Mikor Bérczes Lászlónak a magyar színházi helyzetről kellett nyilatkoznia egy nyilvános beszélgetésen, azt mondta: „Én nem tudok háborúban részt venni. Nem fogok harcolni. Ha nem lesz POSzT, nem lesz. Csinálom az Ördögkatlant. Azt gondolom, hogy ott egyelőre öt napig teljesen más van.” – hogy ez a gondolat mennyire helytálló, arra az idei Katlan volt az újabb bizonyíték.

Az immár nyolcadik éve zajló Ördögkatlan az egyik legmegbízhatóbb minőségű művészeti esemény Magyarországon, a közeg mégsem elitista, frusztrált vagy versengő. Bérczes László és Kiss Móni évről évre megdöbbentően színvonalas zenei, színházi, képzőművészeti, irodalmi (stb.) programot állítanak össze, korántsem csak magyar előadókkal. Hogy honnan van ekkora rálátásuk a nemzetközi művészi produkciókra a cirkusztól a rock and rollig, nem tudjuk, de nem is kérdezzük, csak felcsatoljuk a karszalagot, lecsatoljuk a szandált, és élvezzük tornatermekben, árokpartokon, teraszokon, sportpályákon, templomokban, udvarokban – akárhol.

Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya és Beremend tehát újra kulturális központtá változott néhány napra. Politikai csatározás, hatalmas pénzügyi támogatás, szigorú intézményrendszer vagy hangzatos szakmai grémiumok nélkül találkozhatunk a fesztiválon az utóbbi évadok legfontosabb (többek között) színházi társulataival és előadásaival. Szinte ingyen nézhetjük itt öt napig az Örkény Színház, Pintér Béla és Társulata, a k2, a Nézőművészeti Kft., a Szkéné (vagy tavaly a díszvendég Katona József Színház) darabjait, valamint egészen új társulatokat, művészeket, műfajokat fedezhetünk fel.

Ismét megérte korán kelni (vagy barátainkat rávenni erre), hogy sorszámot szerezzünk a korlátozott férőhelyű előadásokra, esetleg a program előtti órákat a bejárat előtt tölteni néhány hosszúlépés és akár ismerős, akár ismeretlen beszélgetőpartner társaságában. Az egyik idei díszvendég, az Örkény Színház például gazdag repertoárral jött a Katlanba. Mácsai Pál nemcsak Örkény-estet tartott, de társulatával bájos esztrádműsort is adott a palkonyai Malomparkban, és megnézhettük két kiváló előadásukat is: a Tótékat és az Anyám tyúkját.

A Tóték, amely immár két éve fut nagy sikerrel az Örkény Színház műsorán, a további önfeledt műélvezet tökéletes kezdete volt a fesztivál első estéjén. A darab Mácsai rendezésében még hangsúlyosabbá teszi az örkényi abszurdot és komikumot, hiszen nem a Tóték drámát, hanem az azonos című kisregényt veszi alapul. Így lesznek a szereplők önmaguk narrátorai, így látjuk teljesen új fénytörésben a jól ismert szövege(ke)t és így nevetünk Örkényen még a megszokottnál is többet. A dramaturgot dicsérik még a jó helyekre beszúrt, változatos dalbetétek, melyeket kifogástalanul adtak elő színészek és zenészek. Csuja Imre, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Epres Attila és Ficza István sziporkázó játékát az ötletes díszlet- és kelléktár is színesítette, melynek legemlékezetesebb eleme a négy verklis dobozolóbábu. Ezeket hajtják Tóték és az Őrnagy ritmusra, ám olykor – nem meglepően – egészen más iramban.

A darab színészeit egytől egyig viszontláthattuk pár nappal később a tornateremnél hűvösebb, ám kevésbé barátságos Mokos pince színpadán, az Anyám tyúkjában. Amennyire kevéssé csábító programnak hangzik közel három órán keresztül hallgatni elejétől a végéig elszavalt, kanonikus, mindenki által untig ismert magyar verseket a kánikulában, annál inkább katartikus élmény. Tizenhét színész (köztük az ország legjobbjai) bizonyították be: a legismertebbnek hitt szövegeket is érdemes újraolvasni és újragondolni, valamint azt, hogy a profi színészi eszköztár önmagában elég ahhoz, hogy felejthetetlen előadást hozzon létre. Mindezt egy díszletként szolgáló, fehérre meszelt parasztház tornácán, amelynél egyszerűbb, letisztultabb színpadképet nehéz elképzelni. A vakmerő koncepció, mely díszletváltások, mediális játékok, szöveghúzások, jelmezek vagy a kortárs, progresszív színház bármely kelléke nélkül kíván elszavalt versek egymásutánjából színházi produkciót összeállítani, kizárólag olyan színészi jelenléttel, gyakorlattal és tehetséggel rendelkező művészek esetében lehet sikeres, mint az Örkény társulata.

A leggyakoribb fogás a magyar kultúrkincs azon verseinek hiteles, reflektált újramondása volt, melyek főként mantraként, szinte jelölt nélküli szófolyamként élnek a fejünkben, de olykor az ironikus, már-már gúnyos értelmezések késztették kitörő nevetésre a közönséget. A gesztust, hogy az ismert költeményeket felelevenítik és magukévá teszik, úgy is értelmezhetjük mint egyetértő választ a darab elején Mácsaitól hallható, A magyar népdalhoz címzett Orbán Ottó-versre: „Most, mikor sok senki mellén / ki vagy tűzve, mint a jelvény, / nekem maradj, aki voltál, / nem babona, nem is oltár, // de maga a láthatatlan, / ahogy látlak száz alakban / véletlennel habart végzet, / több s kevesebb, mint művészet.” A közönség maradéktalan elismerését, amely hosszú állva tapsolásban tetőzött, mégis az adott fesztiválszínházi helyzet vívta ki. Az áramrendszer egy ideig zúgva próbálta világítani és hűteni a zsúfolásig tömött előadótermet a délutáni kánikulában, majd nem bírta tovább, és lekapcsolt, teljes csendben és sötétségben hagyva színpadot és nézőteret. Másodpercekbe sem telt, mire a gyakorlott rendező és színész Mácsai új versbe kezdve reflektált a szituációra – „mintha szándékos lett volna” – halljuk többektől a szünetben – és zökkenőmentesen folyt tovább az előadás percekig fény vagy hangosítás nélkül. Az áramszünet a második felvonásban sem maradt el, a lélekjelenlét és a színészi kreativitás viszont újra megmentette az előadást.

Ugyanitt láthattuk másnap Pintér Béláék előadását, A soha vissza nem térőt. A Katlan egyik nagy előnye, hogy évről évre programjára tűzi a társulat egy-egy darabját, és noha az idei nem mérhető a Parasztopera vagy a Titkaink mércéjével, remek, olykor egészen lenyűgöző ötletekkel teli produkciót láthattunk. A soha vissza nem térő húsbavágóan és sziporkázó humorral mutatta be a posztszocialista ország(ok) kényszereit, gátlásait, kínos, ügyetlen, leplezendő üzleti módszereit, emellett szemtelenül karikírozta a nyugati (főként amerikai) és keleti (itt: fatalisztáni) kultúrákról alkotott előítéleteinket. A rendszerváltás – mint a darabból és mindennapjainkból kiderül – csupán huszonöt éve volt, tehát nagyon friss a seb, még nem tudunk beszélni róla.

Az Ördögkatlan két fő művészeti ága, a zene és a színház számos előadásban kapott szinte egyenrangú szerepet. Kellemes nyári estéket tölthettünk el a nagyharsányi Narancsliget hátsó, szellemírókkal díszített színpada előtt (ahol a Mulatságot is oly sokszor láttuk). Itt nézhettük/hallgathattuk a Bóbita Bábszínház Az Ablakját, a frissen végzett színészhallgatók Cseh Tamás-estjét, a Frontátvonulást és Piazzola A nagyvárosok Máriáját is. Az Ablakban régi ismerősként köszöntek vissza a Háy-mondatok, -szituációk és -poénok, önfeledten élveztük végig az élőzenei betétekkel tarkított, hiteles és gyakran komikus tinédzserdrámákat, még ha a kissé moralizáló, az idő múlásáról filozofáló zárlat nem is tudott igazán az előadás egyenrangú részévé válni. A tábortűzi műsorokat idéző Cseh Tamás-dalokat és narratív Bereményi-szövegeket dramatizáló Frontátvonulás is hangulatos, kedves emlékezés volt a Katlan egykori fővédnökére.

A szintén visszatérő vendég Nézőművészeti Kft. idén sem csupán nevettetni jött. A Gondnok című Harold Pinter-darabban a tömeg, a hőség és a (túl) nagy tér ellenére sikerült Mucsi Zoltánnak, Scherer Péternek és Katona Lászlónak megteremtenie a cselekményszegény darab fő működtetőjét: az emberi kapcsolatok fokozatos változásából fakadó bensőséges, abszurd helyzet feszültségét. A kétszereplős A kézmosás fontosságáról, amely valóban a kézmosás fontosságáról szól, viszont valószínűleg a legszórakoztatóbb egészségügyi oktató-előadás, amit valaha csináltak.

A fesztivál utáni napokban a programfüzet lapozgatása igen fájdalmas tevékenység, ami csak újra és újra azzal a kérdéssel szembesít: Miért nem tudunk egyszerre több helyen lenni? Hiszen hiába töltünk reggeltől hajnalig szinte minden percet színházi, irodalmi és zenei programokon, az Ördögkatlan felhozatalának csak töredékét élvezhetjük ki (és egy tudósításban még a valóban látott előadásoknak is csak egy részére van hely). Hiába, jövőre újra meg kell próbálni.

A képek forrása: ordogkatlan.hu.

A bélyegképet Farkas Attila készítette.