A Krétakör Lúzer – a remény színháza című előadása beleilleszkedik a Korrupció és A párt című előadások aktuálpolitikai, társadalmi kérdéseket tárgyaló és középpontba állító sorozatába, amely áthallások nélkül beszél a rendszerváltás utáni állapotokról, az egyre nagyobb méreteket öltő korrupcióról, illetve a magyar közigazgatás és a választások rendszeréről. A Lúzer az aktuálpolitikai, közéleti témák mellett és azokkal szorosan összekapcsolódva nyíltan beszél aktuális színházi eseményekről, a Krétakört és a független színházi társulatokat érintő kormányzati döntésekről, támogatási rendszerről, a támogatások megvonásáról, valamint a művészi szabadság kérdéséről az adott társadalmi, politikai viszonyok között. Míg azonban a Korrupcióban és A pártban a közéleti, politikai témák tárgyalása még didaktikus volt, addig a Lúzerben a Krétakör megtalálta azt a fajta reprezentációt, amely eltávolodik ettől az attitűdtől, és a színrevitel sajátos, a magyar színházi gyakorlatban szokatlan formája révén úgy késztet állásfoglalásra a színpadon látottakkal kapcsolatban, hogy közben több nézőpontot is érvényessé tesz anélkül, hogy kijelölné, irányítaná, melyik mellett tegyük le a voksunkat.

Ami tehát különösen izgalmassá teszi a Lúzert, az a sajátos színrevitel: Schilling Árpád ugyanis önmagát, saját testét és az általa megtestesített szerepköröket viszi színre, egyesítve azokat egy figurában: európai szinten is elismert rendezőként, a Krétakör vezetőjeként, hazájáért felelős állampolgárként, politizáló értelmiségiként és férjként jelenik meg, így saját személyét, magánemberi minőségeit, rendezői, közéleti tevékenységét is teatralizálja. Az előadás ennélfogva csakis Schilling Árpád személyének, rendezői pályájának, közéleti szerepvállalásának és a Krétakör működésének, előadásainak kontextusában értelmezhető. Schilling a színpadon egyszerre önmaga, az előadás rendezője, aki az első jelenetben saját nevén mutatkozik be, majd civil hangnemben közéleti, politikai és kultúrpolitikai kérdésekről beszél a közönségnek. Ugyanakkor szerepet játszó színész, aki Árpádot, a rendezőt, a Krétakör-társulat vezetőjét, a politikai hatalommal szembeszegülő állampolgárt és Sárosdi Lilla férjét alakítja. Sárosdi Lilla pedig Lillaként, színésznőként és Árpád feleségeként lép a színpadra. Ahogyan Schillingnél, úgy Sárosdinál is megjelenik az önteatralizálás gesztusa, amely nemcsak a nevek, a való életben betöltött szerepek, hanem saját, lemeztelenített testük színrevitelében is megmutatkozik.

Láng Annamária

Az önteatralizálás gesztusa az előadásban könnyen válhatna öncélúvá, a politikai hatalommal szembemenő, a művészi szabadságért harcba szálló Schilling kálváriájának és sérelmeinek színrevitelévé, mint ahogyan az előadás első néhány percében valóban így is tűnik: Schilling a független társulatok támogatásainak megvonásáról, csökkentéséről, Rogán Antal, Lázár János ügyeiről, a paksi szerződésről, a stadionmutyiról beszél dühösen a közönségnek, kezében Marx mellszobrával, majd elmeséli, hogyan tépte szét a támogatás felére csökkentéséről szóló levelet az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt. Ezt követően meztelenre vetkőzik, és arra kér minket, hogy aki üzenne valamit a jelenlegi kormánynak, az menjen ki és egy filctollal írja rá üzenetét a testére. Az említett cselekvéssor meghökkentő, és rögtön felveti azt a kérdést, amit aztán a közönség soraiból kilépő, később szereplővé váló, volt tanítvány durván fel is tesz Schillingnek: valóban azért jöttünk volna a színházba, hogy egy meztelenül dühöngő, „sértett” embert lássunk a színpadon? A jelenet azonban, mint az már a Schillinget becsmérlő volt tanítvány színrelépésénél nyilvánvalóvá válik, pontosan megválasztott, szándékosan provokatív kiindulópont, amely rögtön jelzi azt az önironikus, önreflexív, a színpadon látottakat folyton újraértelmező attitűdöt, amellyel Schilling saját személyéhez, tevékenységéhez, valamint politikai, társadalmi felelősség- és szerepvállalásához viszonyul. Így az önszínrevitel nem öncélú folyamattá, hanem erőteljes gesztussá, izgalmas formai kísérletté válik.

Az előadás folyamatos nézőpontváltásokkal reflektál a színpadon kimondottakra. Úgy tűnik, mintha egy-egy jelenet, kijelentés kifejezetten a szempontok váltakoztatásával történő játékot szolgálná, és az önreflexió, önirónia terepévé változna. Így az előadás első jelenetében egyszerre szembesülünk a Schilling Árpád által megformált Árpád, az aktuális politikai hatalmat kritikával illető, azzal szembemenő, társadalmi szerepvállalásunkat és felelősségünket firtató aktivista, politizáló rendező nézőpontjával, aki saját közéleti szerepvállalására is reflektál, ugyanakkor a vele konfliktusba kerülő szereplő véleménynyilvánításán keresztül egy másik nézőpont is megjelenik, amelyen keresztül Schilling irónia tárgyává teszi saját magát, és szánalmas, sértett embernek, valóságos lúzernek minősíti figuráját.

Az előadás ezzel a fajta kettős nézőpont-érvényesítéssel folyamatosan reflektál a korábban látottakra, ugyanakkor relativizálja és idézőjelbe is teszi azokat. Ez a fajta önreflexív attitűd jelenik meg akkor is, amikor az említett kezdőjelenet után a közönség soraiban a Sárosdi Lilla régi barátnőjét, Hannát játszó Láng Annamária, a Krétakör társulat egykori színésznője az első jelenetben kialakuló színházi helyzetre reagálva arról beszél, hogy Árpád visszaél a helyzetével: azzal, hogy ő a színpadon áll, a néző pedig passzív szemlélőként kénytelen asszisztálni cselekvéseihez. Ugyanebben a párbeszédben vetődik fel először az is, ami aztán az egész előadáson keresztülvonul, miszerint Schillingnek inkább egy jó Csehovot kellene rendeznie, és kár volt szélnek eresztenie „jó kis társulatát”. A kijelentés egyértelmű, a Siráj című előadás sikerére és a Krétakör Színház feloszlatására történő utalás az egykori Krétakör-tag szájából egyszerre erőteljes, önreflexív gesztus, a saját történet, rendezői pálya színrevitele, valamint Schilling ironikus hozzáállása ahhoz a rendező-figurához, akit a színen megjelenít. A színpadon megjelenő Árpád és Lilla ugyanis bármennyire elválaszthatatlan Schilling Árpád és Sárosdi Lilla személyétől, csupán szerep, s ez Lilla színpadra lépésétől kezdve egyre nyilvánvalóbbá válik.

Sárosdi Lilla és Schilling Árpád

Lilla engedelmes feleséget játszik, akit férje itt még csak utasítgat, instruál, később, a történet előrehaladtával pedig meg is aláz, bántalmaz. Ezt követően, a többi szereplő színrelépésével a hangsúlyok áthelyeződnek a színpadon kibontakozó történetre, amely legalább annyira szól Lilláról, a kiszolgáltatott, megalázott feleségről, aki szó nélkül meztelenre vetkőzik, amikor ezt az utasítást kapja, és kollégái kielégítése közben mosolyogva mondja: ez a színészet; és ugyanennyire szól az egykor zseniális rendezőről, aki politikai véleménynyilvánításaival kivívta a hatalom ellenszenvét, ám végül megalkuszik, elfogadja az állami kitüntetést, és megígéri, hogy rendez „egy jó Csehovot”. Így az előadásban megjelenő Árpád történetén keresztül a darab a művészi szabadság kérdését is firtatja, azt, hogy milyen lehetőségei vannak egy művésznek, értelmiséginek az aktuális politikai, társadalmi viszonyok között.

Az előadás csak az egyik utat, Árpád megalkuvását vázolja fel. A történet azonban a valóságban épp az ellenkező irányba fordul, megmutatja a másik utat is: a Krétakör ugyanis januárban megkezdte újbóli átszerveződését, és Schilling Árpád bejelentette, hogy az állami támogatásoktól függetlenedve kívánják folytatni munkájukat. A Lúzer című előadás így szorosan összefonódik a Krétakör történetével, megidézi múltját, témájává teszi jelenét, az előadásban felvetődő problémákra pedig a való életben kínál megoldást. Pontot tesz egy korszak, a Krétakör 2008-tól 2015-ig terjedő időszakának végére.

A Lúzer egyes jelenetei ugyan gyengébbek, és az epizódokból felépülő történet néhol hézagos, nagy erénye azonban a színrevitel módjának megválasztása és a nézőpontok folyamatos váltakoztatásával operáló játék alkalmazása. Állapotokat ábrázol és kérdéseket tesz fel. A Lúzer egyik januári előadásában a közönség soraiból érkező, Schilling egykori tanítványaként színre lépő Ördög Tamás, mielőtt vitába kerülne a rendezővel, (az októberi bemutatótól eltérő módon) testére egyedüli üzenetként a „vége” feliratot írja. Habár a fikció keretei között megvalósuló megalkuvás valóban egyfajta véget jelöl, és a Krétakör működésére reflektálva utalhat az említett korszak végére is, de az előadás az önszínrevitel gesztusa, a saját rendezői, közéleti tevékenységhez történő ironikus viszony és a nézőpontok folyamatos váltakoztatása révén a fenti témák reprezentációjában rejlő lehetőségekre is felhívja a figyelmet.

A képeket a Krétakör bocsátotta rendelkezésünkre.