A könyvben háromféle szöveg van. 1. számok (háromféle szám: versek számozása, lábjegyzetek számozása, oldalszámok), 2. az időmértékes sor-, periódus- és strófatípusok precíz leírása számozott lábjegyzetekben – ez tudományos ismeretterjesztés, 3. példák, tehát G. által írt versek minden egyes mintázatra – ez művészet. Ezt az egészet végül összeköti egy kedves tárgymutató.

Játszásiból ezt a könyvet recenzálom, viszont a dolog rólam szól. Az elején tisztázzuk, hogy G. könyve líra, tehát költészet, tehát poézis (teremtés), aztán lássuk a műfaját (mintakönyv?, formakatalógus?, verstani példatár?, oktatási segédanyag?), és lássuk műfaj és líraiság viszonyát (katalógus és szerkezet inspirálja a teremtődést). És lássuk azt is, hogy miért szeretjük az ellenforradalmat.

Én azért, mert lázad, tehát lehet kardozni, a lázadás felület az agresszióimnak, és az eszmei töltése mögött jól elrejthetem a gonoszságomat – a különféle forradalmak és ellenforradalmak ideológusai és hősei gyakran mentális zavarokkal küzdenek; ha megváltót látunk, mindig gyanakodjunk. Én ilyen ideológusa és hőse akarok lenni ennek az ellenforradalomnak (G.-ről mint empirikus szerzőről nem nyilatkozhatom, de G. mint mintaszerző szintén hős).

Tehát az ideológia: az ellenforradalom szintetizál, ez isteni. Először jön a forradalom, és elsöpri a béna régi modellt, ahogy pl. az avantgárd tette száz éve az akadémizmussal, parnasszizmussal, eközben kiöntötte a fürdővízzel a gyereket. A forradalom persze nem az ujjából szopja táplálékát a harchoz: évezredes elveket használ fegyvernek – melyeket csak elhalványított a kiirtandó akadémizmus –, de ezt a forradalmárok nem szeretik bevallani; a forradalom eredetiséget hirdet, számára az eredetiség vallás.

Az ellenforradalom viszont restauráció, csakhogy a forradalmat nem lehet meg nem történtté tenni, mert a forradalom kiváltó okát sem lehet, úgyhogy a klasszikus ellenforradalmat éppúgy felejtsük el, ahogy a mitizált forradalmat; a legjobb használni az eszünket, és csinálni, ami jólesik. A Repülő szőnyegnek az esik jól, hogy megkeresse és generátornak használja a költészet fürdővízzel kiöntött gyerekét: a szakmaiságot.

A forradalmi sztereotípia szerint a szakma megköt és akadályoz; a forradalom hőse a lázadó zseni, aki megveti a szaktudást, mert művészetének teremtő ereje kvázi transzcendens eredetű – azért kvázi, mert túlvilági sugallat és ihlet helyett mindenféle mást illik mondani: „eredeti”, „mély”, „magas”, „elvont”, „alanyi”, „szabad”, „öntörvényű”, „nonkomform”, „nehéz ifjúsága volt”, „valamit tud”. Az ellenforradalom hőse viszont a profi. Ő nem valamit tud, hanem baromira látszik, hogy mit tud: teljes körű és interiorizált szaktudása van; tehát a törvényei összeépültek az ötezer éves hagyomány törvényeivel, alkotás közben nem kell figyelnie és méricskélnie, hogy teljesítse a hagyomány előírásait, mert a kötöttnek nevezett mintázatok, szerkezetek (versformák) számára észrevétlenül simulnak egybe a beszédével. És ha ez számára észrevétlenül történik, akkor az olvasónak sem kell erőlködnie, hogy az előírásokba szorított jelentést keresgélje, mert az előírások részeivé váltak a jelentésnek. Magyarul: a struktúra jelentésképző. Már magában is, ha pedig még a nyelvvel is találkozik, akkor jönnek a kisebb-nagyobb meglepetések – a gyufalángtól az ősrobbanásig.

Tehát G. fogta a hagyomány őt érdeklő szeletét – az összes ismert verses mintázatot, amely az időmértékesnek nevezett rendszerben magyar nyelven leképezhető –, és ezeket a mintázatokat ráolvasta a saját hangjára. Vagy ha a hang mégsem a sajátja, akkor az adott mintázat sugallta antik, reneszánsz, nyugatos–újholdas, perzsa, távol-keleti, weöressándoros stb. hang; de ez nem biztos, és nem is fontos hatástörténeten rugózni, amikor pl. Cyberpapa végrendeletét G. előtt még senki nem írta meg. Előéletünktől és hajlamainktól függően találhatunk, asszociálhatunk, vagy simán csak olvashatunk.

A hagyomány lezáratlan – mindig is nyitott és mobil volt –, illetve mindig az éppen adott jelenünkből képzelünk el tradíciót, amely így mindig más és más, hiszen a mindig éppen adott jeleneink is mások és mások. Aki jót akar magának, az szépen végigjárja az evolúciót, követi a verses mintázatok hozzánk, emberekhez és egymáshoz való alkalmazkodásának történetét, ezzel kiképzi magát egy gépezet, egy mesterséges intelligencia használatára. A vers gép. A gépekre jól oda kell figyelni (vö. Terminátor). Ha mi szolgáljuk ki a gépet, az eredményt giccsnek vagy fércműnek nevezzük, ha pedig a gép szolgál bennünket, akkor költészetnek. És ha szeretnénk magunknak egy ilyen varázserejű dzsinnt szolgának (Terminátor II.), akkor előbb le kell alázni magunkat a hitvány kreatúra szintjére, géppé kell válnunk, amíg idomítjuk magunkat az apparátus funkcióira, viszont a tanfolyam után a dzsinn, tehát a hajdani fürdővízzel kiöntött és most újra megtalált gyerek mindent megtesz, amit akarunk: elhordja a hegyeket, beülteti a kertet, locsolja benne a paszulyt, és ha véletlenül olyat is megad nekünk, amit nem kértünk tőle – pl. röptet bennünket a hátán –, akkor ismerjük fel benne a minket szerető szabad élőlényt.