A kortárs ír dráma egyre nagyobb népszerűségnek örvend Magyarországon, a Pécsi Harmadik Színház pedig két kiváló alkotótól, Martin McDonaghtól és Sarah Marie Jones-tól mutatott be egy-egy darabot a közelmúltban. Utóbbi az 1999-ben írt, a londoni West End díjnyertes darabja, a Kövek a zsebben, melyet Kálloy Molnár Péter fordításában állított színpadra 2002-ben a Thália Kálloy és Rudolf Péter főszereplésével, és melyet azóta is sikerrel tartanak a repertoáron. Nem véletlenül: a Kövek a zsebben nagyszerűen felépített, hol szórakoztató, hol megrázó dráma, mely a színészi virtuozitásra és a nézői interakcióra épít; a darab nézői statisztaként vesznek részt az előadásban, a két színész pedig összesen tizenöt szereplőt kelt életre. Az alaphelyzet szerint két lecsúszott ír férfi statisztálást vállal egy amerikai szuperprodukcióban, amit életük nagy lehetőségének tekintenek. A helyzetkomikummal és nyelvi humorral átszőtt drámában a két főhős alakítja a filmforgatás összes szereplőjét a dívától a producerig.

A Vincze János által rendezett pécsi előadás pedig épp ezen a ponton bukik el: míg Kálloy Molnár és Rudolf a szerepcserés játék nagy veteránjai, hátuk mögött több évadnyi, improvizáción alapuló Beugróval és S.Ö.R.-rel, élvezettel lubickolnak a szerepek váltogatásában, a két pécsi színész, Götz Attila és Bánky Gábor a sablonos, közhelyes attribútumoktól várja a folyamatos átlényegülést. Ilyen tárgy a rendező baseballsapkája vagy Aisling borzasztó, rózsaszín pomponos műhaja, ezek az ötlettelenül, mechanikusan alkalmazott mankók viszont elveszik a nézőtől annak a játéknak a lehetőségét, hogy kitalálhassa, épp kinek a bőrébe bújt az adott színész. Bánky Gábor és Götz Attila megbukik ebben a nagyon nehéz darabban: játékuk erőltetett, görcsös, sokszor egészen hiteltelen. Az ügyetlen statiszták szerepe mellett mintha minden szerepben ügyetlen statisztaként jelennének meg, a közönség pedig először még hajlandó nevetni a Conchita Wurstot idéző, szakállas díván (Götz Attila) és a sipítozó, irritálóan modoros Aislingen (Bánky Gábor), de ez csak annyira vicces, mint mikor egy céges bulin előkerülnek a színes parókák és lufimellek. Hogy hogyan lehet tényleg szórakoztatóan, minden mozdulatában kitaláltan női szerepeket megformálni férfiként, annak tökéletes példája az elmúlt POSzT-on bemutatott I. Erzsébet, ahol Fodor Tamás és Kaszás Gergő játéka is számos díjat kiérdemelt.

Sajnos nemcsak a legkézenfekvőbb poénok, de a darab drámaisága és tragikuma is a szerepcseréken áll vagy bukik, esetünkben bukik. A darab legtragikusabb karaktere a fiatal Sean, egy ábrándos lelkű, de a drogokhoz menekülő fiú, akinek öngyilkossága (innen a cím, a Kövek a zsebben) átírja a teljes forgatást, és súlyt ad a darabnak. Viszont pont ez a szerep működik legkevésbé Bánky Gábor alakításában, sokkal inkább hőzöngő, idült alkoholistát látunk a színpadon, mint egy fiatal drogfüggőt, és hiába a darab egyetlen igazi pillanata, az öngyilkosság hírének bejelentése a kissé bugyuta, lelassult, szintén függő haver szerepét játszó Götz Attilától, Sean elveszítésekor a néző nem érez semmit, mert nem tudott azonosulni az elveszített hőssel egy másodpercre sem.

Ahhoz, hogy a remek alapanyagból közepesnél gyengébb előadás született, hozzájárul még a sablonos zeneválasztás; a Titanic főzenéje vagy Enya a romantikusnak szánt jeleneteknél, valamint a nézői interakció kicsikarása. Sean temetési jelenetében Jake (Bánky Gábor), a megtört nagybácsi próbálja egy kézfogás erejéig „bevonni” a nézőket, lelkesen nyomul, a második sorban ülve kerülöm a tekintetét, de nem hagy kibújni a kínos jelenet alól, mellkasom elé font kezeimet szétszedi, kezet rázunk, holott nem akarom, nem akarok statisztálni a statiszták bukásához. 

Fotó: Tatai Gergely és Tóth László