet. Krusovszky Dénes új verseskötete is e fogalom köré szerveződik.

Már az eddigi műveiben is észlelhető volt az affinitás az ilyen értelemben fölfogott elégikusság iránt. A „máshol-történések” (Sántha József), egy rejtőzködő történet és az ezáltal áthatott vagy alig láthatóan fölsebzett versszituáció egymásra játszása eddig is meghatározták szövegeit, legyen szó líráról vagy prózáról. A szerzőnek ráadásul – „analitikus elmeként” (Bazsányi Sándor), mérsékelt, „lassú léptű” költőként (Bán Zoltán András) – sajátja az elégikus diszpozícióra jellemző reflektáltság, visszafogottság is.

Műveinek e sajátossága itt hangsúlyosan a múlt-jelen oppozíció időbeli dimenziójával gazdagodik, az Elégiazaj számos rövidsoros szabadverse és – a korábbról ugyancsak ismerős, de itt hosszabbá és személyesebbé váló – prózaverse a „meg nem valósult történet helyén” létrejövő teret (Krusovszky), vagy „vákuumot” (Márton László) mutatja fel, tapogatja ki. A szövegek sokszor azáltal teszik ezt, hogy metaforákkal vagy hasonlatokkal „leplezve” érzékeltetik valaminek a hiányát. (Bazsányi Sándor) A versek közé ágyazott Erdély Miklós- és John Ashbery-mottó mellé fölvehetnénk egy harmadikat, ugyancsak ez utóbbi, Krusovszky számára oly fontos költőtől, mely jól magába sűríti a kötet törekvéseit: „something went wrong there a while back. / Just don’t ask me what it was.” (Crossroads in the Past).

Az egyik ilyen meghatározó múltbeli veszteség-tapasztalatot a szerelmi különválások alkotják. A mindennapi környezet megtelik a múlt zajaival, ami kikényszeríti az emlékezést: „Ebből az elviselhetetlen zajból, / hogy mindenről folyton eszembe jutsz” (19), „hogyan is szabadulhatnék, / ha még a ruháid is beszéltek hozzám?” (71) Az elégiákra jellemző reflexió-kísérlet megjelenik ennek kapcsán a Rückbau című versben, ahol az egykori kapcsolat zátonyra futásának megértésére tett igyekezet – párhuzamosan a panelházaknak a versszituáció jelenében látott visszabontásával és a mögöttes táj várt előbukkanásával – megfeneklik a múlt feltárásától való félelmen. E félelem szépen szívódik föl a jelenbeli látványban a verset záró képben: „félni kezdtem, hogy valami más bukkan majd ki a házsor / takarásából, mint amiben reménykedni érdemes.” (47)

Múlt és jelen persze nem állíthatók egyszerűen ellentétbe. Krusovszky egyes versszituációiban a kettő érintkezik egymással, mint A kertkapu hazatérés-jelenetében: „az indulás / és az érkezés / végképp egybehajlott” (10). Máshol „az idő rétegei összetömörültek” (62); a múlt darabkái együtt rezdülnek, és lépnek működésbe, egymásnak feszülve vagy összhangba kerülve, de így vagy úgy, módosítva egymást a tapasztalatban. Az Augarten fái fölött című prózaversben e tapasztalat ellenségesként, az emberi létezést eltörpítőként jelenik meg: „figyeltem […] a feszültséget, ami a barokk ösvények öncélú pompája és a háborús épület nyers praktikuma, letisztult, gyomorforgató őszintesége között vibrált, egészen addig, míg egy váratlan pillanatban összhangba nem fordult, csakhogy, ezt is meg kellett értenem rögtön, miellenünk fordult összhangba ez a két embertelen rész” (53–54).

Az emlékezés egyként mutatkozik vadászatként (A forrás) és bányamunkaként (Telér): „A felejtés bányájának / mélyén meglapuló telér, / hogy talán mégis / fel tudsz hozni valamit” (34). A „foszló” (66) vagy „döglött idő” (64) ellenében végzett munka nem mindig sikeres: „a bomlás édes avarszagában / semmi sem emlékezett ránk.” (65) Kiveszünk ebből a világból, tér vissza az elégikus tradíció ismert panasza, „könnyebben bomló anyagból” (36) vagyunk, mint dologi környezetünk: „De ha egyszer megjelenik majd valaki, / hogy hiányunk alakját gipsszel töltse fel, / az a formátlanság, amit megtalál, / elég magyarázat lesz minden rémálmunkra.” (82)

Az Elégiazaj nagy részét olyan emlékezésversek képezik, melyek egy korai, gyakran a vidéki gyermekkorból, „az unalom és a félelem / felfedezése előtti korból” (34) eredő emlékek nyomába szegődnek, melyek során kitüntetett szerep jut az érzéki tapasztalatoknak. Pontosabban ezek tünékenységének és elvesztettségének, legyen szó a „ruhába tört nyers fű illata utáni vágyról”, a „nedves szivacs / zavarba ejtően finom tapintásáról”, „a bőr surrogásáról”, vagy „az elfújt gyertyák illatáról” (20–21), ahogy azok a Részletek nagy elégikus kérdéssorában föltűnnek, hogy aztán érkezzen a kérdezést berekesztő válasz: „Semmi ilyesmire nem emlékszem.” (21) Pedig ezek az érzéki emlékek, olyan csekélységek is, mint „a tornatermi kötelek keserű illata” (40), meghatározók, identitásképzők, kötelékeket, talán barátságokat alapozhatnak meg: „Mert mindent ehhez mértünk aztán, / ezeknek a vastag, rojtos / kenderköteleknek az emlékéhez.” (40)

A múltbeli emlékek, ahol „a jövőm forrása” (7) rejtőzik, és amikből „ki lehetett volna olvasni a következményeket” (12), jórészt a vidéki élet természeti és tárgyi világához kapcsolódnak, azon belül is a környezet elementáris érzéki megéléséhez. Fontos az anyagiság és a dologiság, az ezekre jellemző némasággal és tőlünk való valamifajta függetlenséggel, semlegességgel. A számtalanszor visszatérő zománclábas és más, tapintható közelségbe hozott tárgy vagy szag- és ízemlék idéződik fel, „és a hely odabent, ahol mindez végleg megrekedt.” (68) Ez a világ az én részévé válik, beléépül: „Mintha egy öreg centrifuga járna / zihálva és csattogva bennem, / próbálom közös napjaink / utolsó foltjait kipréselni magamból” (71) – erős képek jönnek létre így, noha a kötet legszélsőségesebb groteszk képei („vízfejű kislány” a parkban, „méhlepény-recepteket / csereberélő várandós nők”) valahogy ezek között is idegenül állnak. De nemcsak e tárgyi világ reked benn az énben, hanem fordítva is, az én is megreked ezekben, hozzájuk tartozik: „én magam is mindenestül az övé vagyok” (15) – áll például A sár partjai erős szövegének lezárásaképpen.

Az Elégiazaj (pársoros szövegeitől eltekintve) jól komponált kötetvilágának otthonossága egyszerre kelt „nyugalmat és idegenséget” (39), az elégikus versek tompított hangon, de a nosztalgia, a melankólia és a keserűség regiszterei között egyensúlyoznak. Mintha a kötet szövegei is azt sugallnák, hogy ha valahol, akkor a költészetben menthető meg az elveszített idő, vagy ha nem is, még itt van rá a legtöbb esélyünk.

(Fotó: vs.hu / Hirling Bálint)