Nádasdy Ádám kötetének apropója minden bizonnyal az Élet és Irodalomban megjelent tárcasorozat kiadása, de a könyvben helyet kaptak korábbi, meleg tárgyú írásai is, így az első részt az 1995 és 2013 közötti elegyes szövegek adják. Az első magyarországi LMBT-fesztivál megnyitójának szövege is ide került, ami már önmagában jól érzékelteti, mennyire lényeges a nyelvésznek a nyelvvel kapcsolatos valamennyi kérdés. Fontosnak érzi hangsúlyozni, hogy nem a melegségre büszke a meleg büszkeség napján felvonuló, hanem melegségének nyílt vállalására: arra, hogy képes erényt kovácsolni hátrányából. Mert azzal, hogy hátrány volna, nem vitatkozik. A kötet második, az ÉS-tárcákat egybegyűjtő részében szereplő, Melegnek lenni elsősorban titok című írásban szerepel: „Melegnek lenni baj”. Olyan baj, melyet nem kíván magának az avval/abban élő, hanem kénytelen adottságként kezelni, amihez valamilyen formában viszonyulnia kell. A viszonyulás sokféle lehet, ezek egyike a vállalás: „a melegség szóbeli nyilatkozat kérdése. Nem nemi aktus, hanem beszédaktus. Meleg az, aki annak mondja magát.” Nádasdy – a maga harcait már megvívva, vállalt melegségét identitásának csupán egyik elemeként téve helyre – ennek az élethelyzetnek a sajátosságait mutatja fel.

Kérdés lehet, az időrenden kívül mi más indokolja, hogy a kötet elejére kerültek a régebbi írások, melyek kevésbé egységesek, mint az egy évnyi tárca-megjelenéseket összefogó második rész. A Derek Jarmanről szóló kötetnyitó írásban hangsúlyt kap, hogy Jarman akkor jó, mikor nem didaktikus. Éppígy elmondható Nádasdy Ádám jelen írásairól is, hogy ha szórakoztatva is, de tanító jellegűek. A könyv bemutatóján a szerző „népszerű tudományos-ismeretterjesztő könyvnek” titulálta munkáját, egyfajta „etológiai munkának”, mely olyanokat is okít, akiknek nincs közvetlen tapasztalatuk ilyen identitású emberekről, de szeretnek szórakoztató és olvasmányos, intenciója szerint nem tudományos, mégis jól érezhetően nyelvész-gondolkodású ember által írt kötetben olvasni a világ számukra ez idáig zárva maradt szeletéről.

Esterházy Péter fülszövege szerint „Nádasdy írásai nem egy részhalmazról [...], hanem rólunk, mindenkiről szólnak. És valóban bátran [...] Hová máshová, mint egy fülszövegbe írhatnám: Nagy szerző nagy szerelmes könyve. Róla meg még azt: A lélek, a test, a nyelv mérnöke.” A könyv írásai úgy szólnak mindannyiunkról, hogy a szerzőről szólnak: családi meghatározottságairól, világról vallott elképzeléseiről, a nyelvhez, a beszédhez, a kibeszélhetőséghez való hozzáállásáról.

Derek Jarman Kék című filmje kapcsán Nádasdy megjegyzi, ez neki sok, nem akarja látni, nem kellett volna; Allen Ginsberg halála kapcsán született írásában arról szól, milyen úrifiús szépelgéssel közelítette meg a számára értelmezhetetlenül szókimondó verseket. Véletlen, de produktív párhuzam, hogy Gergely Ágnes 2013-ban megjelent Két szimpla a Kedvesben című memoárkötetének néhány mondata cseng a fülembe Nádasdy hozzáállása kapcsán: „Azt mondják a lélekgyógyászok, nem jó, ha valaki magába fojtja a gyerekkorát, a származását, a háború alatti megpróbáltatásait. De hát miféle jellem az, amelyik az elfojtást, a menekülésnek ezt a silány módját választaná? Viszont miféle ízlés az, amelyik a teljes kitárulkozás mellett döntene, sebeket mutogatva, mint koldus a híd alatt?” Ez a kettősség, a mindenkori polgári ízlés határain belül maradó mégis-megmutatás a tétje Nádasdy Ádám melegségről szóló írásainak is – mint egy légtornász, aki nem csupán végigsétál a kötélen, de másokat oktat arra, hogyan tudják ezt a maguk kifeszített kötelein megtenni. Ezért fontos számára pontosan meghatározni a prüdéria és a szemérem közötti különbséget; ezért fontos elemezni, miben is áll az a bizonyos büszkeség; s miért vezet félre a homoszexuális megnevezés, túlhangsúlyozva a kérdéskörben a szexet, ahelyett, hogy a kapcsolat érzelmi aspektusaira irányítaná a figyelmet. Ugyanezért lenne számára fontos, hogy a meleg közösség tagjai is hasonló megfontoltsággal, a „verbális nudizmust” kerülve járjanak el.

Írásaiban egy konzervatív, keresztény, hívő polgárember beszél, aki történetesen meleg. Nem úgy meleg, ahogy például nyelvész, mert utóbbit választotta, előbbit adottságként kapta. S épp ez az a pont, ahol bármely, életvitelét bibliai idézetekkel elutasító ember ellen kedvvel és sikerrel tud érvelni. Ez alapján figyelmeztetheti hitsorsosait a tényre: több embert tudnának szeretetvallásukra téríteni, ha nem a hálószobatitkaikat firtatnák, hanem életvitelük alapszabályaira vonatkozóan egyeznének meg. Nem azért, mert melegnek lenni magánügy, csupán hálószobatitok volna. Nem lehet az, mert éppolyan mély és alapos, megokolt és elköteleződéssel járó érzelem, mint bármely más, szerelmen alapuló, tartós együttélésben kiteljesedő kapcsolat. Épp ezért is igényel a közzel való találkozási pontokon védelmet, tiszteletet és elismerést. Nem választás eredménye, de ha az adottságot felismerik, jobb az adottsággal együttélést választani, mint a titkolózást, az ál-életet. A könyv nem szól a sérelmekről, nem mutogat hangosan jajgató Philoktétészként sebeket; de szerzője csendes mozgalmár, aki a határok lefektetésével, a fogalmak tisztázásával suttogva bár, de vicceken, anekdotákon keresztül is jól hallhatóan védi jogát az emberhez méltó életre.

A kötet első részében a filmkritikák, ismertetések mellett helyet kapott fesztivál-megnyitó, berlini úti beszámoló és interjú is. A második rész tárcáiban szintén két vonulat figyelhető meg: az egyik az elméleti alapokat járja körbe, a másik szituációkat, történeteket villant fel. (Bár e szituációk között is akad mitológiai/irodalomtörténeti gyökerű: ilyen például a Ganümédesz és a kukás című írás, amely Csehy Zoltán Szodoma és környéke… című monográfiája óta felidézheti Babits Mihály A csengetyűsfiú és Gerevich András Az új kukásfiú című versét is).

Az anekdoták úgy illeszkednek a melegség jobb megismertetésének folyamatába, mint a szerző egyetemi nyelvészeti előadásai közepette egy-egy jól kiválasztott vicc: oldják a feszültséget, teret hagynak a lazításnak, ám fontos dolgokra mutatnak rá – az emberi kapcsolatokra általában. A könyv Jarman filmjeinek ismertetésével indul, akiről Nádasdy azt mondja: „Médiafigura lett, tanító. Lehet, hogy ez volt az igazi küldetése: arról beszélni, amiről kevesen beszélnek, megállni ott, ahol tovább szokás menni”.

Meglehet, a versek, a nyelvészet oktatása, a műfordítás és a nyelvészet emberközelbe hozása mellett Nádasdynak is szerepe van abban, hogy a melegség ne legyen vakfolt a személyes térképeken. Az egyik anekdota egy közös vásárlásról szól egy hetero férfival, aki ajándékot keres az otthon lévőknek. „Hirtelen rossz sejtelmem támadt: a ruhák túl krémszínűek, kicsik, habosak voltak. Megfogtam a könyökét és odasúgtam: »Te, menjünk innen, ez női!« Összerezzent, egy másodpercig rám nézett, azzal az ijedtséggel, mint amikor az ember észreveszi, hogy tévedésből a női vécébe ment be. Aztán kisimult az arca: »Figyelj – mondta –, az én feleségem, az nő!« Annyira ránk jött a röhögés (közben rádőltem egy kardigánhalomra), hogy inkább kimentünk az üzletből. Kint megálltunk, komolyan rám nézett: »Köszönöm. Most értettem meg.«” A helyzet során a természetes viselkedési különbözőségek válnak példázatszerűvé. Ha Nádasdy Ádámnak e kötetét elolvasva valaki ugyanarra a megállapításra jut, mint e történet alanya, s a „Köszönöm. Most értettem meg” élményével csukja be a könyvet, már megérte.

(Fotó: Bielik István, Origo)