(aug. 5.)

Az Ördögkatlant csak a második napon kezdjük, fájó szívvel ugyan, de lemaradunk a Manoyáról és a Quimbyről. De aztán a Quimby-koncertről megtudjuk, hogy quimbys volt – semmi meglepetés, nem is fáj annyira.

Az első említésre érdemes koncert a Szabó Benedek és a Galaxisoké. A korábban a Gyökkettő zenekarban és Zombie Girlfriend néven zenélő és zenei újságíróként is tevékenykedő Szabó fiatal kora ellenére öreg rókának számít. Az e néven kiadott két lemeznek jellemzői a rövid, tulajdonképpen a dalszövegek hosszára szabott dalok. Az első számtól egyértelmű, hogy pörögnek a srácok, elég komolyan zúznak, pedig a lemezek sem voltak visszafogottak. Néhány körrel megnyújtják számaikat, így van idő ugrálni. Akusztik pank, gondolom valamelyik szám kapcsán. Néhol dühös – de nem agresszív –, ám többnyire feelgood generációs szövegek, hozzáillő egyszerű, megkapóan eszköztelen zenével. Komoly reményeim fűződnek hozzá, a ’90-es, ’00-ás évek meghatározó alterzenekarai eltűnőben-megszűnőben: a Kispál után nemrég a Heaven Street Seven is feloszlott, az a gyanúm, Benedek lehet az egyik trónörökös.

Igaz, ez a közönség létszámán nem látszik. Meglepően kevésnek tűnik a nép, és aztán a 30Y-ra sem kíváncsiak sokkal többen – elöl tömörülés, hátrébb csak lézengés. Beck Zoliékat utoljára még Endivel láttam, figyelni is kezdem, hogy hiányzik-e a jellegzetes széteffektezett gitárjátéka. Az mindenesetre nem kérdés, hogy így is nagyon profi produkciót látunk. De Beck Zoli szólógitárosként nem igazán meggyőző. A kitekert effektek karcossága jobban illett Zaza energikus dobolásához. Ugyanígy vagyok a (túl) szépen megkomponált vokálszőnyegekkel, ez már nem az a gitárzenekar, amit gimiben megszerettünk.

A Nappali pultja mellett a francia zenebohóc-duó, a Brother Kawa zárja a napot. Gypsy-s, sanzonos dallamok, kicsit teátrálisan kezdődik, de aztán hozzák, amit a beállásukkor hallottunk. Én viszont már remegek a fáradtságtól, a nikotintól, és a fülemen csordul ki az almafröccs – barátaim megkönyörülnek rajtam, hazamehetünk.

(aug. 6.)

Nyolcra érek Nagyharsányba, de mire a Kubalibre kezdődik, már egy bodzás Radlert kortyolgatok. A srácok nagyon mondták, hogy mindenképpen nézzem meg őket, mert mulatósra vették a stílust, és vicces lesz. Ez már csak így szokott lenni velük, valamit mindig kitalálnak. Az alteres groove-ok helyett bossa, reggae, sanzon, mulatós kettő-négy szól. A vendégek – a vokalista–perkás lányok és a hegedűs – is kitesznek magukért. Ami fontos: a közönségnek tetszik; sokakat a szórakoztató zene vonzott ide a közelből.

Később, a nagyszínpadon a Budapest Bár jól kezdődik, először Németh Juci énekel, aztán Frenk adja elő a Whiskey Bart (amit én Jim Morrison hangján eléggé szeretek), Kollár-Klemencz pedig a Hegedűs a háztetőnből hozza a Ha én gazdag lennéket, előadása karizmatikus, elég távol állunk, majdnem a pultoknál, de többen a hátunk mögött is táncolni és énekelni kezdenek. Rutkai Bori a Mr. Alkoholt énekli, a hangulat töretlen. A Magna Cum Laudés Mező Misit viszont már nem várjuk meg, elfáradtunk, a kocsihoz érve még halljuk, hogy Bangó Margit érkezik a színpadra.

(aug. 7.)

A Vylyan-teraszon belehallgatunk Kollár-Klemencz egy szál gitáros fellépésébe-felolvasásába. Friss, Miért távolodnak a dolgok? című kötetének címadó novelláját olvassa föl. Annak ellenére, hogy rutinos előadót látunk, a felolvasás nem igazán megy neki. Aztán játszik egy dalt, amelynek, mint utóbb bemondja, Erdős Virág írta a szövegét. Arra már közben is fogadni mertem volna, hogy Erdősnek köze van a dalszöveghez, mivel volt benne néhány mondókaszerű, a jobb részek után a fülemet bántó passzus.

Otthagyjuk a Vylyant, átmegyünk Palkonyára, az Örkény-esztrádra. Csuja Imre a My wayt énekli (ön)ironikus, kemény hunglish kiejtéssel. Az eredmény nagy nevetés, nagy taps. Meghallgatunk még ezt-azt, majd átmegyünk Kisharsányba, ahol a Psycho Mutants- és a Ricsárdgír-koncertekre vagyunk kíváncsiak a Szirényi-kertben.

Szerencsére elkapjuk a Brother Kawa végét is, ami szépítés azután, hogy 5-én otthagytuk őket. A zene hangulatos, a két srác tipikus külföldi fellépő, akik megtanultak az elmúlt napokban ezt-azt magyarul. Olyan mondatok hangzanak el a koncert zárásaként, hogy „Buli van, come on everybody!” és „Magyarország, szeretlek!” – természetesen mosolyognivaló akcentussal. Közönségsiker.

Végre – fél óra késéssel – kezdődik a Psycho Mutants, az első számot még élvezem is. Aztán egyre több zavaró dolgot veszek észre. Nagyon sajnálom például, hogy a tangóharmonikás ennyit gitározik. A harmonika, amíg minden számban szerepelt, adott igazán egzotikus ízt ennek a bandának. Most be kellett venni egy szintist, hogy belepötyögjön a számokba. Az új dobos nagyon szépen pörgeti a dobverőket, dupláz (ami néha jól szól ugyan, de szerintem ebbe a fajta zenébe fölösleges), és nagy átéléssel bólogat zúzás közben, de sokszor pontatlan, visszahúzza a zenekart – gyakran éppen az indokolatlan duplázások akasztják meg, tushúzásoknál pedig rendre kiderül, hogy nincs összhang. Többeknek beharangoztam, hogy mennyire király ez a banda, és bár erre nem sikerült rácáfolnia a zenekarnak, de ami jót el tudok mondani a Psycho Mutants-ről, azt nem ezen a koncerten tudom meg róluk.

Aztán Ricsárdgír. Sokáig kérdéses, meddig játszhatnak. A frontember komoly trollnak bizonyul – megszólalásaival Galla Miklós-i mélységekben és magasságokban jár. Társain és számaikon élcelődik, a dalokat hirtelen ötletből megkurtítja, mondván nincs idő eljátszani. Az egyik lány nagyon kéri a Repülőgép című számot, felhívja a színpadra, hogy énekelje el ő. Trollkodás, lényegében a fesztivál(helyszín) meghekkelése. A koncert zeneileg így természetesen kevéssé élvezhető, de annál szórakoztatóbb – és így sem cáfolnak rá az A. E. Bizottság vagy a Tudósok félreismerhetetlen hatására.

(aug. 8.)

Hétre megyek ki az Árokpartra, The Tablespoon. A zörgő húrú akusztikus gitár sokszor a Nirvana Unpluggedot idézi. Szotáczky Gergő énekes-gitáros hangja nem győz meg, a grunge-os, garázsos hangzás mellett az ének nem igazán egyedi és kicsit érzelgősnek is hat. Wirth Balázs, a dobos ügyes, technikás – igaz, néha szerintem túlüt néhány nótát, ez az egyszerű gitár- és billentyű-szólamok kontrasztjában feltűnő, mintha róla szólna a zenekar. A billentyűknél egyébként az a Nagy-Borsy Viktor segít ki (a zenekar eredetileg gitár–dob-duó), aki előző nap a Psycho Mutants-szel is játszott, itt szerencsére többet mutat. Összességében egész jó koncertet hallunk.

Kezdődik a Kiscsillag, hihetetlen, hogy idén tízévesek, ott voltam az első koncertjükön, a pécsi Trafikban. Szerencsére az elégikus hangulat csak engem fog el; kezdettől pörgős koncertet hallunk, az ugrálós, táncolós számok dominálnak. Apró szépséghibának gondolom, hogy a Gyors autóval, amely a harmadik album egyik legkiemelkedőbb, lírai szerzeménye volt, most szintén pattogós ritmust kapott. Túlsúlyban vannak a jó dalok – ez annak is köszönhető, hogy a legújabb album majdnem minden száma elhangzik, ez az új album pedig kb. a Földre című szerzemény kivételével az én fejemben egy nagyon jó (Kispál András nélkül elkészített) Kispál és a Borz-lemez.

Szórakoztató (már amennyire szórakoztató, amire utal…), ahogy az átkötőkben Lovasi aktuálpolitikai, közérzeti felhangokra hívja fel a figyelmet a szövegekben – különösen, mivel mi is észreveszünk ezt-azt. Az Őrkutya négyméteres kerítése kapcsán azt mondja, „Bizonyára sejtetek valami áthallást, de hülyeség, amit gondoltok”. A Kiscsillag Bérczes László fesztiválzárása után visszatér még többek között a Szelessel (refrén: „Hol van a boldogság? Mi van a boldogsággal?”) és a Hú de sötéttel, amelyeknek megint csak a felhangjait halljuk. Az utóbbiban például azt éneklik, „ez is Magyarország, kerítés a szegélye”, ahelyett, hogy „arany a szegélye”. S a „beteg a királya” sor is egészen más színben tűnik föl. Ugyanakkor a közönség részéről nem igazán érzékelek érdemi reakciót ezekre az apróságokra.

Zárásként a Wombo csinál egy nyolcvanhétezredik bulit. Megállapítjuk, hogy jó volt a Katlan. A lányok fogadkoznak, hogy legközelebb több színházat néznek, én meg arra gondolok, nekem jó minden így, legközelebb talán vezethetne valaki más is.