„Minden ugyanolyan volt, mint a többi nap, az idők kezdete óta. Egyetlen kivétellel.” – Felícito Yanaqué, a virágzó Narihualá Szállítóvállalat tulajdonosa, aki önerejéből teremtett meg mindent, csöndes, rendes családapa, férj, főnök. Mindennapi rutinjából egy zsarolólevél zökkenti ki, amelyben vállalata és családja védelmében kérnek pénzt tőle, az aláírás helyén pedig egy pókhoz hasonlító kis ábra van (innen mászott át a könyvborítóra is). Felícito megmakacsolva magát felveszi a küzdelmet a perui kisvárosban, Piurában eluralkodó bűnözés ellen, szem előtt tartva mélyen tisztelt édesapjának utolsó szavait: „Sohase engedd, hogy bárki is megtaposson, kisfiam. Ez a tanács az egyetlen örökség, amit hátrahagyhatok.” Felícito magánélete és vállalkozása is meginog ebben a harcban, és bár kissé keserédes lesz a végkifejlet, azért a jó győzedelmeskedik. Ebben Felícito segítségére van a Vargas Llosa-életműből már jól ismert Lituma őrmester (A Zöld Palota; Ki ölte meg Palomino Molerót?; Halál az Andokban) és Silva kapitány (Ki ölte meg Palomino Molerót?) is.

Mindezzel párhuzamosan, a regény másik szálán is már ismert szereplőkkel találkozhatunk − Don Rigoberto tér vissza családjával (Szeretem a mostohámat; Don Rigoberto feljegyzései): még mindig kívánatos és kedves feleségével, Lucreciával és a már kamaszkorba lépő Fonchitóval. Don Rigobertót nyugdíjba vonulásának napján hívja el ebédre főnöke és jó barátja, Ismael Carrera biztosítótársaság-tulajdonos, hogy meglepő bejelentést tegyen: elveszi a nála harmincnyolc évvel fiatalabb bennszülött cselédlányát. Erre a lépésre az érzelmi okokon kívül azért is szükség van, mert Carrera haszonleső és kapzsi ikerfiai az apjuk életére akarnak törni a gazdag hagyaték reményében. Don Rigoberto, mint Ismael tanúja és legrégebbi barátja, maga is belekeveredik a család örökösödési perébe, így nyugdíjas évei nem úgy kezdődnek el, ahogy azt eltervezte magának. „Nem csak a szappanoperákban történik ilyesmi?” – kérdezi Rigoberto, s bizony egyet kell értenünk vele.

A regény két történetszálát felváltva ismerjük meg, húsz-húsz oldalas fejezetekben, ami nagyon jó ritmust és tagolást ad a könyvnek. Ez a fejezeteken belül is érezhető: minden nagyobb fordulat előtt kicsit lelassul a történetvezetés, mellékszereplőket és múltbéli eseményeket ismerünk meg részletesen, amelyeknek semmilyen különösebb jelentősége nincsen a fővonalra nézve, de egy kis levegővételhez juttatja az olvasót az újabb, váratlan történések előtt. Beleragadunk a pók hálójába, és nagy nehezen találunk csak ki belőle. A sok átvezetéshez, kitéréshez, zsákutcához valóban segítségünkre válna Ariadné fonala, amelyet a könyv mottójának választott Borges-idézet említ: „… Szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal.” Itt akár nem is egy, amelyen elindulhatunk.

A kis útvesztők között is érthető azonban a könyv fő problematikája. Vargas Llosa visszatér Peruba, és a főváros, Lima, illetve Piura példáján keresztül mutatja be az országon érezhető változásokat: a bűnözést, korrupciót, megvesztegetéseket. „Ez a haladás velejárója, uram” – mondja Lituma őrmester. Hőseink azonban nem haladnak a korral, eddig jól bevált módszereiket, a jóról és tisztességről alkotott elképzeléseiket megtartva szállnak szembe az életüket fenyegető erőkkel: „[Felícito] megfogadta az apja tanácsát, sohasem hagyta megtaposni magát. És bő fél évszázaddal a háta mögött már öreg volt hozzá, hogy változtasson a szokásain.”

Örülhetünk az új Vargas Llosa-kötetnek, könnyen fogyasztható formában tár elénk fontos és aktuális társadalmi problémákat, amelyek nem csak a messzi Peruban érzékelhetők. A gördülékeny olvasást köszönhetjük Szőnyi Ferenc fordításának is. Az Európa Kiadó színes újrakiadásban jelentette meg a Szeretem a mostohámat, illetve a Don Rigoberto feljegyzéseit, és Vargas Llosa legutóbbi regényét is hasonló, látványos borítóval adta ki. Így első ránézésre trilógiára is gondolhatnánk, de ez a Don Rigoberto bizony már nem a régi. És itt elsősorban azok figyelmét szeretném felhívni, akik az erotikusan túlfűtött első két kötet után hasonlóan izgalmas, pikáns ágyjeleneteket várnak. Természetesen az új regény sem mentes a szexuális utalásoktól, de érezhetően áthelyeződött a súlypont, így Rigoberto vágya, amire a borító is felhívja a figyelmet („Még nem akarok elmenni…”), nem teljesül, és ez a fejezet hamarabb befejeződik, mint azt a korábbiaktól megszokhattuk. Így hát, ahogy Felícito (akinek nevében benne van a boldogság és az elégedettség) is megmondta: „Az élet ilyen, ő pedig [...] kölyök kora óta megtanulta, hogy olyannak kell elfogadni, amilyen.” Vargas Llosa olyan diszkrét hősöket mutat be nekünk, akik tudják, min lehet és miért érdemes változtatni.