Dékány Dávid kötetéről valahol a világháló sötétebb oldalán ezt olvashatjuk: „Jó versek, csak kár, hogy Simon Márton már megírta őket. Kétszer is.” Több állítás préselődött ebbe a mondatba. Először is, hogy Dékány versei jók. Másodszor, hogy Dékány Dávid Simon Márton-epigon volna. Harmadszor pedig azt sugallja, hogy egy versnek eredetinek kell lennie. 3+1: Amúgy Simon Márton is saját maga epigonja.

De valóban jó versek lakják-e a Darwin Motelt? Dunajcsik Mátyás szerint minden bizonnyal igen, ő ugyanis a felelőse Dékány debütálásának (lásd még a viccesen elhamarkodott nevű díjat: Dunajcsik Mátyás Lehetőség).

Maga a kötet regényszerűen világépítkezős, rímtelen szövegeket tartalmaz. Az amúgy remekül kinéző borítón két pisztolyt látunk: mintha vadásztrófea lenne egy falon. A szerző magyarázata szerint sok szövegét iskolai lövöldözések(ről készített filmek/ről szóló olvasmányok) ihlették – hát ezért. Azt írja a fülszöveg: „Dékány Dávid versei egy felnőtt elkövető higgadtságával vallanak a kamaszkor őrületéről”.

És rögtön az első vers (Dagály előtt) zárlatában arról olvasunk: „kitépjük az éjszaka torkát”. Tetszhet nekünk ennek a sornak a húzása, a költészet benne, szinte halljuk a fülsértő csöndet a képben, de a hús szakadásának hangját is, látjuk a le nem írt vért. De idegenkedhetünk is tőle, mert nem hisszük el. Távolinak érezzük, túlzásnak. Eszünkbe juthat talán, hányszor próbáltuk meg véres újságcikkek felemlegetésével magunkra vonni a baráti társaság figyelmét.

Kamaszosságra amúgy bőven akad példa, a Botrány című vers első sorát is ideidézhetnénk: „Gyere, legyünk botrány!” Amihez annyit tesz csak hozzá az olvasó Houellebecq-i szomorúsággal: miért? De szerencsére van itt más is, például mikor a szerző a munkanélküliséget egy gyógyíthatatlan nemi betegséghez hasonlítja. Kétségtelen érezni ebben a képben is a nagyotmondás igényét, de férfiasan higgadtabban valósul meg a szerzői szándék. A Százhuszonhat című versben is kiderül, hogy Dékány képes ilyen mutatványokra is: „Vagy hányszor gyújtottunk rá az erkélyen, / ami egy olajmezőre néz. / A gázkitörés napjaiban / csak a lángcsóva miatt jártam át, / reggel madarak repülték körül, / hogy felmelegedjenek, / és behúzott függönyök mögött aludtunk.” Ez szép. Csak az a baj, hogy a Darwin Motel ablakaiból jól látszik egy elhagyatott vidámpark hullámvasútjának sziluettje, a hullámvasúton pedig az olvasó ül, hogy ezzel a képzavarral éljünk.

Ezek a versek akkor jók, mikor nem akarnak jók lenni. (Vagy amikor szerzőjük nem akar úgymond badass, neadjisten cool és a többi lenni.) Mikor nem akarnak mindenáron robbanást. (Az Asztronauta például – egy rövid négy soros szakasz kivételével, amelyben ragadozók, rémálmok vérszaga, és hasonlók tűnnek fel – tényleg szívbemarkoló, ígéretes.) Sajnos általában akarnak.

Olyan ez a kötet, mint egy stand up-est előzetese, ahol csak a legütősebb poénok vannak bevágva. De Dékány mintha sportot űzne a hatásvadászatból (lásd a borítót).

Felesleges túlzás az Aszimmetria című szerelmes versben, hogy „Nem tudod, de van egy / közel félórás hangfelvételem arról, / ahogy horkolsz. / Mikor nem vagy itt, azt hallgatom elalváshoz.” Sok ez a kép. Nagyobb összegben fogadnánk, hogy nincs ilyen hangfelvétel. Aki próbált már elaludni horkolás mellett, az tudja: az utolsó dolog, amit elalváshoz használ az ember, bárki horkolása. Talán vannak, akik szerint giccses ugyanennek a versnek a zárlata: „Zsírkrétával rajzolok neked / egy életnagyságú galaxist.” Mindenesetre túlzásával együtt őszintébbnek hat, mint akár a Dal az A-húrhoz című versben olvasható versszak: „Most pedig mehetsz. / Vidd a gitártokot, abban hoztad a ruháidat / meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád. / És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot.” Később sajnos: „mert az A-húr hangja bíborvörös, mint áldozatunk koporsójának bélése, / vagy a legszebb ünnepek.” A kép magva, miszerint az A-húrnak lenne valamilyen különleges hangja önmagában, annak aki életében pengetett már A-húrt, nagyon furcsa. Az A-húrnak A hangja van, ha A-ra hangoljuk, és oké, ez egy vers, vegyük komolyan a szinesztéziát, de mit kezdünk azzal, hogy az A-húrnak D hangja van, akárcsak a D-húrnak, ha az ötödik bundnál fogjuk le? Vagy az E-húrnak is lehet A hangja... Az „áldozat koporsójának bélése” és a szintén vörös „legszebb ünnep” egyenesen Twilightot idéző magasságokba röpít minket. (Ha még emlékszünk egyáltalán a gyémántbőrű vámpíros sorozatra, amelyben megkíséreltek egyszerre hiperérzékenynek, félelmetesnek, szexinek és bonyolultnak is tűnni...) De talán csak öregek vagyunk már ehhez, mert persze bizonyos mértékig ízlés dolga: valaki Michael Bay-t szereti, valaki meg Ingmar Bergmant.

Hatott-e Simon Márton költészete Dékányra? A Ctrl-V című Dékány-versről meg nem mondtam volna, hogy nem a Polaroidokból van. Baj-e ez? Ízlés dolga. Fel lehet úgy is fogni, hogy a legjobb Simon Márton-verseket Dékány Dávid írja jelenleg. És úgy is, ahogy Nick Hornby, aki szerint a Beatlesben az a jó, hogy rengeteg minden hatott rájuk Chuck Berrytől Beethovenen át az indiai szitárzenéig, az Oasisre viszont csak egy dolog hatott: a Beatles. Akkor már miért ne hallgassuk az eredetit? Másfelől ugyanő mondta, hogy talán nem tesz az osztály legkúlabb arcává, ha a kedvenc bandád az Oasis, de azért szégyellni sem kell. (Sántít a hasonlat, persze: Simon Márton nem a Beatles, és Dékány nem az Oasis.)

Ami nagyobb baj, hogy a Dékány-szövegek szerkezete túlságosan kiismerhető. Mintha bombasztikusnak szánt képek cséplése volna az egyetlen szervezőerő. És éppen ezért mintha egy-egy vers állhatna egyetlen sorból is, vagy akár ötszázból. A sorrend is olyan, mintha tetszőleges lenne (ld. még Simon Márton-féle Polaroidoknál, ahol random számok kísérték a szövegrészleteket). Itt nincsenek számok, de az érzésünk az, hogy például a Banánzöld című versben ez a kijelentés, hogy „és rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet” szerepelhetne a „Tudom, hogy szeretsz. / És hogy a nálad, sőt rajtad hagyott / pulóveremben jársz futni a parkban.” sorok előtt és után is. Jó, rossz mondások lájkvadász egymásutánja lesz így a költészet, ahol az egyedüli cél egyetlen hatás: a tetszés maga.

A másik nagy baj, hogy az élményanyag másodlagosnak tűnik. Filmekből (főleg amerikaiakból) ismerős képekkel találkozunk. Borges szerint minden író titokban önéletrajzát írja. Ha így van, Dékány Dávidról, úgy érezzük, keveset tudunk meg, pedig kíváncsiak lennénk. Mintha egy kézikamerával felvett Youtube-felvételt néznénk egy szemcsés tévéadásról, ami a lírai énről szól.

A kötet jegyzetében azt olvassuk: „A kötetben külön jelölés nélkül, szó szerinti, vagy torzított formában idézetek szerepelnek az alábbiaktól: Biblia, Kálnoky László, La Dispute, Metallica, My Chemical Romance, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Robert Bly, Tom Waits, Vörösmarty Mihály”.

És azt érezzük, talán ettől most valaminek másnak kellene lennie. De nem.

(Fotó: muut.hu)