A tavalyi kölni és idei bécsi állomása után Budapestre is megérkezett a Ludwig Stiftung hatalmas pop art gyűjteményén alapuló tárlat, amely Magyarországon hazai illetve az egykori kelet-európai, szocialista blokkba tartozó művészek munkáival egészült ki, hogy megkísérelje elmesélni a pop art történetének azon fejezetét, amely a ’60-as, ’70-es évek nyugati művészvilágának perifériáján túl, a vasfüggöny innenső oldalán játszódott.

Nem pusztán a „Ludwig-intézmények” érezték szükségét annak, hogy kiállítást szenteljenek a háború utáni időszak egyik legjelentősebb képzőművészeti tendenciájának. A londoni Tate Modern The World Goes Pop című, egészen 2016 januárjáig látogatható tárlata – ahogy a cím is jelzi – a pop artot globális teljességében kívánja bemutatni, így kapnak helyet dél-amerikai, távol-keleti és kelet-európai művek is. (Magyar alkotótól nem látható mű a Tate szelekciójában.) A tengerentúlon a minneapolisi Walker Art Center is nagyszabású tárlattal jelentkezett idén International Pop címmel, amely koncepciója szerint a pop art olyan más irányzatokkal közös pontjait is igyekszik bemutatni, mint a fluxus, a francia nouveau réalisme vagy az arte povera.

Kiállítás-enteriőr, Glódi Balázs, Ludwig Múzeum, Kortárs művészeti Múzeum Adattára

A budapesti Ludwig Goes Pop a múzeum épületének három szintjéből kettőt is elfoglal. Nem nagy, történeti kiállítást láthatunk; értem ezen azt, hogy a kronológia vagy a genealógia nem képez szervezőelvet. Nehéz egységes tárlatként tekinteni a kétemeletnyi anyagra. A kiállítás sokkal inkább termenként szerveződik – hol koherensebben, hol kevésbé – egy-egy hívószó vagy tágabb fogalmi tematika alapján.

A címben is jelzett törekvés minden teremben visszaköszön, vagyis egymással vegyítve és ütköztetve láthatjuk a pop art amerikai és angol kánonjának impozáns alapdarabjait többek között Andy Warholtól, Jasper Johnstól, Richard Hamiltontól, David Hockneytól vagy Claes Oldenburgtól, valamint a kelet-európai régió művészeinek ezekkel technikailag és tematikailag összefüggő műveit. Külön figyelmet fordított a kurátori koncepció arra, hogy a keleti történet női művész szereplőitől (Jana Želibská, Natalia LL, Szenes Zsuzsa) nagy számban kerüljenek be művek a kiállításra, és ezek egyszersmind oppozícióba álljanak a nyugati műveken sokszor visszaköszönő, korabeli női szerepekkel, illetve a nők reklámokban, így áttételesen a pop art művekben is tetten érhető eltárgyiasításával és erotikus reprezentációjával.

Natalia LL: Tak (Igen), 1972 (a művész tulajdona)

Magyar részről is impozáns a művészek sora. Szinte kivétel nélkül látható mű a ’60-es, ’70-es évek hazai kánonjának ismert neveitől, így a kiállító alkotók között tudhatjuk többek között Bak Imrét, Tót Endrét, Pinczehelyi Sándort, Keserü Ilonát, Lakner Lászlót, Altorjay Gábort, Birkás Ákost.

Szentjóby Tamástól a Csehszlovák rádió 1968  is látható, ami jelzi azt is, hogy a kiállítás mindamellett, hogy a nyugati és keleti pop között próbál hidat ácsolni, tágabb kontextusba is igyekszik helyezni az irányzatot, pontosabban a kiállított művek közül az irányzat keleti ágainak megnyilvánulásait. Így kerülhet be Szentjóby objektje, amely a tárlaton belül a fluxus irányába történő kitekintésként értelmezhető, ugyanakkor teljesen idegen az amerikai vagy angol pop art tendenciáktól, amelyeknek példaértékű darabjai viszonyítási pontként jelennek meg a kiállításon.

Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a pop art teljesen más talajra került Kelet-Európában. Itt technikai eszközei kaptak nagyobb hangsúlyt, mivel ez már önmagában is progresszív és egyszersmind tiltott képzőművészeti gyakorlatot jelentett az itt található puha diktatúrák kultúrpolitikájában. Evidens módon a ’60-as, ’70-es évek Kelet-Európájából hiányzott a nyugati, kapitalista fogyasztói kultúra, amelynek árucikkei esztétikai vonatkoztatási pontként szolgáltak az alkotókként más-más formában megjelenő irányzat számára. Emellett más módon volt jelen a sztárkultusz a szocialista berendezkedésű társadalmakban, hiába voltak a filmgyártás és a kordában tartott popzenei termelés miatt közismert és a rajongás tárgyaként fellépő énekesek és színészek, de a média helyi viszonyai és a társadalmi berendezkedés miatt nem alakult ki az ő közszereplő státuszuk, és egyszersmind arcuk sem vált ikonikus vizuális termékké.

Kiállítás-enteriőr 2., Glódi Balázs, Ludwig Múzeum, Kortárs művészeti Múzeum Adattára

Ha mindössze az amerikai pop artnak a kiállításon is látható és egyben meghatározó műveit nézzük, például Andy Warholtól a balesetekről készült sajtófotók appropriációit, Elvis Presley- és Marylin Monroe-nyomatait, Roy Lichtenstein jellegzetes, képregényhatású képeit vagy Jasper Johns bronz, festett sörösdobozait, akkor is szembeötlő a pop art szatellitfogalom-jellege. Viszont a kelet-európai pop esetében ez kiegészül azzal is, hogy a – technikailag és stilárisan egyaránt nehezen definiálható – pop art itt szinte soha nem desztillált formában köszön vissza, hanem hatása egyszerre érvényesül a konceptuális művészet, a performansz vagy akár a dada elemeivel, valamint alapvetően meghatározza a rendkívül nyitott anyag és technikahasználat, a kép terének megbontása, a reprezentáció lehetőségeinek egymásba játszása és egyszersmind megzavarása.

A kiállítás – címében jelezve – arra vállalkozik, hogy kirajzolja a keleti történetet, de a történet maga már nyugaton is túl szerteágazó, túl sokszereplős, így a kelet-európai kánon szereplőivel együtt még kevésbé alakul ki egy történet. Önmagában is kétséges egy ilyen történet megrajzolásának lehetősége. Sok-sok apró, fragmentált történetet látunk a változó méretű termekbe kiporciózva, és végső soron a kiállításnak az lehet a sikere, hogy minél több ilyen kapcsolódási pont lehetőségét igyekszik felvetni, még ha ezek a remélt kötődések – vagy épp oppozíciók – helyenként vonakodnak is kirajzolódni.

Dušan Otašević: Poliptichon III., 1966 Museum of Contemporary Art, Belgrád, Fotó: Saša Reljić

A bélyegképen Boris Bucan Art (Shell) című alkotása látható (1972, magántulajdon).