Simon Mártont ma már nem sokaknak kell bemutatni. Aki még nem figyelt föl rá első, egészen kiváló – Dalok a magasföldszintről című – kötetének megjelenésekor vagy korábban, az az elmúlt évben már biztosan találkozott a nevével, hiszen aligha volt olyan slam-rendezvény, slames esemény, melyen ne lett volna ott.

Bár ez utóbbi is fontos értékmérő – hiszen a slam poetry egy ideje megmozgatni látszik az irodalmi életet –, korosztályában alighanem megingathatatlan helyét első kötetének köszönheti. A Dalok a magasföldszintről versei egy nagyobb témának két súlyos vonulatát dolgozták föl (és olykor dolgozták össze), mégpedig valakinek az elvesztését: az anyáét és a szeretett nőét. Az első kötet szövegeit kimért, az élőbeszédet finoman felstilizáló dikció jellemezte szabadverses formában, ami az egyébként is zsigeri erejű főtémát csak még elementárisabbá tette.

Kérdés volt azonban, hogy ez az elemi erejű költészet képes-e megújulni, vagy hamarosan önismétlővé válik. Simon honlapján találni is néhány a kötet utáni, de még az első kötet poétikája szerint gondolkodó szöveget, ám aztán hamarosan – és nagyjából párhuzamosan – a slam-szövegek és a polaroidok váltak hangsúlyossá.

A Dalok a magasföldszintről kötet felől tekintve tehát a Polaroidok kötet tétje az volt, hogy sikerül-e megújulnia Simon Márton költészetének. Formailag persze igen, látványosan, a legtöbb szöveg ugyanis rövid, a haikura emlékeztető formájú, ahogy erre az első polaroid (az ötszázharmincháromból) is reflektál: „001 Kitárt szárnyú pillangó az udvarra nyíló / ajtó mellett, fekete a fehér kövön. / Vagy három hete ott van. // Ez majdnem 17 szótag.” (7.). A polaroidok másik feltűnő vonulata a Weöres Sándor költészetéből ismerhető egyszavas versek (tőle a legismertebb talán a „Tojáséj”). Simonnál ilyenek szerepelnek (találomra felcsapva a kötetet): „154 Sikolyerdő.”, „176 Sziromkiállítás” (78.), „394 Holdpuha.” (64.), „209 Magánsivatag.” (25.). Bár eleve a haiku-szerű szövegek gondolkodása is más, az egyszavas versek esetében mindenképpen elmondható, hogy poétikai változás is történt Simon költészetében. Ezt a változást leírhatnánk mint visszafordulást a szópoétika felé, ám éppen a kötetkompozíció miatt nem tehetjük meg ezt teljes joggal.

A kötet ötszázharminchárom számozott polaroidja közül az első és az utolsó „van a helyén”. Számozásuk valószínűleg a keletkezési sorrendet jelöli, de a kötet rendezőelve nem kronologikus. A Polaroidok truvája – és ebben szerintem felülmúl minden várakozást –, hogy több szinten is megkérdőjelezi, mi a vers, mi a költészet.

Egyrészt a polaroidot olvashatjuk önálló szövegként, de gyakran tekinthetjük nagyobb egység részének. Az egy oldalra kerülő polaroidokat nemritkán finom motivikus vagy gondolati kapcsok fogják össze.

Másrészt nagyon érdekes – olykor elidegenítést célzó – kísérlet, mikor youtube-link, japán kalligráfia, cigarettamárka („373 Peace kéne. / Meg Hope. / Ez két japán cigi.” [62.]) vagy fájlnév („036 anya001.jpg” [71.]) válik verssé.

Harmadrészt visszatérő metapoétikai kiszólások tarkítják a kötetet. Például folyamatosan igyekszik a lírai én relativizálni saját beszédhelyzetét, megszüntetni azt az előítéletet, hogy a beszélőé kitüntetett szerep: „316 Bármelyik mondatom leírhatnád. // 482 Bármelyik mondatod leírhatnám.” (56.). És tényleg: látszólag semmi se választja el az olvasót attól, hogy maga is írjon polaroidokat. A költői pozíció szakralizálása ellen szól az is, amikor azt mondja az én: „491 Ez nem vers, hogy csak úgy véget érjen.” (57.). Mintha a valóságba igyekezne következetesen visszarántani mindazt, amit olvasunk – néha csak így: „251 Van még lecsó.” (24.). És Simon lírájának talán itt ragadható meg zsigeri hatása: mindig sikerül visszarántania a költészetet a földre. Hogy kiderüljön, nagyon jó helyen van itt is.