Az egyetlen kizárólag skandináv zeneszerzők műveiből álló műsor éppen arról győzhetett meg minket, hogy Észak mennyire közel van, hogy a bemutatott művek mennyire európaiak. A norvég Edvard Grieg, a finn Jean Sibelius, a dán Carl Nielsen és a svéd Dag Wirén darabjaiban hol jobban, hol kevésbé előtűnő északi, sőt, nemzeti színezet éppen azt tette lehetővé, hogy az európai zene tudjon norvég, finn, dán vagy svéd is lenni. A Budapesti Vonósok előadása mindvégig könnyed és lendületes volt. Talán a darabokból is adódott, hogy a komolyabb problémákat felvető helyek mélyebb megélése helyett a zene mindig a vidámabb, gyorsabb mozgású részek felé tartott, a koncert nagy részét a kimondottan táncos lüktetésű tételek tették ki. Kétségkívül veszélye egy ilyen műsornak, hogy ezek a jellegükben és sok elemükben azért meglehetősen hasonló művek monotonná válhatnak a közönség számára. Az előadók színvonalas játéka nem hagyta, hogy ez megtörténjen, látható jókedvük hamar átragadt a közönségre is, kellemes estét varázsolva a Magtár Látogatóközpont amúgy nagyon jó akusztikájú konferenciatermébe, ahol remélhetőleg sok kamarazenei koncertet fogunk majd hallani.

A Kodály Központban tartott pénteki ünnepi hangverseny első felében inkább a virtuozitásé volt a főszerep. Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának nyitánya a zenekar, Liszt Ferenc A-dúr zongoraversenye pedig főként a szólista számára jelenthet kihívást, de az előadások tanúsították, hogy profi zenészeket hallhatunk a színpadon. A zenekar összjátéka, a második darabban együttműködése a zongorával pontos volt, amit Ménesi Gergely precíz vezénylete, a zenészekkel folytatott intenzív kommunikációja és határozott jelzései segítettek elő. A zenekar kellően gyors tempóinak köszönhetően a lassú szakaszokkal szabdalt zenei folyamat mindkét műben a zárlatig megőrizte kezdeti lendületét. Ezek után nagyon is adekvát választás volt Váradi Lászlótól, a fiatal zongoraművésztől, hogy ráadásként Lisztnek a “Rákóczi-induló” témájára írt 15. magyar rapszódiáját játszotta.

A koncert második része szorosabban kapcsolódott az ünnep tematikájához. Liszt Tasso, Panasz és diadal című szimfonikus költeménye a hatalom elnyomását és az ezen győzedelmeskedő igazságszolgáltatást jeleníti meg, Wagner Trisztán és Izoldája (az előjátékot és Izolda szerelmi halálának zenekari átiratát hallhattuk) pedig a szerelmet mutatja be olyan eseményként, mely felülírja az addigi valóságot. Sajnos a szünet után nem tudta újra ugyanazt a lendületet hozni a zenekar, pontosságuk megmaradt, nagyon hűen követték a karmester utasításait, viszont hiányoztak a nagyobb ívű kitárulkozások, amit a zenében végbemenő történések – főként a Trisztánban – megköveteltek volna: a zene nehezen haladt előre, kissé nehézkessé vált. Ki kell viszont emelni a hangszeres szólistákat, akiknek főként a Tassóban jutott fontos szerep: kifejező dallamaik (különösen a klarinét-szólóé) feledtették az összhatás hiányosságait, és habár a Trisztán nyitányának elején és végén a cselló szólam nem hozta azt az érzékiséget, amit a mű megkövetelne, ezért többszörösen kárpótolta a közönséget a szólamvezetőnek a zongoraversenyben felcsendülő témái.

Különleges koncert volt az ANK Művelődési Ház Színháztermében rendezett “Harmonikapárbaj”. Itt egyetlen hangszer körül forgott a világ, ráadásul a klasszikus zenei színpadokon kevéssé megszokott harmonika körül. Teljes ízelítőt kaphattunk a harmonika hangzás-, játékmód- és repertoárbeli lehetőségeiről, méghozzá a hangszer két profi művelőjétől. A két művész egészen más oldaláról közelítette meg a hangszert. A dán Bjarke Mogensen játéka mindvégig finom, légies könnyedségű és visszafogott volt, hangzása sosem egyenes, minden egyes hangja megformált, lekerekített. Carl Nielsen két művének átiratában pedig a kiváló kamarajátékos Mogensent ismerhettük meg, valamint a harmonikát mint kamarazenekari hangszert, melynek hangja kitűnően illeszkedett a vonósokból, fafúvósokból, hárfából és zongorából álló együttesbe. A koncert végén Domenico Scarlatti billentyűs szonátáinak két átiratát hallhattuk, amelyek semmivel sem voltak kevésbé hangszerszerűek, mint billentyűs hangszeren előadva. Elhangzott még Martin Lohse dán zeneszerző kifejezetten Mogensennek írt műve, mely magyarországi bemutató is volt egyben. Itt is egyértelművé vált, hogy Mogensen fő profilja az áttört, vékonyabb, a szólamok folyamatos mozgásából álló faktúra. Na és persze a mindennél gyorsabb ujjak.

A Virtuózok műsorából ismert fiatal Demeniv Mihály Johann Pachelbel és Isaac Albéniz egy-egy művének átiratával kezdett. Az előbbiből megismerhettük a harmonika különböző regiszterei adta számtalan hangszín- és hangzásbeli lehetőségét, az utóbbiból pedig azt a Demeniv Mihály minden darabjában előjövő technikát, amikor a fújtató mozgatásával repetál egy adott akkordot. Utolsó két darabja és a ráadásszám szintén azt mutatta, hogy Demeniv a hangszer minden lehetőségét kihasználó, sokszor inkább akkordikusabb, vastagabb hangzást elérő játékmódot és darabokat szereti. Vladimir Zubitsky ukrán szerző és harmonikaművész műve is éppen akkor szakad meg, amikor hangzásban és technikailag is minden lehetőséget bejárt már a zene (beleértve a harmonika ütőhangszerként való használatát is), és nincsen tovább.

Vasárnap este egy újabb különleges hangversenynek lehettünk tanúi a Bazilikában: Wolfgang Seifen német orgonista, hangszerének egyik legismertebb játékosa és szakértője megadott témákra és szövegekre rögtönzött meghatározott karakterű vagy formájú darabokat. Az improvizáció műfaja nemcsak átlagon felüli zenei gondolkodást és koncentrációt követel meg, hanem felhívja a figyelmet a zeneszerzés technikai oldalára is. Ugyanis a kreativitás mellett a zenésznek az adott zenei stílus formai, hangzásbeli mintázatainak és lehetőségeinek egész tárházával rendelkeznie kell. Az első négy feladat szerint egyházi énekek dallamára kellett barokk, illetve romantikus stílusban francia szvitet, korálfeldolgozásokat, illetve variációt rögtönöznie Seifennek. Ezekben főként a különböző mozgás- és szerkesztéstípusok, valamint az orgona adta felrakás- és hangzásbeli változatosságot csodálhattuk meg. Az ötödik feladatban nem a téma, hanem a Hitvallás egy szövegrészlete volt megadva, amit Seifen a megtestesülés–keresztre feszítés–feltámadás hármasa alapján három, hangzásában is eltérő tételre tagolt. A létrejött zene nemcsak hangzásával, hanem a felhasznált témákkal is utalt jelentésére, az első részben például felcsendült a Csendes éj..., az utolsóban pedig a Krisztus feltámadott, kit halál elragadott... kezdetű ének dallama, de ez utóbbi mellett Seifen mintha Beethoven 5. szimfóniájának sors-motívumát is feldolgozta volna, ami még további érdekes értelmezésekre adhat okot. Ezután Seifen Grieg Peer Gyntjének két témájából szerkesztett nagy, szimfonikus fantázia és fúgát, ráadásként pedig egy népszerű gyermekdal dallamára írott variációt rögtönzött, ahol különleges, a klarinét és a harangjáték hangját utánzó regisztereket is hallhattunk.

A koncerteket továbbra is kísérték az Észak–Dél tematika ihlette egyéb programok. Szombaton a Bóbita Bábszínházban Gerda és Kay közismert történetének feldolgozását láthatta a közönség. Ez éppen a fesztivál-tematika megfordítása, hiszen itt a meleg időjárást kedvelő Gerda képviseletében Dél megy Északra, hogy kiszabadítsa a magánytól tartó Hókirálynő fogságából társát, Kayt. Ebben a változatban a jégdarabok a “szeretlek” szót adták ki. De nemcsak a Hókirálynőnek kellett megtanulnia a szeretetet, hogy elengedje Kayt, hanem azoknak is, akikkel Gerda utazása során találkozott, hiszen mindannyian maguknak akarták Gerdát. Gerda viszont arra tanította meg mindannyiukat, hogy ne birtokolni akarják a másik embert, hanem elfogadni, megérteni és szeretni. Gerda tehát újat hozott az életükbe, és ez esetben Dél és Észak találkozása megtermékenyítő volt. Persze a pécsieknek talán mondani sem kell, hogy a Bóbita Bábszínház előadásai – így a Kovács Petra Eszter rendezte Hókirálynő is ötletességével, a díszletek kidolgozottságával és magával ragadó hangulatával – életkortól függetlenül élményt tudnak nyújtani. Az előadás végén így szólt nagymama Gerdához és Kayhoz: “Most látom, hogy nem is gyerekek vagytok, hanem felnőttek. De a szívetekben gyerekek.” Hisz épp arra tanított Gerda, hogy az a szeretet, hogy a szívünkben időnként tudunk olyanok lenni, mint a másik.

Persze a valóságunk nem olyan absztrakt, mint ahogy a mesék mutatják, és nem tudunk olyan egyszerűen élni és szeretni, mint a mesehősök. A szerelem és vágyakozás, valamint ezek elmúlásának vagy nemlétének szövedékes mintázatait mutatta be a Dollár Papa Gyermekei felolvasószínháza szombaton a Nappaliban. Az előadás alapjául három kötet szolgált: a svéd Katarina Mazetti Elváltak és válófélben lévők panaszai, a dán Iselin C. Hermann Dominó, valamint a norvég Hilde Østby A vágyakozás enciklopédiája című regénye. Az innen-onnan vett részletek sok ponton feleltek egymásra: egy történet szólt arról, hogy van szerelem első látásra, majd kiderül, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tud múlni. Egy másik történet éppen azt mutatta be, hogy bár a szerelem elmúlik, de ahhoz néha sokkal több idő kell, mint magához a szerelemhez. És ez elég sok konfliktushoz tud vezetni. Persze a helyzetet bonyolítja, ha az ember házas. És nem kevésbé az is, hogyha nem. A jó hangulatú, sokszor humoros előadás sokaknak meghozhatta a kedvét, hogy az említett kötetekbe beleolvassanak.

Az idei Zeneszüret Fesztivál ízelítőt adott az északi kultúra számos eleméből, zenéiből, irodalmaiból, filmjeiből. De nemcsak Észak volt Délen, hanem Dél is Északon, hiszen nekünk magunknak is közel kellett mennünk ezekhez a művekhez, hogy megértsük belőle azt, ami más, ami nem a mienk. Egy zenei fesztiválnak arról is kell szólnia, hogy minél több embernek minél többféle zenét mutasson meg. Ez sok tekintetben megvalósult, a város különböző pontjain, nagyon sokféle helyszínen, nagyon sok féle zenét: művet, korszakot és stílust hallhattunk, különféle együttesektől, előadóktól. De nekünk, hallgatóknak ugyanarra a nyitottságra volt szükségünk, mint Gerdának, hogy megismerjük, elfogadjuk és megértsük a szokatlant és az ismeretlent.

(Fotó: Filharmónia Magyarország, Horváth Gábor)