A sokrétű Háy-életmű ismerői jól tudják: a szövegvilág markáns jegye az ismétlődés. A tavaly megjelent Napra jutni című kötet jól kidolgozott szerkezetbe ágyazva, invenciózus módon ismételte a korpusz kiemeltnek számító problémaköreit. A 2014-es könyv a szülői szerepminták állandó visszatérésének, a vidék és város ellentétének, az emberi kapcsolatok sérülékenységének témáit úgy mondta újra, hogy nem maradt pusztán redundáns szólam. Háy János új, Hozott lélek című kötetéről azonban ez már nem mondható el.

Az öt fejezetre tagolt könyv szerkezeti koncepciója nem olyan világos, mint a gyerekként megnevezett szereplő személyiségének kialakulását nagyobb kompozícióban elbeszélő Napra jutni esetében volt. A szövegegységek élén álló Háy-képekkel, szomorúmanó-ábrákkal tagolt fejezetek jól meghatározható szervezőelvet sejtetnek. Ám az, hogy mi tartja össze a kötet egyes darabjait, többszöri olvasásra sem fejthető fel egyértelműen. A struktúrateremtő elv tisztázatlansága nem okozna komoly problémát, ha a kötetben szereplő írások színvonalát egyenletesnek mondhatnánk. A Hozott lélekben olvashatunk (1) jól kidolgozott, fajsúlyos novellákat (pl. az idősek elmagányosodásának témáját feldolgozó Laci bácsit vagy A néni, aki a színház közelében lakott című írást), (2) korábban már megírt szöveganyagot mozgató, újra felhasználó drámaátiratokat (A Gézagyerek, A Herner Ferike faterja) és (3) csupán etűdöknek, ujjgyakorlatoknak tekinthető darabokat (A vödör; Ciprián, a repülő barát; Az írónő; A havasigyopár). Utóbbiak szerepeltetése egy jól szerkesztett kötetben nem volna indokolt. A Hozott lélek ezen írásai több esetben tartalmaznak szentenciákat, melyek ritkán érik el a kívánt célt, tudniillik azt, hogy a megszólaló személyiségének megfelelő, depoetizált, (ál)naiv szólamokon keresztül hiteles mondanivalót közvetítsenek. Így csak üres fordulatok maradnak: „Nem szeretve lenni szar […] mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő, ha nem szeretnek, azt nem lehet kibírni.”; „Minden akkor történik, amikor történik, mondta az az asszony, aki először megözvegyült.”

A Hozott lélek darabjait olvasván megint csak felfigyelhetünk Háy jól ismert stratégiájára, mely az absztrahálás, az életszituációk általánossá emelése révén teszi „mintatörténetekké” a szövegeket. Az utóbbi kötetek (A gyerek; Mélygarázs) jól mutatták azt az írói törekvést, melynek célja, hogy a szövegek egy egyedi történeten keresztül változtathatatlan sorsokat mutassanak fel. Az írások „típusesetei” sematikus szereplőkhöz köthetők. Ilyen a nyilvánosság előtt fel nem vállalt szerető (Apa lánya; A tenger hangja), a házasságban a szexet csak eltűrő, a zsarolás eszközeként használó feleség (Nyolc év után). S szintén ilyen a családját hátrahagyó, új életet kezdő férj (A tiszta lap; Összeköltözés); az apakomplexussal küzdő, idősebb férfiakhoz vonzódó nő (Nők napja; Látogatóban anyánál) és a fiatal szeretőket tartó, a kiöregedő nőket folyton cserélő férfi (Vidéki szállás).

Az elrontott, megunt, elhasználódott szerelmi kapcsolatok témája a Hozott lélekben ugyancsak visszatér. Az írások olyan tanulságot sejtetnek (vagy tesznek egyértelművé), amely nemcsak végtelenül nyomasztó, hanem túlságosan is sematikus: „Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki, hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni, hogy minden perc fogság abban a lakásban, amit olyan boldogan rendeztek be valamikor, amikor még boldogok voltak.” Így válik általános érvényű állítássá a leibnizi gondolat inverze: „Ennél szarabb világ, bazmeg, mondom neki, nem lehet, Lajos bácsi, mert akkor már fölrobbanna, ez a legszarabb az biztos.” Egyedül a mesei beszédmód működtetése, a műfaji hagyomány megidézése ellenpontozza az axiómaként megfogalmazott tételt (A karbunkulus torony; A tengerszem; A fából faragott királyfi; A magányos hegy). Ám ez sem nóvuma a Háy-írásnak.

A kötet erőssége, humorának egyik forrása az ironikus tónus. Ilyen – bizarr, egyben mulatságos – darab a megcsalt, feleségét meggyilkoló Ligetiről szóló történet, melynek csattanójában a férfi a börtönévek után romantikus regények szerzőjeként, Dzsudi Hilton álnéven publikáló íróként tűnik fel. Továbbá ilyenek azok a részek, melyek az említett mesei szólamokat aktualizálják (A szürke tündér). Ugyanakkor az is elmondható, hogy nem minden humorosnak szánt szövegrész éri el célját („röpül a nehéz idő, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg”). Az iróniától teljesen mentes szólamok pedig gyakran csúsznak szépelgésbe: „A férfi tekintete erre a nevetéstől csillogó szempárra fordult. A két nézés összeakadt, milyen jó nőnek lenni, gondolta a lány, amikor a vaníliás teaszaggal teli levegő hordozta a fényt egyik szeméből a másikba és a másik szemből az egyikbe szüntelen.”; „a földfölött (sic!) is tele van a világ csodával, nézd csak, ahogyan lassan csúszik le a nap, ahogyan a fény rákenődik a sziklára, mi volna a kincs, ha nem ez, ami épp most a szemünk előtt megy végbe”.

A Háy János írásait figyelemmel kísérő olvasónak talán nem újdonság: a kötetek színvonala (a csaknem évenkénti megjelenés miatt) hullámzó. Így akár a művek minőségi különbségeire utaló, önreflexív szövegrésznek is tekinthetjük a következőket: „Néha kellenek ilyen mesék is, mondta az apa. Miért, kérdezte a kisfiú. Hogy tudjuk, melyik az igazán izgalmas mese.” Csak reménykedhetünk benne, hogy a későbbiekben kizárólag „izgalmas meséket”, valódi mélységekkel rendelkező, a szerzői technét igazán megmutató írásokat tartalmazó Háy-kötetet vehetünk kézbe.

(Fotó: KönyvesBlog, Valuska Gábor)