Mégis miért kellett Krzysztof Vargának éppen Magyarországról könyvet írnia, ráadásul pont a lengyeleknek? A válasz egyszerű és az évszázados lengyel–magyar-barátság ellenére is talán kissé illúzióromboló. Szerinte ugyanis a lengyelek ismeretei Magyarországról megragadtak a ’80-as évek szintjén, és azóta csak a jól bejáratott kliséket és jelszavakat ismételgetik: „Budapest, Balaton, Tokaj, csárdás, paprika”. Bár kissé sarkít, hiszen a lengyelek még mindig nagy számban látogatják nemcsak Budapestet, de az ország számos más pontját is, és persze lehetne sorolni a legnépszerűbb úti céljaikat, de Varga magyar témájú könyveiből kiderül, hogy a lengyelek nem a valódi, hanem a turistáknak berendezett „műanyag” Magyarországot ismerik. Varga tehát Magyarországra jött és megírta a Turulpörköltben, amire az apja révén emlékezett gyerekkorából, és amit a magyar kultúra belső ismeretével varsói liberálisként tapasztalt. Röviden összefoglalva, a szép emlékek ellenére is borzasztóan megbélyegezte számára Magyarországot a 2006-os „holdkórosok forradalma”, ezért szélsőségesen nacionalistának és melankolikusnak látta az itt élő embereket. A nemrég megjelent Mangalicacsárdással folytatja magyarországi utazásait, bár a könyv csak témáját tekintve folytatása a Turulpörköltnek.

Sok változás észrevehető a két könyv között, de nem elhanyagolhatók a Turulpörkölt írója és a Mangalicacsárdás írója közötti különbségek sem. A legnagyobbra Varga is felfigyelt, miután befejezte az utóbbi könyvét. Egy interjúban barátjának és fordítójának elmondta, hogy hangvétele enyhébb és megbocsájtóbb a magyarokkal szemben, sőt, sokszor egészen szentimentálisan ír, ami a régi és lepusztult Budapestet és az emlékeit illeti. Leszögezi, hogy Budapesten már megvannak a kedvenc helyei, és semmi kedve tovább keresgélni. A könyv kezdőjelenetében Varsóból Miskolc felé autózik mangalicaszalonnáért és borért, de elalszik és nekimegy egy teherautónak. Akárhonnan nézzük, magyarsága okozta a bajt: mindkét könyvében többször megírta már, hogy a magyar ételek – amelyeket elmondása szerint hol rituális, hol antropológiai céllal fal – fogják a sírba vinni. Persze a legmagasabb fokú iróniával. Tehát változott a nézőpontja, hiszen ő is változott. Mint a Lengyel Intézetben tartott könyvbemutatón elhangzott, a Turulpörköltet megelőző kutatómunka során Varga még lengyel fordításokat használt, de a Mangalicacsárdáshoz nagyrészt magyarul olvasott. Valamilyen szinten talán az is hozzájárulhatott a nézőpontváltáshoz, hogy a Turulpörköltet a nagy érdeklődés miatt kiadták a környező országokban is, a Mangalicacsárdáson ugyanis sokszor azt érezni, hogy ez a könyv már nem csak a lengyeleknek szól, még ha ez nem is teljesen szándékos. Új kötetében Varga sokkal mélyebben alámerül a magyar kultúrában, és egy kis budapesti nosztalgiázás után az Alföldet veszi célba, ellátogat többet között Hajdúszoboszlóra, Nyíregyházára, Debrecenbe, a Hortobágyra, Bugacra, Kecskemétre, de eljut Pécsre, Szekszárdra, Várpalotára is. Hódmezővásárhely és Szeged között autózva pedig kijelenti, hogy számára nem a Balaton, hanem az Alföld a magyar tenger.

Felsorolni is nehéz mindazokat az irodalmi műveket, amelyeket nemcsak megemlít, de sokszor oldalakon keresztül ír róluk. Danilo Kišnek egy teljes esszét szentel mint nagyra tartott író- és sorstársának, sőt elment Szabadkára is, aminek kapcsán szót ejt az újvidéki vérengzésekről és a második világháborús német-magyar kollaborációról. Kosztolányiról és Csáthról sem mulaszt el írni, ha már Szabadkára tévedt. Karinthyról pedig egyszerűen kijelenti, hogy nem is humoros. Budapest irodalmi hagyományai kapcsán Krúdy, Kosztolányi és Esterházy Péter Harmonia Caelestise jut eszébe, amikor a Lomtalanítás című regényötletéről ír, amelyről nem lehet tudni, hogy tényleg ott lapulnak-e valahol a jegyzetei, vagy csak írói fogásról van szó. De hosszabban tárgyalja az Iskola a határont, az Abigélt, A Pál utcai fiúkat, sőt még Molnár Ferenc haditudósításait is. Ellátogatott Kiskőrösre, a Petőfi Múzeumba, aminek apropóján az 1848–49-es szabadságharc jön szóba, de Móricz Zsigmondot is megemlíti, amikor a nagyrévi és tiszakürti arzénos mérgezések helyszínén járt.

Ám a Mangalicacsárdás egyáltalán nem csak a szépirodalmat és a magaskultúrát képviseli, hiszen ír a Szepesi Niki-jelenségről, és Győzikében is felismeri a zsenit, aki rájött, hogy csak el kell játszania a sztereotip cigányt, hogy aztán jól megéljen belőle. Varga persze más ismereteket is felhalmoz (helyismereti, gasztronómiai, történelmi, filmtörténeti, politikai, popkulturális stb.) és saját tapasztalatokat is bőven szerzett az utazgatásai során. Vas Viktória rámutatott tanulmányában, hogy Vargánál a magyarságával való számvetés már a 2008-ban magyarul is megjelent Fejlődésregényben elkezdődött, amit Magyarország bejárásával a Turulpörköltben folytatott. 2010-ben egy hónapot töltött Pécsett a Writers in Residence program keretében és a 22xPécs című antológiában jelent meg a Pécs, ahol élnék című esszéje. Pálfalvi szerint többek között az is kiderült ebből az írásából, hogy otthon érzi magát Magyarországon, mivel el tudná képzelni, hogy Pécsett, „Magyarország diétás változatában” lakjon, amit a Mangalicacsárdásban csak megerősít. (Pálfalvi Lajos: Krzysztof Varga és a magyar-lengyel haikio-élmény, Kalligram, 2012/9.)

„Persze, tudjuk jól, hogy a nagyvilágban már rég összekeveredett a popkultúra és a politika, a szórakozás és a történelem, megszületett valamiféle historical entertainment, de keveredtek-e bárhol is ennyire, mint Magyarországon?” – írja, és több ilyen jelenségre is felhívja a figyelmet. Mindenekelőtt a turistaboltokban árusított, de „magyar turistákat” megcélzó ajándéktárgyakra: minden, ami Trianonhoz kapcsolódik. De ide sorolja az Alaptörvény díszkiadásában megjelent szürreális, néha már egészen pszichedelikus festményeket is. Talán éppen ezért gondolja úgy, hogy Magyarország történelmében nagy képregény-potenciál rejlik. És gyakran neki is vannak ilyen jellegű kulturális keverékötletei, mint hogy jól mutatna Giuseppe Arcimboldo mintájára megfesteni Kossuth, Széchenyi, Gyurcsány és Orbán arcképét savanyított zöldségekből. A magyar politikáról egyébként ebben a könyvében sem ír többet, mint amennyit kell. Tartja magát ahhoz, hogy az egész pusztán tele-reality, de újra feleleveníti a fülkeforradalmat kiváltó 2006-os demonstrációkról szóló gondolatait, és ír az örökké harcos retorikát működtető Orbánról, aki szerinte jól látja, hogy a magyar népnek mindig kell valamilyen ellenség. És ha egyesek Vargát mindezért provokatívnak is minősítik, az tagadhatatlan, hogy olyan diskurzust kezdeményezett, amit magunkról is le kell folytatnunk.

A gasztronómiai szál, ha most is fontos, hiszen Varga ebben a könyvében sem mulasztja el leírni, ha evett valahol valami emlékezeteset, például szalontüdőt vagy kakasherepörköltet. Még azt is kijelenti, hogy az egyetlen értelmes módja a nacionalizmusnak a „kulináris nacionalizmus”, és ő egyedül ilyen módon magyar nacionalista, mert – ahogy írja – a mai értelemben vett nacionalista „kizárólag a nemzetiségével maszturbál”. Ahol tudja, meglátogatja a különböző, főleg világháborús és Trianonnak szentelt emlékműveket, a kommunista diktatúrát bemutató kiállításokat, múzeumokat, ezek újra és újra igazolják a mai magyarokról alkotott elképzelését és tapasztalatait. Szerinte gyakorlatilag „nincs olyan város Magyarországon, amely mentes lenne a mártíromság emlékműveitől”. A történelmi lengyel–magyar-barátság szerinte pusztán a kesergésen alapul, és az a jobb lengyel vagy magyar, aki jobban búsong a vereségeken, a nemzeti traumákon. Valószínűleg épp ezért kerülte a témát a Turulpörköltben, amelyről a Mangalicacsárdásban Kárpátiát hallgatva és tankmodelleken gondolkodva fejti ki a véleményét, miszerint a mai barátság leginkább a nacionalisták radikális EU-ellenes harcában és a focidrukkerek köreiben éledt újjá.

Ami a kedvelt turisztikai nevezetességeket illeti, Varga véleményével továbbra sem bújik útikalauzok mögé, hanem pátoszmentes és könyörtelenül reális leírásokat ad. Így örökíti meg Hajdúszoboszlót, Hortobágyot, egy bugaci csárda unalmas és kedvetlen lovasbemutatóját, vagy a kétévente megrendezett Kurultájt, amelyet megpróbál a magyar történelemi események szempontjából értelmezni, hiszen mongolok, tatárok és törökök is képviseltetik magukat a találkozón. Varga – érthető módon – furcsának tartja, hogy míg a magyar lovagok a tatárokkal, törökökkel szemben Európát védték, addig a „mai kor ősmagyarjai” inkább az ázsiai hagyományokat elevenítik fel. Varga azon is elgondolkodik, milyen lenne, ha minden rovásírással lenne kiírva, ráadásul még egy második honfoglalást is kitalált az igazi magyarok számára „A magyar Messiás” néven, miszerint vissza kellene térniük az őshazába, ha a mai Magyarországon és az Európai Unióban ennyire látványosan nem érzik jól magukat. A projekt indulójának természetesen Ady Endre azonos című versét választaná.

(Fotó: Könyvesblog)