„vezess át az éj túlsó oldalára,
ahol én vagyok te, hol mi vagyunk mind,
a cserélhető névmások honába…” (Octavio Paz)

Ha kellő magasságból, mondjuk, az űrből tekintünk le világunkra, akkor életképeinek tarka forgataga kontúrjait veszti, és mint színes szőttes terül elénk. Ha a látópont a magasban van, oly magasan, ahonnan a legpontosabb helymeghatározás a „föld”, akkor egyszerre tűnik elő a sok és a kevés. Ha kellő magasból nézzük az embert, akkor nem egyediségének, pillanatnyiságának színes változékonyságában lép elénk, vagyis eltűnik a sokféleség, marad az a kevés, ami távoli kilátónkból is mint ember azonosítható. De ha azonosítható, közösként felismerhető, akkor ez a kevés mégis valami lényegi, valami sok. Nagy hát a távolság a festő és modellje között. Nem közel megy egyetlen jelenethez, vagy akár egyetlen archoz, hogy abban, mint végtelen tükörben mutassa meg, ami mindannyiunk sajátja, hanem felemelkedik az űr ritkás levegőjébe, hogy onnan nézze, milyen mintázatot adnak ki az „emberek a földön”.

Hegyi Csaba olyan pontról néz körbe, ahonnan először is szőttest lát, lánc- és vetülékfonalakat, örök dimenziók egymást keresztező, végtelenbe tartó rendjét. A festővásznat sok képén „kockás” terítőre cseréli; e végtelenül köznapi tárgy lesz hordozója horizontális és vertikális vonalak kiegyensúlyozott mintázatának, amely így nem megfestett háttér, hanem a festést lehetővé tevő alap. Ha nem a szövött anyag hangsúlyos mintája, akkor a fa anyaga szolgál kiindulási pontként, amelyre vagy táblaként fest, vagy előbb formázza azt. Ezek Hegyi Csaba számára azok a kiindulási felületek, amelyeken az ember ábrázolása megkísérelhető, megkísérthető. Mert kísértés az embert ábrázolni egy olyan hagyományban, amelyben nem arra kell választ adni, hogyan ábrázolható az ember egyediségének és elvontságának kettős kötésében, hanem amelyben maga az ábrázolás lehetősége a nem nyugvó kérdés. De nem a reprezentáció nagy modern kérdései, például Duchamp példája vagy a technikai sokszorosítás, hanem ezer évek képteológiái állítják festőileg megválaszolandó kérdések elé. Kiindulópontja az isten- és emberábrázolásra vonatkozó tilalom, az a meggyőződés, hogy Isten és a transzcendenciát önmagában hordozni képes ember e világban nem megjeleníthető. De Hegyi Csaba tud az emberré lett Istenről, akivel a világon túli a maga „képtelenségének” megőrzése mellett nyert alakot, így a kísértés kísérletté szelídülhet. Az ő kísérlete az absztrakció irányába indul: hatszög alakzattá redukált fejforma, szabályos körök, háromszögek, négyszögek, vonalak jelzik az emberi arcot. A nagy összekapcsoló irányok hálójának alapjára szövi tovább jellegzetes motívumvilágként a geometrikusan rendezett, megsokszorozott arcot, ügyelve a végső áttetszőségre, hogy a festékréteg alatt mindig látható maradjon az alap. Ezek az egymást másoló alakok akár a digitális világ labirintusából is érkezhettek; redukáltságukban játékos-színesek, rendezettségüket szabály irányítja. Mintha a képtilalom ornamentikája nem hagyna rést az ábrázolás elszabadulására. De nem szédül bele a terülőminta szövevényébe, hanem a geometria józansága élesíti figyelmét. Mert amikor az építmény a pincéig megrendülni látszik, a pontos geometria segíthet nem ingatag alapot teremteni. Így íródik rá horizontális és vertikális irányainak rendjére a geometrikus arc ornamense. Az „emberek a földön”, e kiállítás képein, egyediségüktől függetlenül, mind-mind szétszálazhatatlanul beleszövődnek a tér, a létezés alaprendjébe.

Hegyi Csaba tehát viszonyokat fest. Nemcsak formák, alakzatok, színek, síkok viszonyait (azt is persze), hanem ábrázolható és ábrázolhatatlanét. Nem egyszerűen az absztrakt kép koncentráltságáról van szó, amely a naturális formától eltekintve síkban és egyenesben mutatja meg a lényeges viszonyokat, hanem tiltás és megmutatás, ornamentika és emberábrázolás egymásra vetítéséről. Szimbolikus hát ez a művészet, amennyiben eszméje elérhetetlen, képpé formálva mégis hatékony. Több változatban is szereplő tetramorfjai például vagy a négyes alakzat legtágabb szimbolikus értelmeit idézik, vagy annak hagyományos ikonográfiai jelentésében a négy evangélista allegorikus alakjait jelenítik meg, az egyetlen nyílt utalásként tájékozódásának origójára.

A festészet paradoxona, hogy lényege, mint talán minden művészeté, titok, nyílttá lett titok, mely lényegi talányából nyíltságában sem veszít semmit. A festő feladata, hogy olyan titkos ajtót leljen a vászon zárt falán, mely nem a vásznon túlra, hanem a megfesthetetlen felé nyílik. Hegyi Csaba már biztosan a küszöbön áll.