Gerevich András költészetének egyik fő értékét a férfiszerelem hiteles, egyszerre kegyetlenül őszinte és érzékeny megjelenítésében látta a kritika. Ezt főként második, Férfiak című kötetétől kezdve figyelhetjük meg, a pályakezdés (Átadom a pórázt) kifinomult és izgalmas, nem nélküli megszólalásra irányuló kísérletét követően. A harmadik, Barátok című kötet versei viszonylagos elmozdulást mutattak a homoszexualitás társadalmi és kulturális kontextusa felől, s inkább a személyes sorsként megélt nemi identitásról, az azzal járó sajátos életútból fakadó hiányérzetekről szóltak erőteljesebb szövegei. Vári György ekkor még azt írhatta a kötetről szóló kritikájában: „Gerevich versei számára nem adott a merőben személyes tapasztalatot »elemelő«, »általánossá tévő«, még kevésbé »megörökítő« »megformálás« lehetősége, ami mintegy megváltaná a költészetben a tapasztalatot. Épp ebben nem hisz ez a költészet, ez a hiány a legfontosabb benne.” Mégis, mintha a tavaly megjelent Tizenhat naplemente az így meghatározott lényeg elbizonytalanítása felé tenne gesztusokat, vagyis egyfelől a versek leválni látszanak a közvetlen tapasztalatiság forrásáról, másrészt több versnek is az írás, a megformálás és az emlékállítás válik tárgyává.

A vékony kötet heterogén szöveganyaga hét ciklusba rendeződik, ám az egyes részek által kiadott összkép nem a válogatás és kompozíció kiérleltségéről árulkodik. A Tizenhat naplemente átmeneti kötet abban az értelemben, hogy míg például a Meztelenül ciklus történetversei az életmű változatlan folytatásaiként hatnak, s továbbra is jellemző marad e versek alapnyelveként a testi létezésen és tapasztalaton keresztüli közvetítettség, újdonságot jelent a saját testet a másik nélkül érzékelő, ezért inkább csupasz önreflexivitásra kiélezett absztrakt narráció megjelenése, különösen az olyan fogalmak vonzáskörében, mint az idő, az emlékezés és a halál.

A fókusz elmozdulásának jellegét talán jól érzékelteti két összecsengő sor, a Búcsú Londontól és a Versek a testről egy-egy szakasza. Az előbbi az én–te-viszonyon keresztül közelít a transzcendenshez: „Reméltem, te tanítasz meg rá, / hogy igen, van Isten, / te lettél volna a létére, / ahogy az én létemre is, / a bizonyíték” – míg utóbbi a konkrét vonzalom helyett vágyról és a test szükségleteiről beszélve teszi ugyanezt: „Szenvedek a vágytól, tehát vagyok. / A vágy a túlvilág létére a bizonyíték.”. A Versek a testről – melyet az idézett sorok zárnak – kilenc szakaszból áll, s elvont, ellentmondásos („folyton élvez, de minden élvezet fáj”; „Az egész világ a folytatásom, / a fák, az állatok, a madarak: / egy testből vagyunk”) és olykor sajnos a banalitás határát súroló megállapításokat („be vagyok zárva a testembe”; „életfogytiglan testem rabja vagyok”) sorakoztat a saját test működésének érzékeléséről. Az anyagcsere és a nemi vágy keltette érzetek leírási kísérletei mintha rendre elégtelen eredménnyel zárulnának, a következő szakasz újrakezdi a korábbiakat, újabb és újabb metaforákban járja körül témáját, az utolsó szakasz pedig már kifejezetten zavarosnak hat olyasféle kijelentéseivel, hogy „A testemet a vágyaim szülték”, „A testemet a vágyak teremtették”, vagyis a nyelvi invenció hiányában nehéz mélységet tulajdonítani e soroknak.

A hatodik szakaszban megjelenő világűr-képzet („Mintha a világűrt nyeltem volna el. / Érzem, hogy élek, mert szétfeszülök.”) a kötet egyik legmeggyőzőbb ciklusával, a Tizenhat napfelkeltével kifejtettebb formát ölt. A Voyageur a halállal a testet elhagyó szellem végső helyét a világűrben jelöli ki („A csillagközi plazma / sűrű, mint a joghurt. / A szellem, ha majd / elhagyja testedet, / méz lesz / belekeveredik / évmilliók alatt.”), és reflektál a fizikai test és e táguló űrként elképzelt túlvilág összeegyeztethetetlen léptékeire: „a képzeletedben táguló világűr feszíti szét a fejedet”. A táguló világűr alighanem az elveszített barátok sokasodó tömegére utal, akiknek szelleme mind e külső világ részét képezi, ez azonban a belső, elképzelt világűr tágulását is eredményezi egyszersmind, mely e költészet sajátos versnyelvén fizikai fájdalomként fejezhető ki. A kötet legfontosabb problémája ez a rákérdezés az emlékezés és a (nyelvi) megőrzés lehetőségeire. Valamint az, hogy mit kezd a test lírája azzal, ha különböző okokból a fizikai megközelítés lehetősége nem magától értetődő. Az Űrutazás a saját test Föld körüli pályára állításával a fizikai lét földi sajátosságait hatályon kívül helyezi, az űrben nem érvényes a gravitáció („Ha behunyom a szemem, nem érzem a testemet: leválik a tudatról.”), nem jelent sokat a földi idő („Naponta tizenhat / naplemente / és napfelkelte / követi egymást”) és a nemiség kategóriái is értelmetlenek az űrbeli magányban („nincs férfi és nő, / csak a nemtelen / végtelen.”). Az űrhajó testében az ember kevéssé testi létező, „merev szerkezetében / az ember a lélek”, de az elevenség igazolását továbbra is a fizikai kellemetlenségben láttatja (pl.: „Ha viszket a mellbimbóm, / újra tudom, hogy élek.”).

Gerevich András (Fotó: Csata Judit, Librarius)

A kötet és a ciklus legihletettebb verse – melyet a borítókép is megidéz („A táguló világegyetemben / fejest ugrasz a hideg medencébe, / fölötted a sötétben a csillagok fényénél ciripelnek a tücskök.”) – a Biliárd, mely képes szintetizálni a képi és nyelvi bravúrt egy nyugtalanítóan felfejthetetlen jelentésű látomásban. A medencével és vízzel mint a képzelet medrével és közegével az Orlando a medenceparton („Pillangózva beúszol a képzeletembe, / mélyre merülsz”) és a Nightswimmer („két kezével a víztükröt úgy nyitotta meg, / mintha egy másik dimenzióba csúszna át”) című versekben is találkozunk, s úgy hiszem, hogy a kötet első verse, a Határidő elmélyíti e motívum jelentését és jelentőségét.

A legjobban sikerült versekben a megszólított is alakot ölt a túlvilágon vagy a múltban, ahogy a Határidőben is, mely egy barát emlékverse: „Minden közös emlék már / csak a tied: felejtésbe fojtod, / mint futóhomokba az időt, / mint az életét a fagyos Dunába. / A testével együtt az emléke is / a végső felismerhetetlenségig / felpuffad és szétmálik”. A másik halálával az én egyedül marad kettejük csak benne lezáratlan történetével, ahol nemcsak a jövő dimenziója tűnik el, de idővel a múlt is fikciónak bizonyul, mert kiderül, a másik hazugságban, „párhuzamosan élt, / mielőtt a Duna jeges sodrában / újra összeért a szétszálazott idő”. Érzelmileg is a kötet egyik leggazdagabb verse, melyben a rezignált csalódás és kölcsönös gyűlölet bűntudattá szelídül. A gyász és emlékezés az idő rendjét megbontja („pörögnek az óra mutatói, / mint elszabadult rulettkerék”), majd a megbocsátást követő elengedéssel a homokóra szemcséi megszűnnek peregni.

A homokóra mint az idő törékenységét, fizikai szerkezetét, ciklikusságát kifejező eszköz Gerevich költészetének gyakran alkalmazott motívuma. Az Örökség című versben eltörik a homokóra, mely a család idejét mérte, s mely a Barátság kötetben szereplő Családi időszámítás óta a gyermektelenség fájó bizonyosságával kapcsolódott össze. Így az életmű kontextusában az örökség megsemmisülése felszabadítólag hat, emellett a partikuláris, családi időt világidővé tágítja: „ez a homok sokezer éves, de ebbe / a kis üvegbe bezártak néhány percet, / ami most visszatérhet a végtelenbe”.

„Az időt mérni számok helyett / kudarcok sorával is lehet: / megunt szerelmek, / szétélt városok / öngyilkos barátok” – a kötet végén álló Hat vers a kudarcról a vissza-visszatérő motívumok felsorolásával is tudatosítja az új kötet szintetizáló jellegét. Talán éppen az önismétlés csapdáját felismerve a Tizenhat naplementével Gerevich egyrészt a történetbe ágyazottság helyett a történetek mögött körvonalazódó, súlyponti motívumok absztrakt megközelítésére, bölcseleti kidolgozására látszik törekedni, másrészt az önéletrajzi-történelmi hazavers, a Budapest is izgalmas ígéreteket hordoz a folytathatóságra nézve. Egyúttal fontossá válik az írói önreflexió is: a Napok és szavak, a Tíz év és a Kiáltás az írás, a megírhatóság és az élmény megőrizhetőségének kételyéről szólnak. A kötet átmenetiségéhez azonban hozzátartozik a bizonytalanság is: összességében a versek a korábbi kötetek anyagánál kevesebb izgalmat tartogatnak, hanyagabb szerkezetűek és szerkesztésűek.

„Magamat simogattam egy versben, / de csalódtam, mert rájöttem, / hogy ezt már két éve is megírtam.” – kezdődik a Biztonság című vers, mely az ismétlésben a biztonság helyett csak az otthontalanságot találja, s ez teszi számomra reménytelivé e kudarcot.