Martin McDonagh neve egyre ismerősebben cseng a magyar színházlátogatók fülében. A kortárs angol–ír szerző darabjai 1996 óta jelennek meg a világ színpadain, 2005-től pedig a szerző a filmgyártás felé vette az irányt, s napjainkban inkább rendezőként, forgatókönyvíróként tevékenykedik. Legsikeresebb filmjének a 2008-as In Bruges mondható, amely Erőszakik címen jelent meg Magyarországon. Hazánkban 1997-ben mutatták be először darabját, az utóbbi években pedig egyre gyakrabban láthatjuk a szerző nevét fővárosi és vidéki színházak színlapján. Az utóbbi tizenöt évben Magyarországon a legnépszerűbbnek a Leenane szépe (The Beauty Queen of Leenane) és a Vaknyugat (The Lonesome West) című drámái mondhatók. McDonagh művészete bővelkedik az (olykor megbotránkoztatóan) erőszakos jelenetekben, káromkodásokban, szleng nyelvhasználatban, ugyanakkor mindez páratlan fekete humorral társul, amelyet tovább színesítenek az idiolektusokon és szociolektusokon alapuló nyelvi poénok. A szerző több kritikusa is megjegyzi, hogy művei olyan stílust képviselnek, amely nem válogat a populáris és a magas kultúra kifejezési formái között, s ettől McDonagh darabjai és filmjei érdekesek és szórakoztatóak lesznek. Ennek az eklektikus stílusnak ugyanakkor rendkívül szoros és akkurátus dramaturgia ad keretet, amely a rendezői koncepciótól függően megnehezíti vagy éppen megkönnyíti a színpadi reprezentációt: McDonagh darabjaiból – éppen e jól szerkesztett dramaturgia miatt – rendkívül nehéz húzni, nehéz a drámákat radikális rendezői szempontrendszer szerint (át)alakítani. A darabok tehát már csak az utóbbi sajátosság miatt is kihívást jelentenek a színházak számára, nem hiába nyúltak eddig McDonagh-drámákhoz olyan neves rendezők, mint Ascher Tamás, Gothár Péter vagy Bérczes László.

A kriplit (The Cripple of Inishmaan) először 1998 áprilisában a Szolnoki Szigligeti Színház játszotta hazánkban, akkor még Szabó T. Anna fordításában. A drámát ezután Varró Dániel fordításában adták elő a Radnóti Színház 2001. októberi premierjén, a Pécsi Nemzeti Színház pedig 2014. december 5-én mutatta be a darabot egy újabb fordításban, melyet Upor László készített, aki az első McDonagh-magyarítónak tekinthető, hiszen a szerző első darabja, a Leenane szépe az ő segítségével került színpadra. Ezen kívül neki köszönhető az is, hogy McDonagh színpadi reprezentációja Magyarországon a nyugat-európai országokkal szinte egy időben kezdődött meg.

A kripli az Írország nyugati partjainál fekvő Aran szigetek egyikén (Inishmaan szigetén) játszódik az 1930-as években, és Billy Claven, egy születési rendellenesség miatt mozgáskorlátozott kamasz történetét mondja el, aki csecsemőkorában vesztette el szüleit, s azóta két nénikéje (Kate és Eileen) neveli. A fiút lenézik a település lakói, bénának nevezik, emellett nemcsak fizikai, hanem szellemi fogyatékosnak is tartják, mert „állandóan csak a teheneket bámuldozza, meg könyveket olvas”. Billy szeretne kitörni a kirekesztettségből, a mindennapok siralmasan unalmas rutinjaiból, és erre épp alkalom kínálkozik, amikor a szomszéd szigetre (Inishmore) Hollywoodból jönnek filmet forgatni, és lehetőség kínálkozik arra, hogy sztárrá váljon. Billyt az Aran szigetekről Hollywoodba viszik, ahol azonban terve kudarcba fullad, ezért kénytelen visszatérni Írországba. Ekkor fény derül korábbi hazugságaira, aminek következtében Billy még hátrányosabb helyzetbe kerül, mint korábban. Egyedül Helen, a környéken élő tizenéves szépség nyílik meg a főhős előtt, de a fiú halálos betegsége miatt feltehetően nem élvezheti sokáig ezt a szerelmet.

A Pécsi Nemzeti Színház díszletének hátterében vászonra vetített ír táj jelenik meg: a mélykék tengerből hegyként emelkedik ki két sziget, az egyik tetején, a messzeségben templom jelzi, hogy valaha a vallásnak még hitele és befolyása volt a környéken, mára azonban az ez iránt tanúsított tisztelet legalább annyira megkopott, mint az itt élő emberek. A vászon előtt stég, az előtt pedig tompa, hosszúkás sziklákból összeállított lépcsőszerű építmény, amely mintha hátulról megtámasztaná az előtte álló hatalmas, fából készült hajót, nehogy végleg összedőljön. A hajó orrától a tatjáig teljesen elfoglalja a kamaraszínház színpadát, fedélzete pedig játéktérként funkcionál, ahol Kate és Eileen vegyesboltja (és egyben lakása) kap helyet. Az előtérben asztal, mögötte konyhaszekrény, polcai tele borsókonzervvel, mellette egyik oldalról régi festmény, a másikról fekete-fehér fotó, tetején halvány mécses világít. Eileen (Uhrik Dóra) a félig kidőlt árboc tövében ül, tekintete a távolba mered egészen addig, míg a nézőtéri világítás lassan kialszik.

A drámát McDonaghnál Eileen és Kate (Füsti Molnár Éva) folyton egymást ismétlő, visszakérdezésen és félreértésen alapuló komikus, dinamikus párbeszéde nyitja. A Pécsi Nemzeti színpadán ehhez képest nehézkes dialógussal indul a darab, ahol az olykor felcsendülő kacajból arra következtethetünk, hogy a humor valakinél mégis befogadóra lelt. A gyenge felütés az egész előadásra rányomja bélyegét.

A produkció neuralgikus pontjai közé tartozik az előadás két (talán) legfontosabb eleme: a színészi játék és a rendezői koncepció. McDonagh drámáiban erősebbnél erősebb karakterek versengenek a befogadói figyelemért, A kripli pedig a szerző egyik olyan darabja, amely bővelkedik ilyen szereplők felvonultatásában. Eileen és Kate Rosencrantz és Guildensternként jelen lévő színpadi figurák, akik úgy adnak keretet és terepet a többi szereplő kiteljesedésének, hogy már-már ők maguk is főszereplővé válnak. Az őket játszó Uhrik Dóra és Füsti Molnár Éva előadásában azonban e két alak jelentősége elveszni látszik, ami meglepő, hiszen mindkét színésznő számtalan alkalommal bizonyította, hogy jóval gazdagabb színészi eszköztárral rendelkezik, amit e két karakter megformálása során érdemes lett volna alkalmazni. Urbán Tibor meggyőző, hiteles alakítását adja a minden lében kanál Johhnypateen kortárs értelemben vett stage-irishman figurájának, játékából azonban a hírekről adott beszámolók alkalmával hiányzik az a lelkesedés és odaadás, amely elhiteti a nézővel, hogy valóban szenzációt fog hallani a következő mondatokban. Wunderlich József alakításában is hibádzik a főhős karakterében jelen lévő érzelmi árnyaltság és fokozatosság. Billy a darab elején még filmsztár akar lenni. Amikor terve csődöt mond, már csak múltjának megismerésére vágyik, aztán csak Helen (Vlasits Barbara) szerelmére, végül (mikor már minden téren kudarcot vallott) az öngyilkosságot fontolgatja, míg Helen meg nem gondolja magát, és ad egy utolsó esélyt Billynek. A főszereplő tragédiája a néző számára könnyebben érzékelhetővé válna, ha a színész nemcsak egyetlen érzelmi szinten játszaná szerepét, hanem hanghordozásával és gesztusrendszerével több síkon mozogna, érzékeltetve ezzel a fiú egyes „bukásai” után az egyre növekvő elkeseredettséget. A szélsőséges érzelmi állapotokat ábrázoló színészi teljesítmények egyik szerepben sem erősek: a kérlelések, könyörgések erőtlenek, az erőszakos jelenetek kiszámíthatók és érződik rajtuk a műviség, az indulatok laposak, a színpadi mozgást illetően pedig a tér kihasználatlan marad. A színészi játék miatt az előadás tempója is mindvégig monoton. A rendezői koncepció nem világos abban az értelemben, hogy Soós Péter vajon a tragikumot vagy a komikumot részesíti előnyben. Természetesen nem feltétlenül kell választani e kettő között, ha az adott darab mindkét lehetőséget magában hordozza, ez esetben azonban érdemes lett volna a groteszk felhangot több színpadi eszközzel vagy ellenpontozó rendezői megoldásokkal erősíteni.

A darabban jelen lévő komikus jelenetek elhalványulása részben annak köszönhető, hogy az új fordítás és a rendezői célkitűzés(ek) kapcsolata sem egyértelmű. Upor László szöveg(ezés)e a korábbi fordításokhoz képest kevesebb nyelvi játékot és poént, valamint idiolektust tartalmaz. Ezzel szemben inkább a káromkodások választékos kombinációival érzékelteti a darab kegyetlenségét, a szereplők brutalitását. Ez egyáltalán nem baj, hiszen McDonagh művészi világában a szitkozódás, az empátia teljes hiánya és az ezekkel együtt járó nyílt színi erőszak ugyanolyan meghatározó, mint az előbb említett nyelvi humor, a mondatok szétszabdaltsága vagy a szokatlan, olykor szabályszerűtlen ragozás. Ehhez képest a rendezés (mint azt már említettem) nem követi ezt a perspektívát: a szereplők kegyetlenségét megmutató jelenetek túl gyorsak, nem elég intenzívek, nincsenek megfelelően kidolgozva.

A produkció pozitívumaként említhető a zenei betétek megválasztása és az ötletes díszlet. A jeleneteket összekötő dalok találó ír zenék, amelyek megteremtenék a hangulatot egy remek előadáshoz. Az első felvonás végén, majd a második felvonásban ismét felcsendülő Croppy boy több világirodalmi jelentőségű alkotásban szerepel (lásd például James Joyce Ulyssesét), így termékeny intertextuális összefüggések lehetőségét rejti magában. A Horgas Péter által tervezett díszlet gazdagon egészíti ki a szöveget. A főszereplő karaktere és a hajó állapota között egyértelmű párhuzam vonható: mindkettő fizikai adottságai miatt képtelen arra, hogy végrehajtsa azt, amire rendeltetett. Billy élete utazás saját múltja felé, amelyben szülei kilétét és szándékát keresi, választ akar kapni arra, hogy apja és anyja miért ölték vízbe magukat, miért hagyták őt sorsára. Ugyanakkor az út, amerre Billy jelenleg tart, kilátástalannak, végtelennek tűnik, mint a háttérben ábrázolt tenger, és halvány reményt jelent a Helennel való szerelem lehetősége, aki végül beleegyezik a főhős által kért randevúba. Billy kezdeti terve, a hollywoodi sikerbe fektetett álom tehát elúszott, ezért kénytelen más célok után nézni. Érteni véljük, de nem érezzük át a Pécsi Nemzeti produkciójának tartalmát, mert az nehézkes és töredezett. A romantikus asszociációkat keltő díszlet – amely segítené a rendezőt a már említett ellenpontozásban – (sajnos) nem menti meg az előadást, így az mindenekelőtt egy tempóját vesztett színpadi alkotás, amely nem használja ki teljes mértékben a darabban rejlő lehetőségeket.

Fotók: Körtvélyesi László