A Pécsi Nemzeti Színház az 1979-es bemutató óta először ez év szeptemberében állította színpadra Weöres Sándor gazdag szimbólumrendszerrel dolgozó, kalandos mesejátékát. Weöres darabjainak többszörösen rétegzett dramaturgiája, mitikus szemléletmódja, laza idő- és térkezelése kihívást jelenthet a rendezők számára. A Holdbeli csónakosban a helyszínre és időre vonatkozó instrukciók nem sokat törődnek a színpadi megvalósíthatósággal. A mű a főbb szerepek bábokkal és élő színészi játékkal történő megformálása, a narrátor beiktatása, a prózai szövegrészek és a zenés betétek váltakoztatása révén ellenáll mindenfajta realista színházi konvenciónak (lásd ehhez: Ágoston Zoltán: Holdfény és palacsintasütő).

Almási-Tóth András rendezésének megtekintésekor nehéz nem felidézni a Nemzeti Színház 2003-as Valló Péter által rendezett előadását. Ez részben a dallamok ismerősségéből fakad, a pécsi produkcióhoz ugyanis a Nemzeti előadásában is közreműködő Melis László szerezte a zenét. A Valló-féle előadásból átemelt dalok mellett a pécsi társulat számára komponált betétek is megjelennek, melyek némelyike a mű prózában írt részeit zenésíti meg. A Holdbeli csónakos egyszerre kötődik zenés színházi hagyományhoz – akárcsak Ránki György rendezése, aki 1971-ben operát komponált a műből – és vásári bábjáték-hagyományhoz, melyek közül Almási-Tóth operarendezőként az előbbi vonalat erősíti fel, sajnos Weöres szövegének rovására. A prózai részeket jelentősen meghúzza, hogy a szereplők énekes szólóit, duettjeit helyezze előtérbe, ám eljárásával dramaturgiailag gyengíti a szöveget, s felszínes musicallé változtatja Weöres mesejátékát. Sem a dráma humorának többrétegűsége, sem az égi és a földi szerelem között húzódó feszültség nem jut érvényre. A figurák néhány esetben egydimenzióssá, jellegtelenné válnak, a köztük létrejövő viszonyrendszerek elnagyoltak, kibontatlanok maradnak.

Nem világos például, miért is vonzódik Pávaszem (Györfi Anna) a Holdbeli csónakoshoz (Kállai Gergely). Utóbbi ugyanis halszálkacsíkos öltönyében egy Holdat formázó, párnaszerű keretben aláereszkedve inkább válik önmaga paródiájává, mint elérhetetlen, égi tüneménnyé. Nehéz eldönteni, hogy a kezével intenzíven gesztikuláló, Pávaszemtől csupán karnyújtásnyira lebegő csónakos alakját az előadás irónia tárgyává kívánja-e a tenni. Annyi mindenesetre biztos, hogy ez a fajta megjelenítésmód bagatellizálja az égi és a földi szerelem közti alapkonfliktust. S így felmerül a kérdés: mi a tétje egyáltalán a hősök hosszú vándorlásának, Medvefia (Józsa Richárd) és Pávaszem próbatételeinek, áldozatvállalásainak, ha vágyuk tárgyai inkább kínosan komikus, emberi alakok, mint égi szférák képviselői. A Sólyomistennő figurájában tűnik egyedül szándékoltnak az emberi, evilági jelleg. Kulcsár Viktória iróniával, humorral kezeli a karaktert, s játékos, önkényes Sólyomistennőként lép színre.

Pávaszem és Medvefia szerelmes egymásra találása is elnagyolt. Az éjszaka éneke című jelenet tenné lehetővé először a köztük kibontakozó érzelmek megmutatását. Pávaszem Medvefia ölébe hajtja fejét, a rendező azonban ahelyett, hogy engedné a szereplőknek a pillanat kitartását, két táncos behozatalával illusztrálja – rendkívül didaktikusan –, hogy itt bizony szerelem van kialakulóban. A két figura, habár számos közös kalandon megy keresztül, a színpadon mégis túlságosan külön életet él, s az előadás végi duett sem győz meg ennek ellenkezőjéről. Egymás öltöztetése, még ha mosollyal történik is, túlságosan rutinszerű, és nem szemlélteti a kettejük között kialakult meghitt érzelmeket. A mesebeli jelmezek levétele és a hétköznapi ruhadarabok egymásra öltése pedig éppen a földi létezés és szerelem örömteli vállalását, elfogadását jelezné.

Úgy tűnik, hogy a dalbetéteknek a prózai szövegrészek feletti dominanciája sok esetben korlátozza a színészeket eszköztáruk kihasználásában. Józsa Richárd az előadás második felében főként énekes szólóival kerül a középpontba, így azonban kevésbé tudja kidomborítani Medvefia Pávaszemmel való játékos incselkedését, dacos évődését, amely igazán izgalmassá tenné figuráját. Györfi Anna pedig szinte mindegyik szólóját a naiva-szerephez társított ártatlan tekintettel adja elő, visszafogott mimikával, statikus pozícióban.

Weöres drámájának talán legizgalmasabb és legkomikusabb szereplője a három clown figura. Közülük Vitéz László (Götz Attila) és Paprika Jancsi (Széll Horváth Lajos) a vásári bábjáték világából átemelt alakok, amire az előadás utalás is: Vitéz László hátán emblémaként ott lóg a palacsintasütő, emellett peckes járása, szapora láblendítései is a bábos a jelleget erősítik, csakúgy, mint Paprika Jancsi mozdulatai. Az említett három figura rendkívül ötletes módon szuperhősjelmezben jelenik meg, amely a bábfigurák eredeti öltözetének sajátosságait is magán viseli. A bábszuperhős-jelleg passzolna is segítő szerepkörükhöz, az előadás azonban Vitéz Lászlót kivéve nem aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket. Jelentősen megrövidülnek Paprika Jancsi és Bolond Istók (Tóth András Ernő) szövegei, s ezzel a bennük rejlő egyszerre gyermeki, népi és abszurd humor is eltűnik. Vitéz Lászlóhoz képest meglehetősen marginális figurákká válnak. Götz Attila nagyszájú, szemtelen Vitéz Lászlóként viszont elviszi a hátán az előadást. Mesterien utánozza és parodizálja a börtön-jelenetben Paprika Jancsit, illetve Pávaszem Holdbeli csónakos-szólóját. A rendezés azonban nem ad teret annak, hogy az akasztás-jelenet után igazán megmutathassa, mire is képes palacsintasütőjével. A vásári-bábos nyers komikum nem fér össze a tánckar akrobatikus mozgásával, így az előadás a dráma egyik legkomikusabb jelenetét szépelgő jellegtelenségbe süllyeszti.

Az előadás tehát sok tekintetben nem találja el a megfelelő arányokat, a már említettek mellett például a stilizációt illetően sem. A kellék- és díszletelemek között ugyanis szerepel egy-két szélsőségesen teátrális darab, amely a többihez viszonyítva kilóg az előadásból. Ilyen például a majomcsoportot ábrázoló festett háttér, illetve a hatalmas rózsaszín pegazus. Az említett elemek alkalmazása lehetne működőképes is, ha nem maradna ennyire reflektálatlan, az irónia nyilvánvalóvá tétele nélkül azonban esetlennek hat.

Nagyon találó viszont az előadás helyszínválasztása. Almási-Tóth egy monumentális könyvtárszobába helyezi a dráma cselekményét, melynek falai mozgathatók, így könnyedén alakítható át többek között barlanggá vagy Paprika Jancsi cellájává. A könyvtár mint helyszín ugyanakkor alkalmas arra is, hogy különböző idők és kultúrák meséinek, mondáinak, mítoszainak alakjait egyetlen térben és időben egyesítse, ahogyan azt Weöres Sándor is teszi műveiben. Az előadás a térválasztással így a mű intertextuális sokszínűségére is reflektál.

A tér kivételével az előadás többi komponense sajnos nem mutatja meg Weöres szövegének, szimbolikájának rétegzettségét. A költői vízió, a valódi mese elmarad. Míg Weöres drámája egyaránt szól a felnőtt- és gyermekközönségnek, a Pécsi Nemzeti Színház előadása az utóbbiakat kevésbé veszi figyelembe. A statikusan előadott énekszólók és a táncos betétek, Jancsi és Istók marginalizálása éppen a gyermeki játékosságot és humort szorítják háttérbe. Vitéz Lászlóban azonban nem csalódunk, harsány szemtelenségével üde színfoltja az előadásnak.

Fotó: Körtvélyesi László