A fenti, meglehetősen groteszk jelenet – amely annál abszurdabb, hogy ez a bizonyos közönség egy elmegyógyintézet lakóiból áll – a Dobszó, ápoltaknak című novellából való, amely túl azon, hogy a maga fekete humorával, bizarr érzékiségével és finom iróniájával hamisítatlan Darvasi-opusz, bizonyos szempontból az új kötet prózapoétikai váltásának metaforájaként is tekinthető.

Az író ugyanis, akinek közel huszadik könyvét veheti kézbe az olvasó, szembetűnően újszerű hangon szólal meg az Isten. Haza. Csal. elbeszéléseiben – hozzátéve, hogy a Cornelia Vlad és a Zuhanás már korábban, más kötetben is szerepelt, valamint az Egy templom kitakarítása című novella is kilóg a sorból: stíluselemeit, motivikáját és nyelvezetét tekintve mintha az egyik nagyregény apokrif fejezete volna. Lényegében azonban elmondható, hogy a Darvasi Lászlótól megszokott erősen stilizált, barokkosan burjánzó, retorikai alakzatokban tobzódó szövegek helyett köznapibb, egyszerűbb, majdhogynem szikár mondatokból felépített novellákkal van dolgunk. Mintha a nagyzenekari művek után egyetlen szólistára hangszerelt etűdökkel állna elő a szerző.

A Darvasi-féle jellegzetes prózanyelv átalakulása nyilvánvalóan nem független a témaválasztás terén mutatkozó irányváltástól: a térben és/vagy időben távoli események, történetek után az új kötet harminchárom elbeszélése szinte kivétel nélkül hazai tájakon, napjainkban játszódik. Míg mondjuk a török hódoltság korát (A könnymutatványosok legendája) vagy a ’48-as szabadságharc idejét (Virágzabálók) megelevenítő regények éppúgy megkívánták a művi, stilizált beszédmódot, mint a kínai novellák (A lojangi kutyavadászok), ezzel szemben a jelen-való ábrázolása kevésbé indokolja az elemelt verbalitást. Egyszerűen megfoghatóbb és hitelesebb, ha azok az emberek – tudniillik a novellákat benépesítő szereplők –, akik közt naponta járunk-kelünk, mi több, akikben esetenként magunkra ismerhetünk, nem valamilyen irodalmias, lirizált hangon szólalnak meg.

Az Isten. Haza. Csal. három, a kötetcímben felsorolt fogalmakkal jelölt ciklusra tagolódik, azonban ez a felosztás nem jelenti az elbeszélések szigorú, tematikus elv szerinti szétválogatását: családi viszonyokat, közelebbről szülő-gyerek kapcsolatot boncolgató novellát például mindhárom szövegegységben olvashatunk. Mint ahogy a „haza” fogalma is mondatról mondatra, történetről történetre épül fel, válik jelentésessé és egyre árnyaltabbá a könyv oldalain, anélkül, hogy explicit meghatározására sor kerülne. A szembesülés mégis elkerülhetetlen – ahogy a fülszöveg is írja: ez „a mi országunk”.

A hazával ellentétben Isten több helyütt is néven van nevezve – de nem is lesz nagyon több, mint puszta név, kiüresedett fogalom. A kötet Virág című nyitódarabjában az értelmi sérült fiát egyedül nevelő apa szájából hangzik el: „És nem szabad elfelejteni, hogy Isten.” – mire a válasz: „Isten. – mondta a fiú. – Nem tudom. Nem emlékszem – vonogatta a vállát.”

Nem ő az egyetlen szereplő, akinek ez a szó csak egy jelentés nélküli hangsor vagy homályba vesző emlékfoszlány – csak van, aki másként közelít: a Zuhanás én-elbeszélője például így vélekedik monológja bevezetőjében: „Magamnak mondom. Meg az Istennek mondom. Más úgyse hallja. Isten a leghűségesebb hallgató. Neki akkor is meg kell hallgatnia mindent, ha nincsen, ha csak kitalálták.”

Valójában a kötet utolsó, talán rendhagyó ars poeticának szánt, cikluson kívüli novellájában egy odavetettnek tűnő megjegyzés világít rá legélesebben arra, hogy miért nem valóságos entitásként, hitélményként vagy transzcendens kapcsolódási pontként jelenik meg Isten a szereplők életében, illetőleg a mindenkori elbeszélő tudatában: „Az ember azzal foglalkozik, hogyan élje túl, hogyan bírja ki, viselje el, és mégis mennyi minden más az eszébe jut. Hogy juthat az eszébe ennyi lom között az Isten. Tulajdonképpen csodálatra méltó dolog.”

Darvasi László új kötetében, azt gondolom, az a csodálatra méltó dolog, hogy néhány történetben egyszerre, egyforma erővel tudja felmutatni ezt a kettősséget: az ösztönös, mániákus, vak és buta, erőszakos és eleve reménytelen túlélni-akarást, amely mindannyiunkat öntudatlanul is mozgat, valamint azokat a felismeréseket, gesztusokat és döntéseket, melyekre mindezek ellenében vagyunk képesek, amelyekben felvillan valami több és más, valami, amit nem az önzés és a félelem motivál. Ilyen felvillanásnak, áttörésnek lehetünk tanúi a már emlegetett Virág, az Élmunka vagy a Márta járt már Ázsiában című elbeszélésekben.

Az „Isten, haza, család” patetikus, elkoptatott szólamát ironikusan megidéző címben az utolsó szó: „csal” egyszerre vonja maga után a csalás, átvágás jelentéskörét, valamint – megcsonkított formájával – az úgynevezett csonka család fogalmát, s annak szociológiai jelentésvonzatait. Valóban, ezekben a rövidprózai írásokban csak elvétve olvashatunk „teljes” – válás vagy haláleset következtében szét nem hullott – családokról, de ha találunk is ilyet, abban sincs sok köszönet: biztosra vehetjük, hogy az adott családtagokat nem a ragaszkodás, hanem a félelem vagy legfeljebb a megszokás tartja össze, és nem szeretet, szolidaritás, hanem agresszió uralja az interperszonális viszonyokat.

Egy, az író által kedvelt és gyakran használt paradox alakzattal kifejezve: ezek az apák, anyák, fiak és lányok még akkor is rosszak, amikor jók: a fiú, aki naponta hordja haza talicskán a kocsmából eszméletlenségig részeg apját, minden este megszakítja pár percre az útját, hogy kiborítsa és összerugdossa a magatehetetlen testet (Apa hazajön); a lány méregdrága kozmetikumokkal csinosítja ki tiltakozásra képtelen, haldokló anyját, akit a látszólag nagyvonalú és szép gesztus inkább kigúnyol és megaláz (Smink).

Darvasi László pedig még akkor is jól ír, amikor nem. Abban az értelemben legalábbis, hogy nyelvi készsége, poétikai tapasztalata és stiláris rutinja garantálja, hogy az olvasó nem ütközik alaktalan, suta mondatokba, nem találkozik a könyvben gyatra írástechnikai fogással. Éppen csak az elbeszélések plauzibilitása sérül olyankor, amikor egy pillanatra mintha elvesztené az író az arányérzékét – amit viszont pont azért nehéz „megbocsátani” a szerzőnek, mert az efféle megbicsaklások nélkül egyenletesen magas színvonalú prózakötetről beszélhetnénk.

Egyébiránt a hitelességet érintő problémák oka nem abban keresendő, hogy Darvasi alkalomadtán mégiscsak becsempész egy-egy költői képet, expresszív hasonlatot az amúgy visszafogott narrációba, hanem abban, hogy helyenként nem tud (nem akar?) ellenállni a hatásvadász fordulatok, bombasztikus csattanók, illetve – az adott történet közegében teljességgel idegenül ható – szentenciózus eszmefuttatások csábításának. Efféle rendkívül hatásos, ámde véleményem szerint az elbeszélt előzményekből legkevésbé sem következő jelenettel zárul például a Hol lakik a Föld? című novella, amelyben a végkifejlet dramaturgiai szempontból ugyan a lehető legfrappánsabb megoldás, lélektanilag azonban abszolút hiteltelen. A fentebb említettek miatt érzem elhibázottnak a Papagáj, A helyes magatartás vagy az Én és a kisöcsém című elbeszéléseket is.

Összességében azonban bizton kijelenthető, hogy az Isten. Haza. Csal. tovább erősíti a kortárs prózairodalomnak azt a mértékadó vonulatát, amely mások mellett Krusovszky Dénes, Tóth Krisztina vagy Szvoren Edina nevéhez köthető, és amely a családon belüli viszonyokat fókuszba helyezve, a kapcsolatok érzékeny, pontos, sokszor brutálisan nyers és őszinte, de korántsem részvétlen bemutatására helyezve a hangsúlyt, tükröt tart a mai magyar olvasó elé.

Meggyőző a dobos játéka, az ujjaink öntudatlanul is átveszik a ritmust.

[A kritikus tapsol.]

(Fotó: Litera)