„Az Állami Áruház mellett haladtunk el éppen, amikor anyám szóba hozta, hogy szeretne engem lefestetni” – indul Györe Balázs legújabb regénye, egy olyan bekezdés első mondatával, mely legelső, 1989-es naplóregényének hetedik bekezdése volt. Az apja halála után megírt apa-könyvek (Apám barátja, Halottak apja) után most, édesanyja 2013-ban bekövetkezett halála után vele néz szembe, az ő alakját idézi meg, anya és fia kapcsolatával foglalkozik, s ehhez vissza kell nyúlnia előbb saját gyermekkoráig, majd ennél jóval korábbra, édesanyja gyermekkoráig is. Az új regény 200. oldalán szereplő bekezdés szerint Tandori Dezső kérdezi tőle telefonbeszélgetésükben, mi lesz a regény első mondata. A válasz: „Nem tudom, mi lesz az első mondat […], de hogy mi lesz könyvem utolsó mondata, abban már majdnem biztos vagyok.” Az utolsó mondat elolvastával világosodik meg, miből fakad ez a bizonyosság.

Györe Balázs immár tizenkettedik regényét írja meg, s aki egyet is olvasott közülük vagy olvasott róluk, tudja, hogy nem kitalált világot képzel el. Nem fikcióban gondolkodik, hanem a mindennapok élettényei után nyúl, azokról ír, a saját maga és szerettei életének részleteit formálja, gyúrja, alakítja, esetenként, nagyon ritkán, kitalálja, a fellelhető lenyomatokat rendszerezi, így igyekezve megközelíteni ’a’ valóságot. A regények egymásutánja azonban izgalmasabb, mint bármelyik nagy sikerű tévésorozat – egy más stílusban alkotott saga, egy teljesedni vágyó családregény bontakozik-alakul itt, s minden egyes könyv újabb aspektusokat, élettényeket, részleteket ad hozzá az eddigiekhez, esetenként radikálisan át is formálva a valóságról való eddigi tudásunkat. Egy-két bekezdésnyi szövegelemekkel dolgozik, s felbukkannak korábbi könyveinek ekkora (vagy épp mondatokra tördelt, újrakevert) részletei az új kötetben is, hiszen anyjával való viszonyára, az őket egymáshoz fűző érzelmek megragadására tett kísérletekhez ezek a korábbi naplótöredékek, bekezdések is hozzáadnak. A valóság újrateremthetősége, megismerhetősége, az érzelmek összetettségének kifejezhetősége a tét.

A család örömtelenségére vonatkozó korábbi mondatok a Halottak apjából („Nem dögönyöztük egymást. Örömöt nem éreztem. Az örömmel baj volt. Nem jött, elmaradt, és én sehogyan sem tudtam hozzánk becsalogatni. Senki sem örült nálunk, soha, semminek.”) itt és most kapnak valódi értelmet: mintha egy vérre és életekre menő pszichothriller egyik utolsó fejezetéhez érkeznénk – hogyan ábrázolható, hogyan vehető észre egyáltalán a belső égés. (Ebben a korábbi könyvet/könyveket kiegészítő-felülíró gesztusában hasonlítható Esterházy Péter Javított kiadásához.) Mintha az aparegényben magát még cerberusként, kapuőrként jellemző szerző, aki megvizsgálja, mi engedhető át az akkortájt megszerzett tudásból, apja hátrahagyott titkos naplóinak anyagából („Őr voltam a kapuban, aki megpróbálta gondosan megvizsgálni, mit engedhet át gondolatokból, érzelmekből és naplóidból a nagyobb nyilvánosságnak.”), mostanra egy sokkal nagyobb erő hatására elengedte volna akkori kapuőri szerepkörét: megmutatja, mi volt a boldogtalanság oka. Ez a felmutatás őszinte nyíltságában egyben koszorú is az édesanya sírjára, akinek halálával végig kellett élni az eltávozott élet maradványainak felszámolásával kapcsolatos, hol kínos, hol banális, hol gyötrő, hol felszabadító, de leginkább profán pillanatokat. S aki talán éppen ezért érdemli ki a sorstól ezt a tiszteletadást, felszentelést: bár a szerző nem tud, nem akar bárki mellé állni („Nem tudok melléjük állni. Senki mellé sem tudok odaállni. Akik kitartanak mellettem, kitartanak. Én már senki mellett sem tudok kitartani. Most így érzem. Azt mondom: jó lett volna egy anya. Sohasem szerettem. De hisz volt! Van! Kit nem szerettél? Nem lehet érthetőbben fogalmazni? Nem, nem lehet.”), az élettények felmutatása kiállássá válik – s ez az őszinte felmutatás lehet e regény sikerének oka, szemben az apa-regény bevallottan megélt sikertelenségével („Apám, naplójával, bevallotta a kudarcot. Én a róla készülő írásommal vallom be.” – írta ott).

Györe Balázs minden regényében számos dokumentumból és idézetből is építkezik, nincs ez másképp most sem. A teljesség igénye nélkül, saját korábbi naplóbejegyzése és első verse mellett idézi anyja diplomáját, későbbi gyémánt oklevelét; egy betöréssel kapcsolatos rendőrségi jegyzőkönyvet; anyja első szerelmének a háború alatt írt leveleit; apja titkos naplóit; a család egyes tagjainak az anyához írott leveleit; az édesanya saját önéletírását, s az apai naplók olvastán több év elteltével keletkező írásait. Éppígy hosszabb-rövidebb idézetekkel jelen van a könyvben Kerouac, Bródy Sándor, Emily Dickinson, Nemes Nagy Ágnes, Rilke és sokan mások. A két apa-regény mindegyike 150 oldalnyi próza volt; a mostani anya-regény 250 oldalasra duzzadt, s ennek csak részben oka a sok beillesztett dokumentum, levél, naplórészlet. Talán inkább az az ok, amit az író a regényben visszakereshetően rögzít is, hogy mennyire nehezére esett e regény nyelvének megtalálása – a valóság olyasféle felmutatása, mely se nem túl sprőd, se nem túl lágy, és egyáltalán: a valóságnak gondolt elbeszélésévé válhat („Elvesztettem gördülékeny mondataim. Nem lesz több gördülékeny mondatom. 2012. február végén éreztem ezt először. Anyám még élt.”). Az élet elbeszélése mellett ott a halál felé vezető út, az ápolás folyamatának elbeszélése, s ott a halált követő út, a lakásba való beköltözés, a rendezkedés egészének analízise. Györe Balázs mondatai sokszor nem állítanak, sokkal inkább folyamatosan kérdeznek. A kérdő mondatok halmozásával fejezi ki a leírhatóság iránti kételyeit – vagy még inkább: a kérdésekben véli megmutatkozni az elbeszélendőt, s ez, a világ kérdésekben megragadhatósága egyszerre eszköze és kínja („Valóban csak néhány kérdést adhatok a világnak, a másik embernek?” – kérdezi a Halottak apjában).

Olyan helyzetekről beszél, melyek sokaknak lehetnek ismerősek (egy gyengülő, halála felé közeledő szerettünk ápolásával kapcsolatos érzelmek komplikáltsága; az elhalt után maradt tárgyak és helyek elrendezése, felszámolása, átalakítása, személyre formálása), s mintha a regénynek ebben a részében már sokkal kevésbé keresgélné a nyelvet, mintha rálelt volna, így kevésbé is kell elődökre, más írókra támaszkodnia a leírásban, s itt válik igazán drámaivá a kötet. A kórházi ápolás, az anyai halálvárás időszakának rögzítése és a lakás kirámolása olyan pár mondatnyi-bekezdésnyi remekléseket hoz, mint ezek itt: „Ki fog nekem ezután téli pizsamát venni vagy vetetni a szomszédasszonnyal? Zoknit? Baseballsapkát? // „Buzi román” – hallom bentről az ügyintéző nő hangját a patológián, az alagsorban. „Idejön, rögtön állást, lakást kap” – mondja. A kettős állampolgárságról beszélgetnek az egyik ügyféllel.” „Terheket raknak ránk az élők, terheket raknak ránk a holtak. // Gyöngyházgombok százai konzervdobozokban.” „Kitöröltem néhány halott nevét és számát a telefonomból, így anyámat is, mert megtelt a SIM-kártyám.”

S hogy innen hova? Hogyan lehet befejezni, megemelni? Mi is az utolsó mondat, ami előbb volt meg, mint a legelső? Az utolsó mondat az anyai önéletírásé: a fiúnak szánt áldás, mely úgy teljesíti ki az anya fiához való viszonyát, hogy egy generációval előrébb is kötődik. Györe Balázs könyve útkereséseivel, kérdezéseivel, dokumentumaival, önnön érzelmekkel és írással folytatott küzdelmeinek rögzítésével méltó búcsú és összeköttetés-teremtés egy család generációi, az eltelő élet és az írással megélhetővé tehető, csúfságaiban is szeretetre méltón szép valóság között.

A kép forrása: SZIFonline