A 2014/15-ös színházi évadban a pécsi közönség két Hamlet-rendezést is megtekinthetett. Januárban Forgács Péter, Marton László és Hegedűs D. Géza végzős színművészetis osztályának előadása Zsótér Sándor rendezésében a Pécsi Harmadik Színházban vendégszerepelt, majd április 20-án Tóth András Ernő rendezésében a JESz főként amatőr színészekből álló társulata tartott Hamlet-bemutatót. Utóbbi a színházi kifejezőeszköz-használatban megnyilvánuló izgalmas megoldásai miatt is figyelmet érdemel.

Az előadás a JESz nagytermében kialakított, a nézők által két oldalról körülvett szűk, intim térben játszódik, ugyanakkor a teremnek az említett téren kívüli, többnyire sötétbe burkolózó részét is játékba hozza. A szereplők olykor a nézők között helyet foglalva intézik egymáshoz megszólalásaikat, az igazán izgalmas akciók azonban a középső játéktérben zajlanak, ahol egyedüli díszletelemként csupán egy asztal áll.

A díszlethasználat egyszerűsége a szereplők jelmezeiben is megmutatkozik. Többnyire hétköznapi, mai, egyszerű ruhákat viselnek, vagy olyan ruhadarabokat, amelyek a körülöttünk lévő valóságot idézik fel, mint például a Sírásók Mecsekérc Zrt.-felirattal ellátott overálja. A színpadon megjelenített figurák így a mindennapokból is ismerős alakokká változnak át, anélkül, hogy a JESz előadása aktualizálni kívánná az eredeti drámát. Az előadás azonban nemcsak az alakok külső megjelenésével, hanem főként a köztük lévő kapcsolatrendszerek és konfliktusok általánosan érvényes vonásainak felerősítésével teremti meg a színpadon látott figurák ismerősségét.

A kezdőjelenet erős színpadképekkel dolgozik. A színt csupán az őrök (Horváth Marin, Kecskés Alexisz) és Horatio (Ágoston Gáspár) [Horatiót kettős szereposztásban alakítja Ágoston és Nagy Péter] kezében lévő gyertyák világítják meg, majd a színpad sötétjéből, a merev tekintetű, kötelekkel kifeszített Hamlet király szelleme (Szabó Márk József) érkezik a színre baljós hangeffektek kíséretében. A szereplők fojtott, riadt párbeszéde, a színházterem falain megjelenő árnyékaik, a félhomályban megjelenő Szellem és az őt kísérő hanghatások teremtik meg a kezdőjelenet drámai feszültségét. A Rozs Tamás által szerzett dalok és hangeffektek, amelyek az egész előadást végigkísérik, érzékletes aláfestést adnak az egyes jeleneteknek.

Az előadás nagy erénye a karakterek megteremtésében és a színházi eszközhasználatban megnyilvánuló kreativitás. A társulat fiatal színészei ötletesen, sokszínűen formálják meg a shakespeare-i figurákat. Jól teremti meg a Sírásók vígjátéki figuráit Ahmann Tímea és László Virág, utóbbinak meggymagot köpködő, harsányan együgyű sírásója különösen komikus. Rendkívül izgalmasak továbbá a vándorszínészek alakjai, jelenetei, akiket az előbb említett Ahmann Tímea, László Virág, valamint Tál Achilles és Szabó Márk József formálnak meg. A színészek a kezükben lévő bőröndökkel adják meg a közösen kántált szöveg egyre fokozódó ritmusát, majd nem sokkal később Gonzago meggyilkolásának ötletes, revüszerű feldolgozását adják elő, amelyben a mikrofonokba éneklő és szöveget mondó színészek kamerával rögzített képe a könnyűzenei koncertek mintájára a mögöttük lévő hátsó falon is megjelenik. Gonzago halálának színrevitele, melynek során a gyilkosságot jelezve a Gonzagót játszó vándorszínészre a szereplők paradicsomot préselnek, szintén izgalmas játékot eredményez. Komikussá válik továbbá Hamletnek a vándorszínészekhez intézett, a színészi játékra vonatkozó javaslatokat tartalmazó monológja, amelyet – annak didaktikusságára reflektálva – a színészek szemforgató, beletörődő bólogatásai és az „értjük” megszólalás ismételgetése kíséri.  

Az ötletesen megformált karakterek mellett azonban a Rosencrantz és Guildenstern (Horváth Marin, Kecskés Alexisz) alakjaiban rejlő játéklehetőségeket és (részben a két szereplő összetévesztésén, felcserélhetőségén alapuló) komikumot az előadás sajnos nem aknázza ki, így a két figura kissé sablonos, színtelen marad.

Zakariás Máté mély keserűséggel, ugyanakkor játékos, fenyegető pimaszsággal formálja meg Hamlet alakját, intenzív, árnyalt játékával magabiztosan uralja a színpadot. Kiemelkedő alakítást nyújt továbbá Vlasits Barbara, aki előbb Laertesszel (Kuti Gergely) cinkostársként vidáman élcelődő, élénk, majd csendes szenvedéssel, fájdalmas tébollyal megformált Opheliaként jelenik meg.

Az egyes szereplők közötti viszonyokat az előadás gyakran csupán néhány gesztussal, tekintetváltással villantja fel, többnyire rendkívül érzékletesen. Hamlet és Ophelia, valamint Ophelia és Laertes kapcsolatát például sokszor ezek jelzik. Előbbinél olykor egy-egy egymásra irányuló mosoly, merev, vádló tekintet, a paradicsom arcra kenése érzékelteti kapcsolatuk pillanatnyi állapotát, utóbbi esetben pedig cinkos mosolyok mutatják a testvérek közötti bizalmas kapcsolatot. Máskor azonban ezek a finom jelzések vagy hiányoznak, vagy nem elegendőek. Elnagyolt marad például Gertrud (Pásztó Renáta) alakja, illetve a nő Hamlethez fűződő viszonya.

Az előadás többnyire izgalmas rendezői megoldásokat alkalmaz, ám a párbaj-jelenet gyilkosságai súlytalanok maradnak. Ötletes, ahogyan a szereplők egy ruhadarabjuk vagy kiegészítőjük levételével jelzik halálukat, illetve a párbaj-jelenet jelzésszerűsége, amelyben a szereplők párbeszédeiből derül ki, hogy valakit találat ért. Ám éppen ebben a jelenetben a túlzott stilizáció, a gyors tempó és a halálesetek elsősorban szöveges reflexiói nem teremtik meg kellően azok tragikumát, az előadás végigrohan a jeleneten. Az utolsó jelenet feloldó funkciója épp ezért nem jut kellőképpen érvényre, a jelenetnek nincs mit ellenpontoznia, s így nem válik olyan erőteljessé, mint amilyenné az előbbiek hangsúlyossá tételével válhatna. A jelenet azonban Fortinbras (Tál Achilles) bevonulásával, beszédével, apródjának mosolygós köszönetnyilvánításával, a felcsendülő norvég dallal, az előadás plakátján lévő kereszt fehér sávjának kékre színezésével és Hamlet nevének áthúzásával mindezek ellenére is hatásosan zárja az előadást. Plakátjának játékba hozásával az előadás ötletesen reflektál saját színházszerűségére, csakúgy, mint Fortinbras apródjának (Ahmann Tímea) a nézők felé is intézett köszönetnyilvánításában, amelyet utóbbi a norvég herceg nevében fejez ki. A jelenet így önnön teatralitását többszörösen hangsúlyozva vet véget a színházi illúziónak, s egyben magának az előadásnak is.

A JESz társulata Shakespeare drámájának izgalmas színrevitelét kínálja. Az ötletes kellékhasználat és színpadi megoldások, a különböző karakterek megteremtésében megnyilvánuló kreativitás és a fiatal színészek intenzív játéka révén ígéretes előadás született, amely a drámai és komikus pillanatokat egyaránt érzékletesen teremti meg.