Závada Péter debütálása, az Ahol megszakad felemás, ám inkább fanyalgó visszhangot kapott. Az azonban Závada újabb nyilatkozataiból és publikációiból hamar látszott, hogy megfogadta a kritika konstruktív ajánlatait. Maga mögött hagyta a sokszor már meghaladottnak, megújulni nem tudónak ítélt formalista iskolaköltészetet, és az első kötetet záró Konkáv kijelölte – a telepesnek és/vagy újkomolynak mondott – irányba kísérletezett. Új, Mész című kötetében ezt láthatjuk: szabadversek, film noiros hangulatok, egzisztenciális parák, családtematika, testpoétika, finoman keresett hasonlatok, és ahogy az az utóbbi időben egyre látványosabb több költőnél is (így Ijjas Tamásnál, Krusovszky Dénesnél, Nemes Z. Máriónál, Sirokai Mátyásnál), egyfajta, talán neoszürrealistának nevezhető, metaforaszerű képalkotás, amelynek eredőjét a történeti szürrealizmus mellett többek között az angolszász imagizmusban és a New York School hatásában is kell keresnünk.

Rögtön említésre érdemes a már néhány szöveg után feltűnő, de nem tolakvó kísérlet a kötetolvasás megbolygatására. A szövegek nem rendeződnek a klasszikus értelemben vett fejezetnyi ciklusokba, noha java részük ciklikusnak vagy folytatásosnak mondható szövegsorozat, amelyeket viszont nagyobb egységbe nem illeszkedő darabok és üres oldalak választanak el egymástól. Ehelyett a szövegek felett afféle indexként, tagként vagy széljegyzetként általában két-három, nyilakkal hierarchizált hívószó olvasható, ez nyilvánvalóan felkínálja a nem-lineáris olvasás lehetőségét – és egyben komoly, filológusi türelmet igénylő kalandot, mivel minden kiemelt fogalmat végigkövetni időigényes mulatság.

A hívószavak működése asszociatív, felfejtésük rétegzettségük miatt gyakran kevésbé egyszerű, mint elsőre tűnik. Például a Bűnjel (3) felett az szerepel, „báb « fagy”, ami – fogadjuk el – a versfelütés formalizálása: „Reggelre kihűlt a helyed, / belepte valami nyirkos és hideg”. De a hidegérzettel könnyedén egybeolvasható annak az emléke, amikor a lírai én üveggyapotba tenyerelt, így viszont a hívószavak és a zárlat között újabb asszociációs csavar keletkezik: „Mélyen a bőröm alatt viszketsz. / Üveggyapotba törülközni” – szép, ahogy a gyapot a (moly)lepkén keresztül, a törülközés pedig egyfajta takarózásként utal a báb(ozódás)ra, míg az üveggyapot önmagában is hőszigetelő anyag, amellyel „betakarják” a házat. Az ehhez hasonló motivikus rétegzettség, amely csak az alapos olvasás során tárul fel, teszi izgalmassá Závada új versanyagát.

Ám a kötet verseinek közvetlen(ebb) hatása abban áll, ami miatt Simon Márton és/vagy Dékány Dávid köteteit is szerették, akik szerették – nem véletlen, hogy a szerző mindkettejüknek köszönetet mond a kötet eleji felsorolásban, jól látható e költészetek rokonsága. És itt azért van némi fenntartásom. Szerintem Simon verseiben (az első kötetére gondolok mindenekelőtt) megtalálta az egyensúlyt, míg Dékány Darwin Motelje már túlzásba vitte a rendkívül érzékeny, perceptív, utalásaiból széleskörűen tájékozottnak tűnő lírai én stilizálását. Dékány példája azt mutatja, hogy ami az egyes versek szintjén, kis dózisban még működik, az kötetszinten már sok, sőt néha blöffbe hajlik. Závada kötete valahol az arany közép tájékán mozog: a többnyire természettudományos párhuzamok szerves részét képezik a versgondolkodásnak, a motivikának, egyáltalán nem légből kapottak. Ugyanakkor a sokadik ilyen verset olvasva receptszerűnek tűnhet ez a fajta megoldás, ami a tekintetben szerencsétlen, hogy a kötet vége felé már kétséggel olvassuk az egyébként olyan megrázóan erős anyaverseket, mint amilyen A szinkronúszó magányossága, az Aszfalt, a Mész és a Vörös.

Závada kötete identitás-, párkapcsolati és családi problémákkal, mindenekelőtt az anya elvesztésével igyekszik számot vetni – komoly kötettel van dolgunk. Az apróbb fenntartások ellenére a Mész egészen biztosan az idei líratermés kiemelkedő darabjai között van.

Fotó: Rév Marcell