A magyar kisebbségi irodalom évek óta fontos műveket produkál. A művek visszhangja mintha jelezné: van figyelem. Nem csak a súlyos témára. Nem csak a finom artisztikumra, a textuális eljárások rafinériájára. De az általuk megfogalmazott – bizony, morális – felszólításra is. Bármennyire tehetséges – a hagyományban jártas, a népieskedés és a giccs-nyomor veszélyeit elkerülő – szövegeljárásokról van is szó, sikerültségük ez utóbbiban mérettetik meg. A szakmai figyelem – a díjazás, a nagylélegzetű kritikák közlése – a legtöbb, ami intézményesen tehető. A társadalompolitika nem az irodalom feladata. A felszólítás meghallása az olvasó feladata. Nem mérhető, milyen mértékben vagyunk sikeres olvasók.

A kisebbségi irodalom ereje a megszólalás performatív dimenziójában rejlik. Ami persze nem leválasztható a szövegszervezésről. A performatív gesztus a nyelvszületés szemtanújává teszi az olvasót. Hogy valaki, először, beszélni kezd; hogy az irodalom olyat mond ki, ami még nincs; hogy az olvasó megsejt – önmagáról, a világról, a másikról – valamit, amit még nem sejtett, olyat érez, amit még nem érzett: az olvasást eseménnyé avatja.

Az esemény dialogikus. Ezért és ennyiben (fel)szólítás. A kisebbséginek – a radikálisan másnak – való tartós kitettség fogékonnyá tesz. A dialógus nem úgy értendő, hogy az olvasó már benne áll egy párbeszédben, amit akár az olvasás során is folytathat. A dialógus lehetősége az olvasás során születik. Az olvasás megteremti, azaz tapasztalhatóvá teszi azt a másikat, akivel azontúl az olvasónak számolnia kell. Akit addig nem hallott a saját hangján beszélni. Akit addig ő – az olvasó – beszéltetett a többségi, paranoid-erőszakos nyelven.

A 2006-os megjelenése után újra kiadott A kilencedik bő egy év történetét meséli el. A névtelen elbeszélő kilencedik évében jár, s tizenegy gyerek közül a kilencedik. A körülötte élő testvérei: Pap, Zoknis, Tentés, Pótmama, Kláró, Risi, Mara, Benjamin. Sajátos nevek. A családból szélesebb társadalmi vagy történeti horizont nem látható be. Ami azt jelenti: nincs idő, nincs perspektíva. Az alávetés, a megalázás, a számonkérés, a fenyegetés szavait Ésapa, Ésanya, az igazgató úr, a tanár néni, a diáktársak mégis magától értetődően beszélik. („Egységben az erő, árnyalatokra nincs szükség”, mondja Ésapa.) Viszonyaikat az elemi érintések szervezik: vakarás, nyomkodás, odabújás, hintázás, kezelés (=verés), békáztatás (=bicepsz nyomkodása „kiugrasztás” céljából). Az érintések politikája bonyolult: van, amit bármikor szabad; van, amiért pénz, van, aminek az elmaradtáért verés jár; van, amit csak Ésanya előtt szabad, van, amit sosem szabad, mégis muszáj. Ezek szótlan gyakorlatok. A szó a hatalmasoké. A narrátor hallgat, fázik, éhezik: nem szól, legfeljebb róla beszélnek, őt beszéltetik.

A család Pomázon él, házat építenek. Mint annyi család a hetvenes évek elején. Az agglomeráció burkán családi burkot.

A burkok (ház, iskola, templom, település) egymást ismétlő hatalmi képződmények. A kölcsönös gyanakvás fűzi őket össze, nem a közlés. Az ügyeskedő Ésapa és a katolikus Ésanya speciális technikái elzárják az otthont a nyilvánosság elől. Az apa kegytárgyak, később szentképek gyártására fogja be a gyerekeket. Az építkezés az Új Ember támogatásából valósul meg. Erről nem lehet beszélni, szégyellni kell. A főhős hallgatását a hatalom örömmel nyugtázza: „Ésanyáéknak nincs idejük törődni a beszédképességünkkel. Talán egy kicsit örülhetnek is annak, hogy, ebből a szempontból, Pap és Pótmama kivételével, eléggé hibásak vagyunk. [...] Főként felőlünk, Kicsik felől lehetnek nyugodtak. Persze, a bolházást, az imádkozásokat vagy az indiánost valószínűleg akkor sem mesélnénk el, ha nem lenne beszédbajunk. Más esetekben azonban könnyen eljárhatna a szánk.”

Az otthonról kilépés nem a le-, hanem az (iskola burkába) átlépést jelenti. Az ottani megszólalás a közös hangosolvasás gyakorlata. Nem ki-, hanem felmondás. A főhős, hiába erőlködik, dadogva olvas.

A narrátor tudja, hogy főhősét szemmel tartják. Mondandóját a repetitív tevékenységek és óvatos leírások semleges mondataiba burkolja. A főhős egyedisége az ismétlődő elnyomásra adott (re)action gratuite-ekben ragyog fel: az ájulásban, a lopásban, a lopott pénzből vásárolt édességek szétosztásában. Számára is idegen önmaga az uralom ellenében fejlődik ki. Mindarra, ami a szabadulás rövid óráiban – a házsorokat bámulva, a hentesnél szaglászva, az utcán lődörögve – történik, sehol sincs szó. E ritka, a nyelven túli közvetlenség illúzióját megvalósító aktusokat csak elszenvedi. Negatív, önveszélyes szabadságát megosztani nem képes. Nem csak mert nincs kivel. Öntudata bűntudat.

A narrátor a névtelen főhős némaságba kényszerítettségéről beszél. Hiába szól egyes szám első személyben, kettejük pozíciója egyesíthetetlen. Halkszavú beszéde tett. A puszta mondás megváltja a némaságba kényszerített főhőst: fölülírja az őt egykor definiáló nyelvi kódokat.

A narrátor nyomorban képződött pszichéje hasadtságát csak visszamenőleg lát(tat)hatja hasadtságnak. A láttatás reflexiót (narrációt) igényel. A reflexió eltávolodást. Az eltávolodni-tudás olyan – az elemi mentális önismerethez elengedhetetlen – pszichológiai, filozófiai, nyelvi kódokat, amelyek a nyomor állapotában hozzáférhetetlenek.

A belátás a tudomásulvétellel egy időben teremti is a hasadást. Hiszen a belátni-tudó/beszélő és a naiv/hallgató Én közötti eltérés közvetíthetetlen. Holott elvileg egyek. Főszereplő és narrátor – elbeszélt és beszélő, múlt és jelen – ilyen elvál(aszt)ása életveszélyes. Az utólagos, a beszélőt ugyan megváltó kimondás elárulja, s így elidegeníti életének egykori, a némasághoz ragaszkodó tanúit. Csakúgy, mint az e tanúk őrizte, egykori önmagát. Az áruló hontalan.

A másik lehetőség a némaság tabuját továbbvivő hallgatás. Ez az új, belátó Ént nem engedi megképződni. A hallgatás (folytatása) az új környezetben hozza létre az elkülönböződést. A „nyomokat eltüntető (kulturális) migráns” (Borbély Szilárd), az önmagáról való oldott beszéd nyitottsága híján, választott közegében idegen. Olyan tabu sújtja, ami a többieket nem.

Nem tudom, milyen egyéb stratégia gondolható el. Borbély, Barnás az előbbi stratégiát választotta.

A regény vallatással zárul. A narrátor – harmadszor is – pénzt lopott tanárától. A vallatás (bűn)tudata kimondására szólítja. „Én voltam.” – mondja végül. Majd minden elsötétül: „Megyek, pedig nem akarok. [...] Valahol a saroknál eshettem el, úgy emlékszem. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ott, továbbra is hullt a hó, nem fáztam, aztán már csak azt láttam, hogy Mara, Tentés és Benjamin áll felettem. Rögtön felemeltek. [...] vittek, szótlanul... Amikor bemegyünk a házba, Mara azt mondja Ésanyának, hogy az utcán voltam és a hóban feküdtem: »Ésanya, el volt ájulva!«‚ »Engem nem fogsz becsapni!«, mondta erre Ésanya és bevitt a nagyszobába. [...] Aztán Ésanya elkezdte az ütéseket, közben azt kiabálta, hogy ha még egyszer ezt merem tenni, nem tudja, mit csinál velem. [...] Aztán Ésanya valamikor abbahagyta. Ekkor ránéztem. [...] Tudtam, hogy Ésanyát nézem, mégis egy idegen nőt láttam, akinek a kezében fakanál volt.”

A főhőst a Másik szó szerint összezúzza. A narrátor rögzíti: „(Mindez) én voltam”, mondja (végig). Ez a szöveg performatív tette. A narrátor főhőse szégyenének megvallásával tanúvá avatja az olvasót. Kettejüket náluk jobban értő autoritássá. Csak ő közelíthet hozzájuk a jóindulat hermeneutikájával. A valódi szégyen – hogy főhős és narrátor: kettő – belátásának vállalása nem azt jelenti, hogy az olvasó az áldozatnak járó tapintattal kell, hogy közelítsen a beszélőhöz. A gondoskodás a sajátos másság elismerésében, méltánylásában valósulhat meg.

A társadalmi miliő el-, a család hátra hagyása nemcsak fiatalok egyszeri erőfeszítését követeli. A hallgatás az elmúlt fél évszázadban százezrek (milliók?) napi asszimilációs gyakorlata. A beszéd (többek között) a kisebbséget megírók vakmerő, értékes tette. A kisebbségi irodalom a többséghez szól. A többség dolga (felelőssége), mihez kezd vele.

Az olvasás legfeljebb – de ez nem kevés! – előkészítheti, hogy az olvasó utóbb éljen a megtapasztalttal.

A kép forrása: litera.hu